Valahányszor elindultam a gimnáziumba reggel hét óra után, ő is ott állt a megállóban.
Elképzelni sem tudtam, hova mehetett, mert ahhoz már idős volt, hogy dolgozni járjon.
Ilyenkor hallottam, ahogy a vele nagyjából egykorú asszonyok kibeszélik.
– Na, ennek aztán senkire sincs gondja, egész nap csak magával foglalkozik, és úgy ki van mázolva, mint egy madárijesztő!
De a fiatalok is sokszor gúnyolódtak rajta.
Nem tudom, hallotta-e a kritizálókat, mindenesetre soha semmi nem látszott rajta. Csak állt a buszon, kezében a fekete lakktáskájával és csendben várta, hogy megérkezzünk a végállomásra. Ott felszállt a metróra, a leghátsó kocsiba. Én előre mentem, így nem tudtam, hol szállt le.
Néha esténként is láttam, hazafelé jövet. Mindig elegánsan, mégis idejétmúltan. Nem értettem, miért teszi magát nevetségessé. Én is annak tartottam.
Évek teltek el, de továbbra is minden nap láttam őt. Szinte már biztos voltam benne, hogy soha nem is fog meghalni, mert valahogy „itt felejtődött”.
Aztán az egyik szokásos, álmosan ismétlődő „buszmegállós” reggelen hirtelen összeesett.
Nem volt semmiféle előzmény, egyszerűen csak lerogyott a földre. Én szaladtam oda hozzá, nem tudom, miért, de éreztem, hogy oda kell mennem. Nagyon kimerült volt és látszott rajta, hogy nincs jól, de beszélni tudott. Megfogta a karomat és mondta, hogy hívjak orvost, mert nem érzi jól magát. Addigra már mások is jöttek segíteni. Megkértem az egyiküket, hogy vigyázzon rá, amíg én átrohanok a szemközti telefonfülkéhez és hívom a mentőket. Jöttek is hamar, csak annyi időm volt, hogy megkérdezzem, melyik kórházba viszik.
Másnap bementem hozzá. Amikor meglátott az ajtóban, nagyon megörült nekem és azt mondta, tudta, hogy eljövök. Furcsán éreztem magam.
Hívott, hogy üljek oda az ágya mellé, mert kérni szeretne valamit. A hangja még mindig gyenge volt, de már nem annyira, mint amikor rosszul lett. Mély tónusú, enyhén rekedt hangja tökéletesen illett hozzá.
Átadta nekem a lakása kulcsait, és azt mondta, szeretné, ha behoznék neki a kórházba néhány dolgot, mert pár napig még itt kell maradnia és nincs senki rajtam kívül, akit megkérhetne.
Csak egy szomszédasszonya van, akivel szokott néha beszélgetni, de már ő is idős és nem szeretné terhelni.
Fogtam a kulcsokat, és elhoztam mindent, amit kért. Amikor visszaértem, épp nála volt az orvos. Én is beszéltem vele. Kiderült, hogy nincs komoly baj, „csak” kimerültség és az idős kor.
Néhány nap múlva haza is engedték, én mentem be hozzá akkor is.
Ettől kezdve gyakran látogattam. Volt bennem némi lelkifurdalás azért, amit korábban gondoltam róla, ugyanakkor kíváncsi is voltam rá és szerettem hallgatni a történeteit. Ezeket hallva már mindent másként láttam, önmagamat is beleértve.
Elmesélte, hogy a húga mozgássérült volt. Miután a szüleik meghaltak, ő ápolta. Beadhatta volna intézetbe, de nem akarta, hogy idegenek közé kerüljön.
Soha nem ment férjhez. Azt mondta, volt több udvarlója is, de nem szerette volna, hogy a húga miatt idővel eltávolodjanak tőle.
– Miért tettem volna ki magam egy nagy csalódásnak? – kérdezte fátyolos hangján és beleszívott hosszú, vékony cigarettájába. Valamikor Budán laktak, a szülei régi lakásában.
Ő hivatalba járt dolgozni, minisztériumi titkárnő volt. Megengedhette magának, hogy amíg dolgozik, egy ápolónő időnként „ránézzen” a testvérére, mert bár nagyon jól el tudta látni magát, azért mégis volt, amiben segítségre szorult.
Amikor meghalt a húga és ő nyugdíjba ment, kénytelen volt eladni a tágas budai lakást, mert már nem tudta volna tovább fenntartani. Akkor költözött ebbe a kicsi, másfél szobás lakásba.
Zsúfolt volt az otthona, pedig rengeteg bútort eladott, de így is alig fért el. Az embernek az volt az érzése, amikor körülnézett a régi bútorok, apró tárgyak és megsárgult fényképek között, hogy ez az egész valahogy egy másik világból maradt itt, elfeledve. Ugyanúgy nem illettek ebbe a „modern” környezetbe a bútorai, ahogyan ő maga sem.
Azt mondta, pontosan tudja, hogy az emberek kinevetik, megbámulják, de nem érdekli. Kérdeztem tőle, hogy hova megy minden áldott reggel, évek óta. A válasza is éppolyan különös volt, mint ő maga. Azt mondta, hogy legtöbbször a pályaudvarra megy. Egyszerűen csak azért, mert jól esik ott állni, nézni az érkező és a távozó vonatokat, úgy tenni, mintha várna valakit. Pedig nem várt senkit.
Időnként meg csak sétálgat a városban, vagy parkokban üldögél és figyeli az embereket.
Időnként beszédbe elegyedik valakivel, de legtöbbször ott is egyedül van.
Mikor ezt elmondta, akkor éreztem át először, hogy milyen iszonyúan magányos lehetett.
Végtelenül szomorú és magányos. A húgán kívül senkije sem volt, csak távoli rokonai éltek valahol külföldön. Elszégyelltem magam, amiért régebben nevetségesnek tartottam.
Ezután én mentem vele sétálni, ha ráértem. Nem akartam, hogy folyton egyedül legyen és egyébként is jó hatással volt rám. A történetei hallatán nem csak hozzá kerültem közelebb, hanem önmagamhoz is. Változtam, és ezt neki köszönhettem. Egyfajta „fogódzót” kaptam tőle az élethez és megtapasztaltam, hogy mennyire más minden, mint aminek látszik. Ennek a „fogódzónak” később sokszor vettem hasznát.
Mentem vele a pályaudvarra nézni a vonatokat, vagy beültünk egy cukrászdába kávézni. Volt egy nagyon szép bundája, műszőrme. Ha együtt mentünk valahova és hideg volt, mindig azt vette fel. Roppant elegánsan mutatott benne és persze a szipka sem hiányozhatott a kezéből, sem a fekete kesztyű, amire a karkötőit húzta.
Igazi jelenség volt és minél jobban megismertem, annál inkább bántam a régi ostobaságomat.
Soha nem mondta, hogy haragszik rám ezért. Talán, mert már megbocsátott, vagy nem is haragudott soha. Határtalan bölcsesség tükröződött a szemeiből, és végtelen nyugalom.
Megértettem őt, azt hiszem. Szinte egész életében a testvérét ápolta, ezért nem lehetett férje, nem lehettek gyerekei sem. Nem volt igazi élete, mégis, szinte mindent tudott az életről.
Azzal, hogy minden áldott nap szépen felöltözött és kisminkelte magát, azt akarta elérni, hogy figyeljenek rá, még ha olyan áron is, hogy kinevetik, megbámulják.
Elhatároztam, hogy amennyire tőlem telik, igyekszem még több örömöt csempészni a napjaiba. Már nem csak a pályaudvarra, parkokba, meg cukrászdákba mentünk, hanem kiállításra, koncertre is. Láttam, hogy jól esik neki, hogy valaki törődik vele. Nem érdekelt az sem, ha megbámultak minket a ruhái miatt, csak nevettem rajtuk, mert semmit sem tudtak Karolin néniről. Így hívták.
– Nem Karolina, csak Karolin! – ma is hallom, ahogy azon a jellegzetes, senkiével össze nem téveszthető hangján mondja.
Két-három évig élt még. Nyolcvanéves is elmúlt már, amikor meghalt. Távoli rokonai értesítettek, ők intézték a temetést. A szertartás után egyikük a kezembe nyomott egy nagy, fehér dobozt és azt mondta, a néni nekem szánta azt, ami benne van.
Kinyitottam, és ott volt Karolin néni bundája, szépen becsomagolva.
A mai napig őrzöm a szekrényemben, de még soha nem vettem fel. Még nem tudnám.
Talán majd egyszer…
Zoltay Lívia
Szép emlékezés egy idős asszonyról, aki szinte mindent tudott az életről...Szinte mindent, mert azt éppen nem ismerhette meg, hogy miként alakult volna sorsa, ha választ udvarlói közül, s nem fél csalódástól, hogy őt, az áldozatkész embert esetleg elhagyják...A mesélőnek pedig el kell hinni - hiszen többször is írja -, hogy Karolin néni jobb megismerése megváltoztatta őt...
VálaszTörlés