Mielőtt történetembe belefognék, megismertetem a Kedves Olvasót egy kvízjátékkal, a neve Honfoglaló. Az internetes játékban ezrek mérik össze tudásukat, kitalált nevet használnak, s hogy érdekesebb legyen, még chat használatra is lehetőség van, tehát közben lehet beszélgetni. Így hozott össze a sors a „Focistával”. Láttam a válaszaiból, hogy nagyon okos, tájékozott. Többször is játszottunk s észrevettem, hogy lelassult, mintha nem érdekelné a játék. Megkérdeztem tőle:
– Valami baj van? Válasza „igen” volt.
– Tudok segíteni?
– Nem, gyógyszerezem magam!
Na, ekkor megkértem, jöjjön külön szobás játékra, ott csak ketten játszunk és beszélgetünk. Amikor ez megtörtént, érdeklődtem, hogy miért van ennyire elkeseredve? Ekkor tudtam meg, hogy a foci az élete, azzal kereste a pénzét. Míg nem egy meccsen olyan térdsérülést szenvedett, hogy azonnal műteni kellett. Ott volt 23 évesen ágyhoz kötve, fájdalmaival, egyedül, csak a laptopjával, de már ez sem köti le. Tanácsoltam neki hogy ismerkedjen fiatal lányokkal, ne egy „öregasszonnyal” beszélgessen! Azt mondta, neki ez most megnyugtatóbb, különben is kinek kellene így, sántán! Ekkor vált világossá számomra, hogy szegénykém nagyon depressziós. Megírtam a telefonszámom, illetve azt, hogy bármikor felhívhat, ha úgy érzi, beszélgetni szeretne! Két nap után hívott izgatott hangon, hogy most közölte vele az orvos: soha többé nem focizhat! Próbáltam vigasztalni, majd kérdeztem tőle, mihez ért? Azt mondta, csak a számítógéphez és a zenéket nagyon szereti. Az jutott eszembe, jelentkezhetne moderátornak a Honfoglalóba, úgyis mindig ott van az oldalon!
– Hát megpróbálhatom, de úgysem sikerül! Ez volt a válasz. Győzködtem, hogy ne legyen ilyen negatív, próbálja csak meg! Hallgatott rám! Bekerült a csapatba!
Az én kis barátom olyan elfoglalt lett, hogy eszébe sem jutott a lábfájása. Már kezdtem megnyugodni, de egy hónap elteltével újból szomorú volt. Érdeklődésemre bevallotta, hogy egy lány hiányzik neki, aki megértené, mellette lenne, de kinek kell egy sántítós fiú? Mondtam én neki, hogy vannak azért olyan lányok, akik a belső értékek miatt szeretnek meg valakit, de hiába! Nem akart hinni nekem.
Ekkor jutott eszembe a zene! Javasoltam neki, hogy lépjen kapcsolatba a helyi rádióval! Nagyon tetszett neki az ötlet. Mondta, hogy van is egy ismerőse ott. Másnap látom, hogy villog a Skype: bejelentkezett a kis „Focistám”. Nagyon sok mosolygós arcot és ölelős macikat, puszikat küldött nekem. Megírta, hogy zenei felelős lett és most siet, mert dolga van! Nagyon örültem, de aggódtam is, mert nem adott hírt magáról vagy egy hónapig.
Egyszer csak megszólalt a telefonom! Focistám izgatott hangon közli, hogy kapcsoljam be gyorsan a gépem, megadta a linket hová lépjek be és már le is tette! Beléptem a megadott oldalra és nem hittem a szememnek! „Holdváros-Csillag rádió”, D. J. a „Focista”! Máris kaptam az üzenetet, hogy írjam le, mit hallanék szívesen? Két perc múlva hallgathattam a Rómeó és Júlia betétdalát, melyet nekem ajánlott szeretettel! Nem szépítem, a szemem megtelt könnyekkel, az öröm könnyei voltak ezek! Megköszönte a segítségem, de már csak ritkán beszélünk, mert megtalálta önmagát és azt a hozzá illő lányt, aki nem a sérült lábát nézi, hanem azt a sok belső értéket, ami miatt szereti!
– Valami baj van? Válasza „igen” volt.
– Tudok segíteni?
– Nem, gyógyszerezem magam!
Na, ekkor megkértem, jöjjön külön szobás játékra, ott csak ketten játszunk és beszélgetünk. Amikor ez megtörtént, érdeklődtem, hogy miért van ennyire elkeseredve? Ekkor tudtam meg, hogy a foci az élete, azzal kereste a pénzét. Míg nem egy meccsen olyan térdsérülést szenvedett, hogy azonnal műteni kellett. Ott volt 23 évesen ágyhoz kötve, fájdalmaival, egyedül, csak a laptopjával, de már ez sem köti le. Tanácsoltam neki hogy ismerkedjen fiatal lányokkal, ne egy „öregasszonnyal” beszélgessen! Azt mondta, neki ez most megnyugtatóbb, különben is kinek kellene így, sántán! Ekkor vált világossá számomra, hogy szegénykém nagyon depressziós. Megírtam a telefonszámom, illetve azt, hogy bármikor felhívhat, ha úgy érzi, beszélgetni szeretne! Két nap után hívott izgatott hangon, hogy most közölte vele az orvos: soha többé nem focizhat! Próbáltam vigasztalni, majd kérdeztem tőle, mihez ért? Azt mondta, csak a számítógéphez és a zenéket nagyon szereti. Az jutott eszembe, jelentkezhetne moderátornak a Honfoglalóba, úgyis mindig ott van az oldalon!
– Hát megpróbálhatom, de úgysem sikerül! Ez volt a válasz. Győzködtem, hogy ne legyen ilyen negatív, próbálja csak meg! Hallgatott rám! Bekerült a csapatba!
Az én kis barátom olyan elfoglalt lett, hogy eszébe sem jutott a lábfájása. Már kezdtem megnyugodni, de egy hónap elteltével újból szomorú volt. Érdeklődésemre bevallotta, hogy egy lány hiányzik neki, aki megértené, mellette lenne, de kinek kell egy sántítós fiú? Mondtam én neki, hogy vannak azért olyan lányok, akik a belső értékek miatt szeretnek meg valakit, de hiába! Nem akart hinni nekem.
Ekkor jutott eszembe a zene! Javasoltam neki, hogy lépjen kapcsolatba a helyi rádióval! Nagyon tetszett neki az ötlet. Mondta, hogy van is egy ismerőse ott. Másnap látom, hogy villog a Skype: bejelentkezett a kis „Focistám”. Nagyon sok mosolygós arcot és ölelős macikat, puszikat küldött nekem. Megírta, hogy zenei felelős lett és most siet, mert dolga van! Nagyon örültem, de aggódtam is, mert nem adott hírt magáról vagy egy hónapig.
Egyszer csak megszólalt a telefonom! Focistám izgatott hangon közli, hogy kapcsoljam be gyorsan a gépem, megadta a linket hová lépjek be és már le is tette! Beléptem a megadott oldalra és nem hittem a szememnek! „Holdváros-Csillag rádió”, D. J. a „Focista”! Máris kaptam az üzenetet, hogy írjam le, mit hallanék szívesen? Két perc múlva hallgathattam a Rómeó és Júlia betétdalát, melyet nekem ajánlott szeretettel! Nem szépítem, a szemem megtelt könnyekkel, az öröm könnyei voltak ezek! Megköszönte a segítségem, de már csak ritkán beszélünk, mert megtalálta önmagát és azt a hozzá illő lányt, aki nem a sérült lábát nézi, hanem azt a sok belső értéket, ami miatt szereti!
Dani Magdolna
Megjegyzés küldése