Milyen kár, hogy a szerelmesek nem napsütötte nyári réteken találnak egymásra, ahol tekintetük tüzétől, s a réti virágok illatától megmámorosodva roskadnának le a selymes fűbe, s lennének egymáséi egyetlen szó nélkül, és örökre!
Igen, így kéne lennie…
Ambrus álmaiban vissza-visszatért ez a kép: Irma fut felé a réten, egymásnak szaladnak, s kacagva gurulnak le a szelíd lejtőn, míg el nem akadnak egy árnyas bokor tövében, ahol…
Ezen a ponton mindig felriadt, mert tudat alatt is megtiltotta magának a folytatást. Immár ébren, verejtéktől lucskosan, verdeső szívvel meredt a sötét éjszakába. Nem szabad! Hiszen Irma rokon, ha nem is vér szerint. Azontúl meg jóval idősebb is, mint ő, szinte anyja lehetne. Bűn ez, nem szabad még gondolatban sem vétkezni!
Ambrus már egy éve lakott Jóska bátyónál, apja ifjabb testvérénél. Ennek felesége volt Irma.
Ambrus már egy éve lakott Jóska bátyónál, apja ifjabb testvérénél. Ennek felesége volt Irma.
Még évődtek is vele odahaza. – Aztán szemet ne vess arra az Irmára, te! Mert szép asszony ám az!
– Ha olyan szép, mért hagyta édesapám, hogy a Jóskáé legyen! – válaszolt vissza Ambrus mogorván, s sértetten. Mit viccelődnek vele, nem gyerek ő már!
Tizennyolc éves múlt ekkor. Langaléta, csupa csont siheder. Főiskolára készült tovább. Jóska bátyóék éppen abban a vidéki városban laktak, ahová őt fölvették, így nem kellett Kollégiumba mennie. Városszéli családi ház, kerttel, jószágokkal, akárcsak otthon.
Azok, gyermektelenek lévén, szivesen vették az öcsköst magukhoz. – Majd gondját viseljük, egyet se félj! – nyugtatták Gáspárt, az idősebb testvért.
Gáspár özvegyen élt. Felesége a gyerekszülésbe halt bele, soha nem szűnő bánatot hagyva maga után. Asszony nem került a házba azóta se.
Ambrus szótlan, magának való gyerek volt. Nem barátkozott az senkivel! Végezte a dolgát, tanult szorgalmasan, s rendben tartotta a házat. Asszonyra nem volt szükségük. Elvoltak így, kettesben az apjával. Az időnként keservesen berúgott, akkor kisírta a bánatát, majd egy időre megint megnyugodott. Ez a fiú volt élete értelme. Azt kívánta, bárcsak boldogulna, s szebb élet jutna neki, mint az apjának. Főiskolás lesz az ő fia, nemcsak afféle molnármester, mint ő!
Ambrusnak semmi baja nem lett volna ezzel a molnár-mesterséggel, szívesen beállt volna apja mellé segédnek, de annak tervei voltak vele. Tanult ember lesz, akit megsüvegelnek, ki tudja, egyszer még országnagy is lehet belőle, amilyen eszes!
Ambrus beköltözött hát Irmáék’, ahogy ők mondják. Az asszony valóban gyönyörű volt, s milyen kedves, kacagós!
Minduntalan tréfált vele, reggelente mindig más-más rigmusra ébresztve.
– Jó reggelt Ambruska, töltve van-e a puska?
Ambrus csak vigyorgott erre, és a válaszon törte a fejét. Rendszerint csak ilyesmire futotta:
„Irma, maga jó firma!”
Aztán kikászálódott az ágyból. Mire rendbehozta magát, már várta a reggeli. Jóska bátyó korán elment a Húsfeldolgozóba. Kettecskén reggeliztek Irmával, hamar egy kis rántottát, meg tejeskávét, aztán uzsgyi az Egyetemre!
Irma is dolgozott, az Önkormányzatnál volt állásban, valami titkárnőféle, a csuda tudja.
Szépen öltözködött, még otthon is illatos, és tiszta volt mindig, pedig még állataik is voltak, akiket el kellett látnia. Tehén, meg lovak, aprójószág.
Kertecskéjük is volt, megtermett a zöldség, miegymás, amire szükség van.
Ambrus gyakran segített neki: almozásnál, fejésnél, elléskor, az etetésben, a földmunkában, mikor mire engedte az ideje. Szinte kész gazdává nőtte ki magát Irma mellett.
Jóska bátyó rendszerint estére tért meg, vacsorakor ültek egy asztalhoz mind a hárman.
Jól teltek a napok, az esték. Csak az éjszakák, azok ne háborgatták volna minduntalan Ambrust az álomképekkel, s a tiltott vágyakozással!
Ambrus nehezen aludt el. Minden neszre összerezzent, s gondolatban azzal gyötörte magát, hogy elképzelte bátyót, meg Irmát, amint ölelkeznek.
Néha, ha megreccsent a padló, úgy hallotta, Irma közeledik az ajtajához, benyit hozzá, mellébújik az ágyban, megöleli, szerelmes szavakat suttogva.
Olyan erővel jelenítette meg ezeket az ábrándképeket, hogy szinte mágneses erőtér keletkezett köré, mely előbb-utóbb ellenállhatatlanul magába szippantja Irmát. Eszelősen mantrázott magában. – Most bejön, most bejön…!
Irma sose jött be, de újabban feltűnt neki a fiú zavara, és ettől ő is félszeggé vált. Már nem mert tréfálkozni, nem tett sikamlós megjegyzéseket a töltött puskára vonatkozóan, hanem hallgatagon tett-vett, és kerülte a fiú pillantását.
Mért hoz zavarba engem ez a kamasz? – kérdezte magától csodálkozva Irma. Mért nem találom a szavakat a jelenlétében? És mért nevetek olyan kényszeredetten, harsányan? Miért nem merem megsimítani a haját, vagy a vállán nyugtatni a kezem, mint még nem is oly régen?
Mi történt, csak nem tetszik nekem ez a fiú? De hát nem szabad, hisz rokon! Igaz, nem vér szerint. De hát látom, hogy szenved. Csak nem szerelmes? Tán épp belém?
– Mi van Ambruska, van-e már fruska? – kockáztatta meg a terelő-kérdést, mint aki ura a helyzetnek, és helyes vágányra igazítja a kisiklott képzeletet.
Ambrus nem felelt. Kezébe temette megkínzott arcát, aztán reszketni kezdett, mint akibe áramot vezettek, felpattant az asztaltól, és berohant a szobájába. Hátát az ajtónak vetette és üvöltött, mint a farkasok. Öklével csapkodta az ajtót, majd leroskadt az ágyára és eszelős zokogásba tört ki.
Nem hallotta, mikor Irma benyitott hozzá. Arra riadt fel, hogy Irma simogatja a haját, és csendes szóval csitítja:
– Na hiszen, nincs semmi baj Ambruska, eldédelget mamuska!
Talán ez volt a varázs-szó, ez a „mamuska”. Ambrus zokogása csendes sírássá szelídült, Irma ölébe hajtotta a fejét, az meg csak simítgatta, csicsijgatta, mint Mária Krisztus urunkat. Így érte őket a békességes, csendes este.
Megmenekültek.
Frideczky Katalin
Megjegyzés küldése