Szinay Balázs Nincs itt az irodalom ideje…? című cikkének olvasása után felmerült gondolataim.
„Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”
George Bernard Shaw
A fenti idézet olvasása közben büszkeség tölt el, hogy magyar vagyok. Nem Shaw az egyetlen idegen ajkú irodalmár, aki elismeréssel szól anyanyelvünkről. Ennek ellenére sajnálattal kell megtapasztalnom, hogy a mai, modernnek nevezett irodalom tele van olyan szavakkal, melyek vagy idegenek az egyszerű olvasó számára, vagy olyan alpáriak, hogy azokat még kigondolni is bűn, nem pedig leírni.
Mert mit szeret az olvasó? Elsősorban élményt vár, mégpedig olyan élményt amibe bele tudja magát képzelni, meg tudja ízlelni és megemésztve jó érzéssel tölti el. Ez a jóérzés valóban hasonlít a jóllakottság érzéséhez, hiszen kielégült egy inger ami motiválta az olvasót. Hogy újra motiválódjon ahhoz finomnak kellett lennie a már elfogyasztottnak. ha nem ízlett, nem fogja újra megpróbálni, egyszerűen hozzá sem nyúl többé.
Mert mit szeret az olvasó? Elsősorban élményt vár, mégpedig olyan élményt amibe bele tudja magát képzelni, meg tudja ízlelni és megemésztve jó érzéssel tölti el. Ez a jóérzés valóban hasonlít a jóllakottság érzéséhez, hiszen kielégült egy inger ami motiválta az olvasót. Hogy újra motiválódjon ahhoz finomnak kellett lennie a már elfogyasztottnak. ha nem ízlett, nem fogja újra megpróbálni, egyszerűen hozzá sem nyúl többé.
Az irodalom szerepe a legkézenfekvőbb az adott országban folyó kulturális élet minőségére, és egyben az ebből eredő következtetések levonására.
Nagyjaink szép lépcsőt építettek a világhírnév felé haladásunk céljából, amit most mi, utódok szépen lassan lebontogatunk. Nemcsak az igénytelenséggel, hanem a kulturálatlansággal is. Nem olvasunk. Bámuljuk a tévét, a monitort, vagy pedig játszunk valamilyen értelmetlen, céltalan játékot.
A 2011-ben az irodalmi Nobel-díjat, a svéd TomasTranströmer költő, műfordító kapta, az indoklás szerint azért, mert sűrű és tiszta képeivel tárja olvasói elé a valóságot. Verseiben a hétköznapi életből és a természetből merít, látszólag egyszerű képei mély bepillantást engednek az emberi lélek mindenkit érintő rejtelmeibe. Gondolom, mindezt anyanyelvén tette.
A mai modernnek nevezett irodalom, legyen az amatőr, vagy professzionális, már-már úgy hat, mintha nem lenne elég szavunk kifejezni egy-két hangulatot, megmutatni egy más számára talán nem érzékelhető képet, és visszanyúl egy olyan rétegben kialakult nyelvhez, ami nem méltó arra, hogy papírra vessük, és ifjaink szellemi táplálékaként olvasásra ajánljunk.
Ha maga a kultúra képviselője is nagy előszeretettel használja a magyar fülnek idegen és obszcén kifejezéseket, nem kell-e attól tartanunk, hogy az édesanyanyelv fokozatos értékcsökkenéssel elmerül a süllyesztőben?
Ha maga a kultúra képviselője is nagy előszeretettel használja a magyar fülnek idegen és obszcén kifejezéseket, nem kell-e attól tartanunk, hogy az édesanyanyelv fokozatos értékcsökkenéssel elmerül a süllyesztőben?
Másik szomorú dolog, hogy vannak, akik még támogatják is ezeket a szerzőket, mit ne mondjak ösztönzik, hogy nevezzék bátran nevükön a dolgokat. Nem tudom miből gondolják, hogy egy bizonyos szónak az a pontos megfelelője, amit történetesen ők annak hisznek. Miből gondolják, ha így fejezik ki magukat, akkor olvasottabbak, népszerűbbek lesznek. Honnan veszik a bátorságot arra, hogy megtanítsák ezeket a szavakat olyan emberpalántáknak, akik egy teljesen más közegből érkeztek az irodalom szentélyébe.
Nagyra értékelem azokat az irodalommal foglakozó embereket, akik saját szerény eszközeikkel, lehetőségeikkel igyekeznek terjeszteni a kultúrát. Nem nevek alapján, vagy szimpátia alapján osztanak meg olvasnivalót a világhálón, hanem az értékeket igyekeznek továbbítani a böngészők felé.
Az irodalmi lapok száma hatalmas terjedelmű, pontos adattal nem rendelkezem, talán nem is lehet beszámozni őket, mert naponta alakulnak és szűnnek meg lapok. Vannak baráti társaságok, vannak teljesen heterogén összetételűek, vannak ahová csak meghívóval lehet bejutni, és vannak bizony igénytelen, adminátus nélkül működő, sok értéket nem igazán felmutató lapok is.
Mielőtt valaki lapot alapít, talán fel kellene tennie magának a kérdést, mi is a célom? Pénzkereset a reklámokkal, vagy dolgozni szeretnék egy ügyért, amire égető szükség van a kulturális élet fellendítése, a magyar irodalmi élet színvonalának visszaemelése érdekében, a hazámért.
Részemről nem látom szükségét, hogy az irodalommal foglalkozó és irodalmat terjesztő lapok százai keringjenek a levegőben. Lenne csak néhány portál, ami az elérhetőséget biztosítaná valamennyi írni akaró és érdeklődő ember számára. Rétegeződjön el a szellemiség, hitvallás szerint, viszont egy cél lebegjen mindig szem előtt, hogy magyar vagyok. Az ott megjelenni vágyó szerzők legyenek elkötelezett hívei a lapnak és felelősséggel, ne sikkből írjanak. A portált felügyelők pedig igyekezzenek megtartani, és ne elriasztani az olvasókat odavonzó szerzőket.
Milyen szép, utópisztikus álom a részemről, hogy a már sikeres szerzők, ne irigykedve szemléljék az amatőr küzdelmét a felemelkedéshez az előremenetel szempontjából, hanem karolják fel, tegyenek lépéseket felé és lássák el legalább jó tanáccsal.
Ami egy másik folyton ismétlődő kérdésem, hogy hol is vannak a szponzorok, akik tudnának támogatni egy-egy erre érdemes lapot, netán szerzőt, hogy az elfoglalhassa helyét a magyar irodalom palettáján? Ez álom, a tanulság pedig a valóság, mert azt látom, hogy vegetációra van ítélve szinte minden kísérlet, és ezek után kicsit bátortalanul, de kijelentem, szerintem visszafelé lépegetünk.
Részemről nem látom szükségét, hogy az irodalommal foglalkozó és irodalmat terjesztő lapok százai keringjenek a levegőben. Lenne csak néhány portál, ami az elérhetőséget biztosítaná valamennyi írni akaró és érdeklődő ember számára. Rétegeződjön el a szellemiség, hitvallás szerint, viszont egy cél lebegjen mindig szem előtt, hogy magyar vagyok. Az ott megjelenni vágyó szerzők legyenek elkötelezett hívei a lapnak és felelősséggel, ne sikkből írjanak. A portált felügyelők pedig igyekezzenek megtartani, és ne elriasztani az olvasókat odavonzó szerzőket.
Milyen szép, utópisztikus álom a részemről, hogy a már sikeres szerzők, ne irigykedve szemléljék az amatőr küzdelmét a felemelkedéshez az előremenetel szempontjából, hanem karolják fel, tegyenek lépéseket felé és lássák el legalább jó tanáccsal.
Ami egy másik folyton ismétlődő kérdésem, hogy hol is vannak a szponzorok, akik tudnának támogatni egy-egy erre érdemes lapot, netán szerzőt, hogy az elfoglalhassa helyét a magyar irodalom palettáján? Ez álom, a tanulság pedig a valóság, mert azt látom, hogy vegetációra van ítélve szinte minden kísérlet, és ezek után kicsit bátortalanul, de kijelentem, szerintem visszafelé lépegetünk.
Paszternák Éva
Megjegyzés küldése