Daninak
hívták. Legalábbis ezt állította magáról. A vezetéknevét nem árulta el. Először
csak néhány bit volt egy text fájlban, a gépemen. Megszerezte a jelszavakat,
majd figyelt, és várt. Ez volt a perverziója. Képes volt hetekig láthatatlanul
dekkolni, olvasni mások gondolataiban, kutakodni a mappákban, az emlékek
között. Őt csak a valóság érdekelte. Egy darabig nem vettem észre a jelenlétét,
túl kevés volt hozzá a tapasztalatom. Ismertem a Droidsheep-et, írtam keylogger
programot, láttam már brute force módszereket, java injekciót, feltörtem pár
wifi hálózatot, admin felületet, email címet és egy Facebook accountot is
persze, de azt minden óvodás tudja. Ez a pasi profi volt, világklasszis.
Intelligenciájától függetlenül a fürdőruhás képeimet
szerette. Nem az eszemre bukott, testrészeim közül a köldököm volt a kedvence.
Minden molekulája tökéletes, ezt írta nekem a saját email címemről. Hexa kóddal
válaszoltam. Öt perc múlva új üzenet érkezett. Azután elkezdtünk valódi
leveleket írni egymásnak, igazi papírra, töltőtollal. Elrejtettük és
megtaláltuk őket a város különböző pontjain, elhagyott telefonfülkében,
lámpaoszlopon, kutyaszobor hasa alá erősítve egy őrzött parkban. Élveztük a
játékot, néha kicsit túlzásba vittük, ő megtehette, mert főállású naplopó volt,
én nem, de elzüllöttem, világa magába szippantott, sokkal érdekesebb volt, mint
az alvás, vagy a munka. Az egyik levelet citromlével írtam, ezt a módszert nem
ismerte. Azonnal találkozni akart.
Azt hittem, hogy asperger szindrómás lesz, szakadt
pólós, nyomifejű, egérmosolyú. Gördeszkával érkezett és egy doboz túrós
palacsintát hozott magával. A póló stimmelt, zokniját a talpa alá gyűrte, hogy
ne vegyem észre a lyukat. Csendben állt és várt. Nem ért hozzám, csak nézett. Azt
mondta, először lát, direkt nem kémkedett a webkamerámon keresztül. Így sokkal
izgalmasabb. Én is néztem őt. Magas volt és arányos testfelépítésű, az arca
mértani pontosságú, mintha egyetlen kőtömbből faragták volna, lézerrel. A
konyhában ült le, a morzsás asztal mellé, a mosatlan edények közé, azt mondta,
hogy a nemlineáris, instabil térben érzi jól magát. Azután minden nap
találkoztunk. Nem örült, ha a tiszteletére szépen felöltöztem és kifestettem
magam. Ő engem akart látni, a magam természetes módján, lecsupaszítva, úgyhogy
megtanultam láthatatlan sminket készíteni, egy leheletnyi, bőrbe masszírozott
alapozóval és egy vékony réteg fekete szempillaspirállal. Fegyvertelen voltam
vele szemben, feltört leveleimből ismerte a hazugságaimat, félelmeimet, a hamis
tartózkodást, amivel a férfiakat próbáltam magamoz láncolni, a színlelt
érzelmeket, határozottságot és bizonytalanságot. Én nem tudtam róla semmit. Nem
tudtam, mikor született, kik a szülei és hol lakik, még a telefonszámát sem
adta meg. Találkozásaink a kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapultak, előre
megbeszéltük őket, és senki sem mondhatta le, még akkor sem, ha a helyszín egy
erdő mértani közepe volt. Az egyszerű kérdésekre nem válaszolt, viszont
kegyetlen őszinteséggel és vég nélkül mesélt korábbi és egyetlen szerelméről,
fotókat is mutatott a lézerrel metszett, bionikus női testről, a molekulák
tökéletes halmazáról.
Egy este nem mentem el a találkozás helyszínére. Két
hétig várt, azután küldött egy kérdőjelet. Először valami suta válaszon törtem
a fejem, végül megírtam ezt a novellát. A gépemen pihen, egy rejtett
könyvtárban, de egy dir *.* /ah paranccsal bármikor felfedhető.
Persze csak akkor, ha akarja.
Megjegyzés küldése