ÚJ TARTALMAK

Hekl Krisztina - Exit



Daninak hívták. Legalábbis ezt állította magáról. A vezetéknevét nem árulta el. Először csak néhány bit volt egy text fájlban, a gépemen. Megszerezte a jelszavakat, majd figyelt, és várt. Ez volt a perverziója. Képes volt hetekig láthatatlanul dekkolni, olvasni mások gondolataiban, kutakodni a mappákban, az emlékek között. Őt csak a valóság érdekelte. Egy darabig nem vettem észre a jelenlétét, túl kevés volt hozzá a tapasztalatom. Ismertem a Droidsheep-et, írtam keylogger programot, láttam már brute force módszereket, java injekciót, feltörtem pár wifi hálózatot, admin felületet, email címet és egy Facebook accountot is persze, de azt minden óvodás tudja. Ez a pasi profi volt, világklasszis.
Intelligenciájától függetlenül a fürdőruhás képeimet szerette. Nem az eszemre bukott, testrészeim közül a köldököm volt a kedvence. Minden molekulája tökéletes, ezt írta nekem a saját email címemről. Hexa kóddal válaszoltam. Öt perc múlva új üzenet érkezett. Azután elkezdtünk valódi leveleket írni egymásnak, igazi papírra, töltőtollal. Elrejtettük és megtaláltuk őket a város különböző pontjain, elhagyott telefonfülkében, lámpaoszlopon, kutyaszobor hasa alá erősítve egy őrzött parkban. Élveztük a játékot, néha kicsit túlzásba vittük, ő megtehette, mert főállású naplopó volt, én nem, de elzüllöttem, világa magába szippantott, sokkal érdekesebb volt, mint az alvás, vagy a munka. Az egyik levelet citromlével írtam, ezt a módszert nem ismerte. Azonnal találkozni akart.
Azt hittem, hogy asperger szindrómás lesz, szakadt pólós, nyomifejű, egérmosolyú. Gördeszkával érkezett és egy doboz túrós palacsintát hozott magával. A póló stimmelt, zokniját a talpa alá gyűrte, hogy ne vegyem észre a lyukat. Csendben állt és várt. Nem ért hozzám, csak nézett. Azt mondta, először lát, direkt nem kémkedett a webkamerámon keresztül. Így sokkal izgalmasabb. Én is néztem őt. Magas volt és arányos testfelépítésű, az arca mértani pontosságú, mintha egyetlen kőtömbből faragták volna, lézerrel. A konyhában ült le, a morzsás asztal mellé, a mosatlan edények közé, azt mondta, hogy a nemlineáris, instabil térben érzi jól magát. Azután minden nap találkoztunk. Nem örült, ha a tiszteletére szépen felöltöztem és kifestettem magam. Ő engem akart látni, a magam természetes módján, lecsupaszítva, úgyhogy megtanultam láthatatlan sminket készíteni, egy leheletnyi, bőrbe masszírozott alapozóval és egy vékony réteg fekete szempillaspirállal. Fegyvertelen voltam vele szemben, feltört leveleimből ismerte a hazugságaimat, félelmeimet, a hamis tartózkodást, amivel a férfiakat próbáltam magamoz láncolni, a színlelt érzelmeket, határozottságot és bizonytalanságot. Én nem tudtam róla semmit. Nem tudtam, mikor született, kik a szülei és hol lakik, még a telefonszámát sem adta meg. Találkozásaink a kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapultak, előre megbeszéltük őket, és senki sem mondhatta le, még akkor sem, ha a helyszín egy erdő mértani közepe volt. Az egyszerű kérdésekre nem válaszolt, viszont kegyetlen őszinteséggel és vég nélkül mesélt korábbi és egyetlen szerelméről, fotókat is mutatott a lézerrel metszett, bionikus női testről, a molekulák tökéletes halmazáról.
Egy este nem mentem el a találkozás helyszínére. Két hétig várt, azután küldött egy kérdőjelet. Először valami suta válaszon törtem a fejem, végül megírtam ezt a novellát. A gépemen pihen, egy rejtett könyvtárban, de egy dir *.* /ah paranccsal bármikor felfedhető.
Persze csak akkor, ha akarja.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes