Galántay Jenő ráérős
mozdulatokkal mindkét karján felgyűrte drapp színű ingét, majd nagyot sercintve
beleköpött a tenyerébe. Összedörzsölte kezeit, és megragadta az ásó nyelét.
Szakavatottan lépett az ásólapátra, és fütyörészve fordította ki a homokos, kavicsos
földet. Nem sietett. Nem sürgette az égadta egy világon senki. Már elmúlt a
tikkasztó meleg, a nap lenyugvóban volt. A tücskök ciripelésén kívül csak a
kamrába bezárt kutya nyiffentései hallatszottak.
Időnként
megpihent, ilyenkor nagyot húzott az odakészített demizsonból. Savanykás fehér
bor lotyogott a fonatos üvegben. Csukott szemmel kortyolta a nedűt. Élvezte,
ahogy végigsiklik nyelvén, nyelőcsövén a zamatos ital. Önelégült böfögéssel
nyugtázta, hogy mégiscsak jól tette, amikor nem hagyta eladni az utolsó hordó
borát. Az öreg Lada elvesztését még csak-csak elviselte. Járhatott dolgozni ő
éppenséggel biciklivel is. De az anyósa többet fogyasztott, mint a vén
kocsijuk. Az a kis rokkantsági járadék nem fedezte a pákosztos öregasszony
etetését, itatását. A nyolcszáz öles szőlőt még a nagyapjától örökölte.
Szívügye volt a gondozása. Nem különben a munkájának jól megérdemelt gyümölcse,
illetve annak a leve. Nem gondolta volna, hogy anyósában vetélytársra lel a bor
ivásában. Kemény ellenfél volt a mama. Galántay Jenőt fröccsivásban porig
alázta. Mikor már hármat látott a vihogó mamából, Galántay hangos robajjal
becsúszott a lóca alá. De nem abból a fából faragták, hogy effajta szégyent
következmények nélkül hagyott volna. Egy galántai Galántay Jenő soha nem hagyja
magát. De nem ám!
A szőlőst
orvul a háta mögött játszották át a sógora kezére. Négy nap alatt az asszony a
mama segédletével elrendezte a sógorral az egész üzletet. Neki csak
ellenjegyeznie kellett a papirost. Már akkor elszánta magát arra, hogy véget
vet ennek a kutyakomédiának. Egy galántai Galántay Jenővel ezt nem lehet
megcsinálni. De nem ám!
Az utolsó
lökést végzetes elhatározása véghezviteléhez a boroshordó adta. Galántay Jenő
hihetetlen ragaszkodásának tárgyát képezte az ötven literes kádár remek. A
tölgyfából készült alkalmatosság csordultig volt a három évvel azelőtti
borverseny díjnyertes levével, galántai Galántay Jenő méltán híres, zamatos
borával, melyet nyugdíjba vonulására tartogatott. Jó gazda módjára féltve
pátyolgatott, őrizgetett. Nem is hitte, amit tulajdon két szemével látott
délután, amint tolta hazafelé a kerékpárját. A kapujukon kihajtó zöld autó és
az utána gördülő utánfutó ismeretlen volt a számára. De a hordót, tölgyfa
hordót ezer közül is felismerte volna. Jajongott, mint a veszett marha. No,
persze csak úgy magában, férfiasan. Befelé üvöltött. Az asszony meg az anyós
pedig vele. Mert azért ugyancsak fancsali pofát vágott feléjük. Hiába
mutogatták neki a borért kapott pénzt. Galántay Jenő valósággal nem örült az
adásvételnek. Izzott benne a harag kegyetlenül. Megkutyálta magát, és a
biciklijére ugrott. A tanyasor végén elérte az autót. Nem kevés könyörgés, pénz
és káromkodás árán Galántay Jenő visszaszerezte jogos jussát. A kamrába rejtett
utolsó demizson borát magához vette, a csahos házőrzőt egyetlen rúgással
betessékelte a kamrába, és rápántolta az ajtót. Ásót ragadott, kiballagott a
kert végébe. Érezte, eljött a végső bosszú ideje, a leszámolásé. Egy galántai
Galántay Jenő soha nem hagyja magát kiforgatni, megalázni. De nem ám!
Az ásólapát
már keményebb agyagos réteget fordított ki. Ekkor a gödör már a melle közepéig
ért, a hossza két és fél lépésnyi volt. Éppen megfelelőnek találta a méretet.
Csettintett a nyelvével egy elismerőt, és fenékig kihúzta a demizson tartalmát.
Leállította az üveget a gödör egyik sarkába, és komótosan, szakavatott
mozdulatokkal elkezdte a földet lapátolni saját magára.
Márffyné Horváth Henrietta
Megjegyzés küldése