Emlékszem, amikor tébolyultan kóboroltál és nem tudtad, hogy az égbolt alatti létezésben hol kellene létezned, hogy csillapodjon elméd lópata dübörgése, engedd, hogy most megsimítsalak. Tudom, hogy szétszakadt agyvelővel és kifúrt szemekkel bolyongtál a körúton kocsmát keresve, most hagyd, hogy átöleljelek. Láttam, amikor szétfolyt gondolataidat próbáltad összecsomózni, de nyakadra tekeredett és fojtogatott egész éjszaka, ezért inkább elindultál ebben az univerzális káoszban, hogy üdvözülj a pokol valamelyik ivóasztalánál, de aztán egy ismeretlen parkban ébredtél, egy padon, az őrszobán, diliházban, valamelyik vonatállomáson, talán egy nő mellett, vagy angyalok között a betépett idő létezhetetlen dimenziójában, de most betakarlak kabátommal és megsimítom homlokod. Engedd, hogy átöleljelek, mert, amikor nagyon rossz voltál, senki nem ölelt át, pedig akkor kellett volna átölelni és barackot nyomni kobakodra, de a szeretnivaló kicsorgott némaságodon és csillagfájdalommá dermedt tekintettel kerestél anyát, nőt, hogy aztán ők is kőszoborrá változtassanak, de látod, most összebújhatunk. Szeretlek így, ahogy vagy, amikor kormos arcodba csorog a vér, bűzös a leheleted, vért köpsz reggelente, szeretlek bort lopás közben is, amikor párizsiról álmodoztál valahol a Mátyás téren a nyugtatókkal csendesített viharok között. Aztán utolsó erővel, összehugyozva, törött bokával és kifolyt agyvelővel útnak indultál még egy adagért a néma hó fútta éjszakában, de én így is szeretlek. Látom, ahogy lehajtott fejjel lopakodsz a hold alatt, az út alatt, szégyelled magad és vádolod a világmindenséget, aztán bosszút tervezel a gólyalábszéken valamelyik pult előtt, kérlek, ne haragudj magadra, én megbocsátok neked. Tudom, hogy dinamó pörgette agyadból kitéptél mindent, és műanyagflakonban érlelt spirituszt lélegeztél és eszelősen kutattad melyik villamoson utazik Isten, aki majd letérít erről az üvegcserepekkel véres útról, átterel másik csillagdimenzióba, vagy egyből a paradicsomba, mindegy hová, csak el innen, én így fogadlak el. Látod, most érkeztem vissza hozzád a téridő síkjain, kitudja hány esztendővel korábbi önmagam állomásain át újra magamhoz, hogy megsimítsam arcodat. Én jöttem hozzád, hogy megbocsássak neked, mert végeláthatatlan utad végére értél, hogy szent kegyelemmel meggörnyedt tested, véres lábad, vállaid megfáradt ereit végigsimítsam, engedd, hogy feloldozzalak. Eljöttem, hogy megismerjelek, hogy átöleljelek, hogy magamhoz szorítsalak, az enyém vagy, kegyelemmel teljes az út, mert megtisztulva érkezhettem hozzád és most engedem, hogy vállamra csorgasd könnyeid, mesélj féregjárat utadról, fekete lyukba zuhanásról, hogy szent pillanatait galaxiskőbe véssem örök mementót állítva neked. Látod itt vagyok, eljöttem hozzád, hogy végre megszeresselek.
Megjegyzés küldése