Megjelent Debreczeny György új kötete. Ez már a harmadik. Már?
Készülve erre a „kritiká”-ra fellapoztam, átnéztem a korábbi kettőt.
Nézzük a puszta tényeket.
Az első kötet Ellentétpárhuzamok címen jelent meg 1982-ben. Hagyományos szerkezetű avantgárd hangvételű szabad versek, olykor kötött formák, némiképp a hiteles és elődöket is tisztelő eklektika arca mögé bújva. Rokonszenves, ám korántsem előremutató, de a korszellembe jól illeszkedő olvasóbarát szerkezete gyors, pásztázó olvasást tesz lehetővé. Minden ciklus címadója egy a ciklusban valahol fellelhető vers, továbbá van címadó vers is. Ezeket elolvasva megkaphatjuk reményeim szerint a kötet keresztmetszetét. Bár úgy gondolom az eljárás inkább csak kompromisszum eredménye, nem mondd le erről a következő kötetben sem. Címe: Elodázható elégiák, 1989-ben jelent meg. Itt is találunk mindenfélét: szonettet, szabad verset, tisztelgő darabokat, szórakozató poénverseket, de elégiát, és még keservesebb iróniát is. Az ember egyszerre mosolyog, aztán hirtelen lebiggyed az ajka.
Egyszer csak elgondolkozik. Gyorsan, de gondosan átvágta magát két jó köteten, vajon mi történt a szerzővel, hogy az újabbra nagyjából 22 évet kellett várni. A 22-es csapdája? Nem volt témája, elfelejtett írni, lustaság? Csupán a kedve ment el? Nem gondolnám. Az elmúlt időben, ha nem is túl nagy rendszerességgel, azért megjelentek munkái itt-ott. Elsősorban jelen kötetünk darabjai, afféle montázsok. Tudom, hogy keveset publikált, tudom, hogy sokszor elutasították. Mocorog bennem a kisördög, montázst írni nem afféle rafinált, ügyes stratégia, hisz a neves szerzők sorait, még ha más köntösbe is bujtatva, csak nem utasítják el a kanonizálásra hajlamos szerkesztők. Persze elsősorban nem erről van szó.
Miért éppen montázsok? Afféle avantgárd és egyben posztmodern gesztus, idézőjelben való tisztelgés az elődök előtt, szelíd fricska a kortársaknak? Mert valljuk meg némelyik darab egészen vicces, másik holt komor. Komoly. Felmerül a kérdés, miért épp ezek a szerzők? Ha úgy fogom fel, mint egy formabontó szöveggyűjteményt, akkor e szerzők jelenthetik Debreczeny György számára a magyar költészet színe-javát? Talán nem tévedünk. De akkor lehetett volna ez egy sajátos irodalmi, költészeti kalauz, amennyiben szerző nem veszi a fáradságot, és nem keres valami sajátos szervezőelvet, hanem az eredeti szerzőket irodalomtörténeti sorrendbe szerkeszti egymás mellé. De nem. Mi lehet akkor az a sajátos logika, mely épp ebben a sorrendben rendeli egymás mögé, mellé a szerzőket? Talán a montázsok elkészülésének időrendi sorrendje? S akkor ennyire ugrálna maga a szerző is az időben? Az idő és az irodalomtörténet maga alkotta labirintusában? Vagy esetleg valami sajátos asszociáció társítja, hívja az egyes darabokat egymás mellé? A záró vers helye egyértelmű, ezt az anyagot azzal a Kányádi-montázzsal lehet zárni, és kajánul nyitva is hagyni egyben.
További kérdés. Rendben, hogy a forrás kellő alázattal mindenhol megjelenik, bár az írásjelek elhagyásával, és a sajátos központozással, avagy annak hiányával, mégis csak megdolgozza a felhasznált sorokat, így már nem is kérdés, Debreczeny György eredeti műveiről beszélünk-e?
Nyilván, hiszen új minőség született. Mint a képzőművészetben a pop-art képek. De míg a pop-art kigúnyol, vagy épp felmagasztosít, vajon miféle érzelmeket vált ki az olvasóból, és a felhasznált sorok szerzőiből az egész eljárás. Tudjuk a jó paródiák sorsát. Ha valakiről vagy művéből nem készül paródia, elkeseredik, nem is jegyzik. De jó paródia is csak jellegzetesen jó művekből születhet, miképp jó versmontázs is csak jó sorokból. Azt kell mondanom, hogy használt a szóban forgó költőknek, és verseiknek ez a kötet, talán népszerűsítheti ismert és kevésbé ismert verseiket, új minőség született, és új izgalmat ad az olvasónak is.
Olvasás közben olykor jól szórakoztam, olykor elkomorultam, máskor jól nevelt olvasó módjára összefüggéseket kerestem. Ha mélyebb, vagy áttekintő kritikát állna szándékomban írni, többször kellene elolvasnom, s megvallom, bármennyire tetszik, elsőre megülte kicsit a gyomrom. Elolvasni, hagyni hogy leülepedjék, aztán újra elolvasni, vagy felcsapni itt ott. Egyetlen apró hiányosság, a római számmal jelzett átvezető opusok olvasásakor elbizonytalanodik az ember, azok a sorok vajon kiktől származnak? Vagy csak én voltam figyelmetlen?
S még mielőtt bárki előállna azzal a bárgyú kijelentéssel: ilyet én is tudok, hadd toldjam meg egy másikkal: lehet próbálkozni, a magyar költészet elég sok kiaknázatlan lehetőséget kínál, ami pedig egyszer már megjelent nyomtatásban, közkincs, művészi értelemben a forrás megjelölésével szabadon felhasználható. A szerzői jogok kérdéskörét hagyjuk meg a jogászoknak.
A Debreczeny György verseiből:
Én bezzeg rosszul jártam ittNyírfalvi Károly
A Debreczeny György verseiből:
(montázs Füst Milán verseiből)
Én bezzeg rosszul jártam itt
angyalok söpörték műhelyem
de nem nektek szól többé
soha többé kevély mosolyom
Mennydörgetős ménkűvel barátkozom
Oh add hogy elfeledjem ezt az életet
Vagy mért hogy ebszájjal
magamtól mindenkit el nem marhatok?
És én is elmegyek hová a szél sodor
De minek a szó? Nincs többé dolgom itt
Hiába mondjátok
én sosem éltem
s hogy feledni fogtok az a vígaszom
Én prófétáktól származom
S csontjaim porát a szél összekavarja
Andalog Múzsád illatok közt
(montázs Berzsenyi Dániel verseiből)
Andalog Múzsád vegyes illatok közt
pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly
OH A POÉZIS RÓZSASZÍN UJJAI
mint a szerelmek édes istenei
örök éjhez szokott szemekkel
ama kormos ablakoknál
a dicsőségnek tetején ragyognak
Könnyes szemmel nézek a multra s jövőre
a dicső virtus menedéköléből
mint egy vadonban bujdosó fakír
az embereknek görhes istene
ELYSIUM MYRTUSLIGETÉVÉ VÁLTOZIK E FÖLD
a zengzeteknek szép koncertjein
nagyságra hívnak minden előjelek
Láttam minden időszakaszt
elvesztett örömünk hajdani édenét
és fegyver ellen fegyver volt szegezve
A képtelen harc itt hegyeket temet
itt a századokat látott vadonok feketednek
a lélek is csak úgy emelkedik
elrémülve tekint oh temető reád
Mi az hát ami a magyart emelheti
Látja a Bűnnek koronás hatalmát
s a rút gonoszság titkos céljait
nem szeret semmit de nem is gyülölhet
ostromokat mosolyogva nézett
S letettem ámbár lantomat kezemből
állsz még állsz szeretett Hazám
Komor shakespeare-i játék színpadán*
(montázs Áprily Lajos verseiből)
Amíg anyád bágyadtan zongorázik
a mosolygása bennem fénytelen
A fény a fellegen most rést talál
Rikácsolás az ars poeticánk
s élet – halál mindegy nekem
jöhet pokol pusztulás béke bármi
Én azt mondom: Vér Vérfoltos vadon
s a szemem köddel lesz tele
Egy kusza hang harmóniádba tép:
a világ fenyves-rengetegje ég
hogy megkondul belé a végtelen
Sokat nyögsz mint a megroskadt malom
Azt mondod: Ősz Az első őszi fák
Akartál látni szép halált velem
komor shakespeare-i játék színpadán
mely kénsárgára oxidált
Csak pusztulása óta ismerem:
Törötten ing pár megtépett virág
Hogy átnyilall a fényen és ködön
az idő testamentumos Titok
Visegrád ormain együtt járt velem
Behúnyom káprázó szemem
Én talpalok amíg szívvel birom
és a halál ingébe öltözöm
Az előadásnak vége
(montázs Szécsi Margit verseiből)
Jön a vonat jön a vonat
jobb lenne ég-fele zuhanni
Minden cicák cárnője
vándorolsz a lompos kabátban
Ezek a királyfik?
Ezekkel indultam hódítani?
Ej haj fogy a lét
a végső mozgás a menekülés lesz
meggyilkolónk: a liliom
Hosszú az éjszaka
tébolyt vet életemre
szakad dögökre virág-tövekre
Mesterségünk a fotó!
Kudarcunk fedele alatt
sokasítja a Hold magát
Álmodunk szörnyűt: a valót
fekszünk kísértet-lepedőn
mit cselekedtetek uraim uraim beton-vezérek?
Adtatok-e a kezembe karéj kenyeret?
Minden bor megidva hát?
Ingyen mozog a segg világ
Hercegek grófok válogatott lakájok
vége az előadásnak
vége a murinak
LÉGPUSKÁVAL A TOLLASLABDÁT LELÖVÖM A BÓDÉ FALÁRÓL
Megjegyzés küldése