Egy ideje már figyeltem azt az asszonyt. Minden délután, amikor hazaértem a munkából, láttam, hogy a házunk elé kihúzott kukákban keresgél, s ha talál valamit, ami számára megfelelő, gondosan megtörölgeti, és beleteszi a szatyrába. Három kicsi gyereke is mindig vele volt. A gyerekek nem lehettek idősebbek öt, hat, hétévesnél. Az asszony sem tűnt többnek harmincnál. Alacsony volt, és vékony, az arca kifejezetten szép, de itt-ott már gondoktól barázdált, a haja hollófekete, néhány ősz szállal tarkítva. Szinte mindig hosszú szoknyát viselt, nadrágot csak ritkán láttam rajta. Most, hogy kezdett hidegebbre fordulni az idő, a sötét színű pulóverére egy fekete dzsekit is húzott. A ruházata szegényes volt, de feltűnően tiszta, ahogy a gyerekeié is. A kicsik ide-oda rohangáltak a kukák körül, játszottak, nevetgéltek, nem értették még, mit jelent az, ha valaki arra kényszerül, hogy a szemétben turkáljon. Talán csak a legidősebb, a hétéves forma, barna hajú, csodálkozó szemű kisfiú érezhetett valamiféle szégyent, mert ahányszor észrevett engem, vagy valaki mást a közelben, azonnal lesütötte nagy, barna szemeit.
Egyik délután arra gondoltam, adok valamit ennek az asszonynak, hátha így segíthetek rajtuk.
Összekészítettem néhány, még jó állapotban lévő ruhámat, amikről tudtam, hogy valószínűleg soha az életben nem fogom már őket viselni. A ruhákkal teli szatyorral a kezemben odaléptem a láthatóan zavarban lévő asszonyhoz. Miután elmondtam a mondókámat, szinte rögtön elmosolyodott, nyoma sem volt már rajta az iménti meglepődésnek.
– Nagyon szépen köszönöm, nagyon kedves, én nem is tudom, mit mondjak – hadarta, és ahogy hallgattam, feltűnt, mennyire fiatalos, csilingelő hangon beszél, pedig az alapján, amit láttam, inkább számítottam volna egy jóval mélyebb tónusú hangra.
– Gondoltam, talán eladhatja őket, mert sajnos nem igazán a maga mérete egyik sem – mondtam, és végigpásztáztam az asszony valószerűtlenül sovány alakját.
– Á, nem baj az, ha nagyok is rám a ruhák, egyet-kettőt megtartok, de a többit kiviszem a heti piacra, biztos, hogy kapok értük valamit! – kiáltotta, és megint elmosolyodott, akkor láttam, hogy elöl két foga hiányzik.
Kiderült, hogy ő még huszonöt éves sincsen, a gyerekei viszont négy, öt, és hatévesek, tehát majdnem pontosan annyi idősek, mint amennyinek én saccoltam őket. A legidősebb idén ősszel kezdte az iskolát, a két kicsi óvodába jár. Kérdeztem, hogy miért jár kukázni, mire ő elmondta, hogy csak nyolc általánosa van, a gyerekek miatt eddig nem tudott dolgozni, most meg, hiába keresett munkát, mivel nincs semmilyen szakképzettsége, nem vették fel sehova.
Néha eljár takarítani egy kocsmába a környéken, de oda is csak ritkán hívják.
– Hát a férje? – kérdeztem. – Ő nem dolgozik?
– A Sanyi? Dehogynem! Jó ember az! Ha van munkája, megcsinálja becsülettel. De neki sincsen szakmája, úgyhogy ő is csak alkalmi munkát kap. Most éppen egy építkezésen dolgozik, napi tíz-tizenkét órát valahol Pest mellett, úgyhogy csak hetente jön haza. Ilyenkor mindig hoz pénzt, és a keresete ki is tart egy-két hétig, mert csak keveset iszik ilyenkor! –mondta. – Csak, ha jön a nagy hideg, akkor leszünk újra gondban, mert akkor nincsen ám építkezés. Marad a kukázás, meg a piacozás.
Ahogy beszélt ez az asszony, megpróbáltam elképzelni az életét. Vajon milyen álmai, miféle vágyai lehetnek? Mire gondolhat éjszakánként, amikor a fáradtságtól, meg a kilátástalanság szürke, mindent beborító érzésétől nem tud elaludni? Mit mondhat a gyerekeinek, amikor nem tud nekik enni adni, vagy ruhát venni?
Hirtelen elszégyelltem magam a kicsinyes, ennek az asszonynak a nehézségeihez képest nyilvánvalóan nevetséges mindennapi „gondjaim” miatt. Mit tudok én az életről hozzá képest, aki minden áldott nap keményen küzd azért, hogy a gyerekeinek legyen mit enniük vacsorára?
Nem nagyobb lakásra, jobb autóra, vagy divatos ruhákra gyűjt. S mégis, ahogy lassacskán belemerültünk a beszélgetésbe, egyre inkább úgy éreztem, hogy egyáltalán nem boldogtalan.
Különös mosoly bujkált a szája szegletében, miközben az életéről beszélt, mély szemeiben pedig határtalan bölcsesség tükröződött, fiatal kora ellenére.
Ettől kezdve valahányszor megláttam, mindig vittem neki valamit. Hol egy újabb ruhát, hol ennivalót, vagy játékot a gyerekeknek. Mindig készségesen megköszönte, s már egyáltalán nem láttam rajta a korábbi zavart, vagy meglepődést. A kicsik is megismertek, talán meg is kedveltek. Nem tudom, miért, de nekem hihetetlenül jó érzés volt, hogy adhatok valamit ennek az asszonynak, és a gyerekeinek.
Lassan közeledett a karácsony, és idén a természet is időben „felismerte” ezt, mert az ünnepek előtt néhány nappal szép, nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Két nappal karácsony előtt már fehér ruhába bújtak a fák, a házak, az utak, minden „készen állt” arra, hogy egy kicsit megpihenjünk. Sötét volt már, amikor munka után hazafelé siettem, kezemben egy kisebb fenyőfával. Ahogy a házunk elé értem, megláttam az asszonyt. Egyedül volt, a gyerekei nem jöttek vele. Mosolygott, amikor észre vett, és láttam, hogy valamit szorongat a kezében.
– Jó napot! – mondta, és széles mosolyra húzta a száját. – Gondoltam, most én adok magának valamit, mert már olyan sok mindent kaptam. Azzal átnyújtotta a kis csomagot. A meglepetéstől hirtelen szólni sem tudtam, de jól esett ez az apró figyelmesség. Kibontottam a gondosan becsomagolt ajándékot, és egy fából faragott kereszt volt benne, akkora, mint a tenyerem. Nem vagyok vallásos, mégis nagyon tetszett az ajándék.
– Ezt maga faragta? – kérdeztem, s most én voltam zavarban. – Nagyon szép, köszönöm.
– Ugyan már! – vágta rá ő. – Ez a legkevesebb. Egész ügyesen faragok egyébként.
– Tényleg nagyon ügyes! – mondtam, s valóban így is gondoltam. – Várjon! – folytattam.
– Hadd szaladjak föl egy percre, hoznék én is maguknak valamit!
– Nem! – szólt az asszony határozott hangon. – Kérem szépen, ne sértsen meg! Eddig is nagyon sokat tett értünk, de most én akartam adni valamit! Ugye megérti?
Azzal elköszönt, és hazafelé indult. Én csak álltam ott, és néztem, ahogy apró, törékeny alakja egyre jobban távolodik. Különös melegséget éreztem a szívemben, hosszú-hosszú évek óta először.
Ez volt életem egyik legszebb karácsonyi ajándéka…
Zoltay Lívia
Megjegyzés küldése