Néma keringő…
Homlokodnak dőlve
homlokom mereng,
mosolyod nem látom, mégis
mosolyra húzódik a száj,
– ezer apró fétis –
rugalmas selyemkelme
szinte már fáj,
felfal téged
a tajtékszélen
pörgő habozó lényeg
csorgatja időnket a korba
és vágyak közé, ha már
kisimít és megadó ajkad
remegő árny-múlt ködében hallgat…
Ott állsz előttem
homlokomnak dőlve
mosolyod elmerengő,
pőre bőrödön játszó
ujjaim nesze átlátszó
örök tánc, néma keringő…
Zsebek nélkül...
Egy zsebek nélküli világban,
hol magaddal csak magadat
hordhatod meztelen, míg
körbefon alkonyattól a pirkadat
s a szürkületből a hajnalba
hajlik
bőr bőröndöd, szemed résnyi zár,
s kattanó Szám-Ideák nyelveden
ajtót formálón ajkad nyílik
nesztelen…
Egy csepp gondolat árad,
s körötte suttognak a vágyak,
súlyos anyag, tömény Élet-Kőris
lombját lehajtó Ős-Fa alázat
fakad,
Nincs már gondolat, nincs semmi,
de semmi, és az égen csillag
sincs,
nincs már táguló szem, se
gyermek,
se szülő, sem ráncos reszketeg
kéz, mely vénülő ősz kedvében
folyton megremeg,
nincs halál és élet sincs,
lebegnek tisztán a szavak,
morajló sorok felett.
Sorsom új világ, küszöbén várlak,
ott hol nincs hova rakhatnálak,
sem fiókok, sem poros zsebek,
sem birtoklás-zsák, sem karma,
vagy sorskerekek pörgő malma,
az elme most csendes, s végtelen
szakadó ruhák halma alatt
képtelen
meséket mesél, kezében könyv,
lábainál emlék-eb henyél,
Lelke gondos, ringó bölcső,
Hangja mézbe vont narancshéj,
Teste ívelt fény, csiszolt
holdkő…
Okuláré…
Ókuláré...
Ez lettem Isten szemén.
Mögöttem
vályog-hit romja:
Hályog.
Gondolkodom:
A látható világot,
hogy torzítsam én?
Hisz mindig
csak rám lehel,
majd megtöröl.
Az Ő Hitében,
nincs halál és
nincs remény,
s vele senki se pöröl.
Bele se gondol,
hogy a lencsének lehet,
megárthatna a
Mindenható lehelete?
Kiborult lelkem
spektruma fénytörésekkel
van színültig tele.
Karcos vagyok,
lecserél..
Újabb Hanggal teremt tiszta
lelket,
asztalfiókodban végzem,
tudom jól, itt török meg,
pár sötétség percet,
s diónyi kósza dallamot.
Szú rág téridő fádban,
néha megáll, aztán újra perceg.
Így követ lassan
nap napot...
Mikor Isten meghalt,
valaki kipakolta a szobáját,
a bútort szétverte,
s fröccsenő szilánkokra robbant
az egyre csak táguló este
fonákjára ragadt vallomások
kopott keresztje.
Rám egy kislány talált,
s a Valóság napjának fényét
lencsémen szűrve át,
égette bele egy új világba
– Hitét, reményét, szerelmét –
Szépséges szíve sóhaját.
Szemkötő…
Szemkötőd levettem,
s reám hulltak fehér
viasz-könnyeid, ledérré
dermedt percei
a múltnak.
Ajkad rózsaszirma
vonagló néma csók,
cseppenő faggyú-hó.
Ellepi testem és
sóhajra só hajt húsba
maró verejték bilincset.
Csomóra-csomót hurkol
a nyelv és kúszik
hajlatban a hajnal,
vörös íz napfénye mámor
pírt süt átszellemült arccal,
és kámforrá válnak a gondok,
ízes savakban tobzódnak
perlekedő comb-tanoncok.
Vatta-szavak akadnak a torkon,
s reccsenő borda-horda kéjbe
feszül, s matat hara-kilincsen
az Isten.
Majd tétován számol:
Egy...
Kettő...
Három...
Karmazsin csík éled
nyújtózó gerincen.
Megjegyzés küldése