Frideczky Katalin - Darts

Új lakók érkeztek az emeletre. A három gyerek, plusz a kutya nem sok jót ígért.

„Na, lesz itt ramazuri!” – gondolta Dóra és aggódva figyelte az ablakból a költözést, amit egy tinédzsernek maszkírozott, láncdohányos hobo-anyuka vezényelt le.

Mindjárt másnap éktelen hancúrozásra ébredt. A tízemeletes panel egész testében megremegett.

Dóra úgy érezte, mintha a talajtorna-válogatott az ő fején gyakorolná a nekifutásos tripla szaltót. A kutya veszettül ugatott, a gyerekek üvöltöztek, tetejébe az anyuka hihetetlen hangerővel dzsesszt hallgatott. „Na, már csak ez hiányzott!”

Dóra amúgy is az idegösszeroppanás határán járt. Volt, aki háborgassa őt a saját szintjén, a saját lakásában is.

Már régóta nem volt egy nyugodt éjszakája sem a férje miatt, aki előrehaladott alkoholizmusával halálra gyötörte. Vagy felverte az éj közepén és rámászott részeg gerjedelmében, vagy ha zárt ajtót talált, egész éjjel dörömbölt rajta.

„Hagyd magad, hamarabb szabadulsz!” – visszhangzott Dóra fülébe a kétes értékű üzenet a még megmaradott barátok foghíjas táborából.

    Dóra vergődött. Undorodott a férjétől, a szagától, a hangjától, az érintésétől, de legfőképp önmagától undorodott, amiért mindezt tűri és nem tesz lépéseket a szabadulása érdekében.. Volt úgy, hogy az éj közepén pakolta fel a kislányát – „megyünk a nagymamához” – de aztán mégse tudta rászánni magát. Újabb és újabb esélyeket adott megrokkant házasságuknak, hogy az egészségesek maratonján – ha a sereghajtók között is–, de végigfussa a távot.  

Dóra az első benyomásai alapján alkotott sommás ítéletet az emberekről. Szégyellte is magát emiatt. Ezért aztán, akit nem talált rokonszenvesnek, annak rengeteg esélyt adott, hogy rácáfoljon a megérzésére. Sőt, egyenesen azon dolgozott maga is, hogy ne legyen igaza.

Mostanában ébredt rá, hogy tulajdonképpen a férje sem volt neki elsőre szimpatikus.

Zárkózott, unalmas, savanyú pofának látta. A férje nem árult zsákbamacskát. Ő is ugyanezt állította magáról. „Mit eszel rajtam, ezen a zárkózott, unalmas, savanyú pofán?” – kérdezte tőle szerelmük hajnalán. Dóra nem akart belenyugodni, hogy a férje az, akinek látszik, ezért módszeresen, erejét nem kímélve dolgozott azon, hogy a kemény kókuszdiót – ami belül egy embert rejt – feltörje. Sajnos rendszerint azt találta odabent, amit első blikkre kinézett belőle. Csodák nincsenek. Az évek viszont telnek.

Akkor már jó ideje nem volt kihez fordulnia. Az anyjához nem akart. Büszkesége nem engedte, hogy azt kelljen hallania – ami egyébként igaz volt – „én megmondtam előre…!”

A barátok, ismerősök szép lassan elmaradoztak. Elunták, hogy ők legyenek a villámhárítói ennek a pattanásig feszült  párkapcsolatnak, aminek hideg fényében saját magukat sem látták éppen a legelőnyösebb megvilágításban.

A mások szenvedését jobb messziről, páholyból nézni.  Akkor még lehet távolságtartó megjegyzéseket fűzni az előadás milyenségéhez. Senki nem akart interaktív résztvevője lenni a komédiának.

Dóra azon kapta magát, hogy egyre szűkül a kör körülötte, s ő ott maradt a közepén, egyedül.

Pedig ő mindig is társaságkedvelő, nyitott és kommunikatív ember volt. Bárkivel, bárhol azonnal kapcsolatot tudott létesíteni. Ez az, amit a férje nem tűrt. „Mért állsz le mindenkivel?” – mondta és valósággal elrángatta, ha valakivel leállt pár barátságos szóra. Minden figyelmet magának követelt. Nem osztozott Dórán senkivel. Dóra az övé! Egyedüli, kizárólagos használatra. Éjszakánként megkövetelte, hogy Dóra fennmaradjon vele, és részt vegyen delíriumos vízióiban. Ha Dóra kidőlt és végre aludni tért, betámolygott hozzá és erőszakoskodni kezdett vele, bár a felbuzdulás végkimenetele nem volt kétséges. Csőd, csömör és undor buggyant ki a kókuszdió belsejéből.

 „Hagyd magad, hamarabb szabadulsz!...”

Az emeleti anyukával a liftben futott össze, aki csokorra fogott iskoláskorú gyermekeivel és a kutyával éppen sétára indult. Dóra velük tartott egy darabon. A  Római-parton kiültek a sétányra egy kis tereferére, míg a gyerekek egymást és a kutyát – helyes kis vizslakölyök – hajkurászták.

Az emeleti anyuka – mint kiderült, név szerint Stefi – nem volt kimondottan szimpatikus Dórának. Nem gondolta, hogy valaha is bizalmas barátnők lehetnének, de máris elkezdett dolgozni rajta.

Stefi harsány volt és kissé közönséges. Teátrális magabiztosságot árasztott, de Dóra átlátott rajta, és megérezte, hogy belül ugyanolyan gyámoltalan és magányos, akárcsak ő.

Stefit elhagyta a férje, Dórát viszont vasmarokkal szorította a magáé. Ki tudja, melyik a rosszabb változat?

Összebarátkoztak, s azontúl, ha Dóra már nagyon nem bírta az otthoni légkört, csak fölszaladt Stefihez, akivel egyre szorosabb véd- és dacszövetséget kötöttek.

Dórának lassacskán már csak ez az egy menedéke maradt.

A panel-anyukák magányossága alkoholban oldódik. Közben enyhül a fájdalom.

Rendszeressé vált, hogy esténként, mikor ki-ki a maga gyerekeit lefektette, átszaladtak egymáshoz – többnyire Dóra ment föl az emeletre – és egy kis konyak, vagy egy üveg bor  mellett kiöntötték egymásnak a szívüket.

Dóra férje nem jó szemmel nézte, hogy a felesége „panaszládát” talált magának, és egyre gyakrabban ment föl az emeletre, hogy lerángassa Dórát.

Stefi úgy fogadta, mint kedves szomszédot, viselkedésével nem árulta el, hogy ő Dóra szövetségese. Leültette, itallal kínálta, s attól kezdve nem lehetett kidobni. Egyáltalán nem érezte, hogy ő lenne itt a fölösleges harmadik.

Végül Dóra kezdett szedelőzködni, hátha erre észbe kap. De nem, férje még azután is Stefi nyakán maradt, hogy Dóra hazament.

A menedék nem volt többé biztonságos. Ecet csöppent a mézbe.

Dóra látogatásai megritkultak, viszont a férje néha egyedül is fölment Stefihez. Dóra nem bánta, addig sincs otthon. Stefi így mentesítette őt. Dóra hálás volt érte magában. Ő már betéve tudta a férje lelki-lemezeit, immunis volt rá. Stefi, a „szűz fül” talán még befogadja.

Végtére is, mindenkinek szüksége van megértésre.

A két nő már csak futólag találkozott.

Dóra egyszercsak váratlan telefont kapott. Stefi hívta föl azzal, hogy fontos közlendője van, de jobb, ha nem a házban találkoznak, hanem beülnek valahová a városban. Dóra reménnyel telve állt a randevú elé. Kissé ugyan csodálkozott a titokzatosságán, de bízott Stefiben. Talán rájött a megoldásra, ami segíthet rajtuk.

Egy eldugott budai presszóban találkoztak. Mindketten pontosak voltak.

Stefi arcán szokatlan komolyság ült, ami feszélyezte Dórát. Sokáig nem találták a régi, meghitt hangot. Italt rendeltek. Eleinte csip-csup ügyekről beszélgettek, míg végül Stefi előjött a farbával.

 – Dóra, nem találkozhatunk többet!

Dóra először nem értette, ki nem találkozhat és kivel. Feszülten figyelt a folytatásra.

A presszó vörös homályban úszott, a szavak tompa szűrőn jutottak el hozzá. Az ital megtette a magáét. Hirtelen úgy érezte, mintha kiürült volna. Minden kiszállt belőle, hogy befogadhassa, amit Stefi mondani készül. Már sem izgalom, sem kíváncsiság, sem reménykedés nem volt benne. Kimosott pohár volt, amibe új italt készülnek tölteni.

– Nem találkozhatunk, mert a férjed erre kért.

– A férjem erre kért? – visszhangozta Dóra, és még mindig semmit sem értett. Illetve dehogyisnem, nagyon is értette. A férje el akarja torlaszolni az ő utolsó menekülő útvonalát.

De hogyhogy Stefi partner ehhez? Stefi, aki teljes mellszélességgel mellette volt kezdettől fogva?

– Meg akarom nyerni a bizalmát, de ahhoz az kell, hogy te ne befolyásolj!

Stefi még hosszan hablatyolt valami stratégiáról, aminek mindez része, de Dórát ez már nem érdekelte. Felállt, fizetett, majd elmenőben felkapta az egyik asztalon heverő szárnyas nyilat, és vaktában a szemközti falon lévő céltábla felé hajította.

Dóra rövidlátó volt, de ez most telibe talált!  

Frideczky Katalin

Oszdd meg: