K. sírva fakadt.
Amióta elkezdődött a terápiás foglalkozás, érezhető volt, hogy előbb-utóbb történni fog valami: amikor bejött az ebédlőbe, egyenes háttal, szó nélkül foglalt helyet a terapeuta mellett, néhány vonalat húzott az előre kikészített üres lapra és némán maga elé nézve várta a foglalkozás végét, mindeközben körülötte és benne egyre halmozódott, fokozódott a feszültség, amelyet csupán negyed óráig tudott magába fojtani.
– Nem akarok meghalni, ne mondjátok, hogy meghalok – rázkódott K. teljes testében, miközben maga körül hadonászott, láthatatlan lényekkel küszködött. – Félek tőletek, menjetek innen, nem tettem semmi rosszat, hagyjatok békén!
Az ebédlőben síri csend lett. Mindenki K.-t, a közel 60 éves, egyedül élő özvegyasszonyt figyelte, aki élete során szerénynek, kiegyensúlyozottnak mutatkozott.
Z., aki fiatal kora ellenére már több, mint egy évtizede rokkantnyugdíjas, a mellette fészkelődő, dúsgazdag család legkisebb sarjához, a kényszerbeteg E.-hez fordult, suttogva megkérdezte tőle, miért sír K., mire E., az önmagát kívülállónak tartó annyit mondott, hogy kiakadt.
I., a terapeuta, az első másodpercekben nem tudta, mihez kezdjen: hallgasson, hagyja K.-t, hogy kisírja magát, vagy próbálja meg nyugtatgatni.
A fiatalabb korosztályhoz tartozó, alá nem támasztott bordeline személyiségzavarban szenvedő H., aki addig a festményeivel volt elfoglalva, K. hangszinének ingadozását nehezen tudta elviselni, ezért felemelte tekintetét, s fürkészően vizsgálta K. minden mozdulatát, mintha tudná, mikor kell beleszólnia a kialakult helyzetbe.
A nyelvbotlásait nehezen elviselő, paranoid szkizofrén R. mindvégig magában, de hangosan beszélt. Monoton, rámenős hangja, manipulatív testtartása minden jelenlevőt idegesített, de nem tudták elküldeni a foglalkozásról, mert a terapeuta elve az volt, hogy a foglalkozás ajtaja mindenki előtt nyitva áll, csak alkotni kell.
S., a jelenleg tünetmentes időszakát élő, disztingvált mániás depressziós hidegvérűen bele-beleszólogatott R. mondókájába, aki viszont ebből semmit nem vett észre. Most sem vett ügyet a történtekre, folytatta élvezetes provokációját R.-rel szemben.
A lakásmaffia által bejuttatott ötvenéves, törékeny, nőies alkatú, májfoltos Zs. a számára jelentős kincseket, a valóságban kacatokat rejtő szatyrát az ölében szorongatva riadtan emelte fel a fejét.
F., a harmincas éveiben járó, testes-melles, egészséges menyecske formájú asszony megszakítás nélkül, szokásához híven a témához egyáltalán nem ragaszkodóan rózsákat rajzolt férjének, akit egy éjszaka, vad szerelmeskedést követően, hangok utasításait követve majdnem lemészárolt.
A folyamatosan ideges, pattogó, világmegváltó ötleteiről híres, egyébként békés szenvedélybeteg politoxikomán U. ötpercenként megkérdezte a terapeutától, kimehet-e, mert nem tud egy helyben ülni. Mindenki tudta, hogyha engedélyt kap a távozásra, titokban gyógyszereket kapkod be, amelyeket jobb esetben sörrel, rosszabb esetben ócska felesekkel önt le, ezt követően rendszeresen olyan állapotba kerül, hogy toxikológiára kell küldeni. Most is kikéredzkedett, de a terapeuta leintette.
A., az általában hallgatag, 40-es éveinek közepét taposó nő, akinek a gyámság alá helyezését középkorúsága és döntésképessége ellenére a nem kezelt, de vélhetően gyógykezelésre szoruló édesanyja a biztonságos nyugdíj és ellátás reményében kezdeményezte, halkan dúdolni kezdett egy közismert, az ebédlőben tartózkodók által kedvelt dallamot.
A kiváló közgazdász, de csapnivaló édesanya és nagymama hírében járó Á. rácsvonalakat húzogatott, miközben szúrós szemekkel vizslatta K.-t.
– Nem, nem akarok meghalniiiiiii..... – sikítozott K., miközben homlokát dörzsölgette.
A néhány másodpercre megfagyott légkör alatt a terapeuta megérezte, hogyha nem lép közbe, a művészetterápia másodpercek alatt befejeződik: H. körbefutja az asztalt, miközben szidni fogja I.-t, amiért ilyen tehetetlen, R. még erőteljesebben mondja az elsősorban saját magát szórakoztató történeteit, S. a szokásos, hidegvérét megtartani hivatott vigyori képével a rózsafűzérét fogja felkínálni megoldásként, Zs. kifut az ebédlőből abban a hitben, hogy eljött érte a lakásmaffia, E. méltatlankodni fog, amiért csak K.-val foglalkoznak, U. titokban kiszökik a gyógyszeradagjáért és A. tapsolni fog, Á. pedig folytatja majd a munkáját, de közben jól odamondja a magáét.
A helyzetet azonban egy türelmetlen kopogás változtatta meg.
I. fellélegzett: azt remélte, hogy a jövevény meg fogja menteni a közvetlen beavatkozástól és az ebből adódó esetleges konfliktustól és felelősségtől, ezért gyorsan behívta.
Egy férfi jött be összeszart kórházi pizsamában, málnától vörös ajkakkal, csipszes zacskóval a kezében. A fejét símogatta, miközben a teremben ülőket vette szemügyre:
– Csak bejöttem – mondta.
– Menjél ki – szólt rá határozottan Á.
– Miért?
– Mert itt nincs mit keresned! – Á. a mellette ülő, tágra kerekedett szemű S.-nek suttogva folytatta – Még mindig nem öltözött át, az ebédnél is ebben a pizsamában volt, azt hittem, összehányom magam. A nővérkék nem látnak a szemüktől? Miért nem cserélik le a pizsamáját, ha már látják, milyen. Ráadásul büdös is... Az embernek majd felfordul a gyomra tőle...
– Festeni jöttem – válaszolta gyermeki hangon G.
– Neeeeeem, neeem akarok meghalni, még neem! – ordította K.
I. K. háta mögé állt, elkezdte cirógatni a hátát, miközben a jelenlévőket figyelte.
– Jöjjön csak be nyugodtan, G. Foglaljon helyet itt, mellettem. Á., miért ilyen türelmetlen?
– Mert már idegesít, hogy folyton ki-be járkálnak, nem lehet nyugodtan dolgozni!
– Á., itt nem dolgozunk, hanem alkotunk – pontosított I., akinek hangja kedves, de határozott volt – és mindenkinek joga van bejönni hozzánk, ha kórházi kezelés alatt áll.
– Igen, de nézze meg, milyen a pizsamája, csupa szar!
– Ez igaz, de nem ő tehet róla.
Á. látszólag beletörődött a válaszba, G. pedig tanácstalanul állt az ebédlő közepén. Szemében könnyek gyűltek össze, nagyokat nyelt.
– Most szóltak, hogy a feleségemet áthelyezik egy másik rehabilitációs otthonba – mondta aggodalmaskodva.
– Jöjjön már, G., üljön ide – húzta ki I. a mellette levő széket.
– Neee, ne bántsatok! Nem megyek sehova! Nem akarok meghalniiii – üvöltötte K. Hangja teljesen betöltötte a termet.
– Csitt, nem bántja magát senki – I. megfogta K. állát és körbemozgatta a fejét, hogy lásson. – Látja, mindannyian itt ülünk az ebédlőben. Nemsokára készek lesznek az alkotások, utána pihenőt tartunk és mindenki megnézi a többiek művét.
K. ideiglenesen megnyugodott. Á. felállt a helyéről és dacosan az asztal sarkához vitte a dolgait.
– Ne is haragudjatok, de én nem fogok itt ülni. Amott monodráma, emitt tragédia, jön a szag is, ezt nem bírom tovább! Akár megsértődtök, akár nem, én itt fogok leülni – dobta az asztalra a ceruzáit és üres lapjait, mintegy megjelölvén saját fennségterületét.
R. monológja eközben egyre hangosabbá vált.
– Ezek a nővérek is, mit tesznek egész nap? Kávéznak. Az ember odamegy hozzájuk segítségért és elküldik. G. szaros pizsamában mászkál. De én holnap délután kimegyek innen. Elmegyek. Nem jövök vissza. Ugye, mindenki elmegy innen? U. anyja a múlt héten felakasztotta magát. Én nem akasztottam fel magam. Engem megszúrtak, a nyakamon, itt. Azóta is csak kísérleteznek rajtam. Anyám, apám is szkizofrén volt, én is az vagyok. Para... na mondd már, milyen szkr... szizokrfrén... Hát ezek a gyógyszerek is... már beszélni sem tud tőlük az ember. Ugye, a gyógyszertől nem tudunk beszélni? Mondom én...
– Ki akasztotta fel magát? – kérdezte H. döbbenten.
– U. édesanyja – válaszolta F., fel sem nézve rózsáiról – A múlt héten bejöttek és szóltak neki, hogy nincs már édesanyja. Most a zárton van. Nem nekünk kellene itt lennünk.
– Neeee, ne bántsatok – ordította torkaszakadtából K., s arcát a kezébe temette.
– Egyezem – szólt közbe I. a tőle már megszokott hangon – Egyezek veletek, hogy nem nektek kellene itt lennetek.
I. mondatára mindenki elhallgatott, néhány percig szótlanul festettek, rajzoltak.
– Menjetek el innen! – szakította meg a nyugalmat K.
– Csitt, K., nincs itt senki rajtunk kívül és mi nem akarjuk, hogy meghaljál. De szép képet készítettél! Egy kis figyelmet kérek a többiektől, megmutatnám K. műveit: néhány évvel ezelőtt készült ez a vázlat, amelyet kiállításra is vittünk.
I. ujjaival egy női aktot ábrázoló ceruzavázlatot emelt a feje fölé. Biztos vonalvezetések, melyekből kiérezhető az alkotó gyakorlottsága, éles szeme. Az ebédlőben ülők egymás után mondogatták, mennyire szép az akt, és hogy K.-nak festőművésznek kellene lennie, miközben ő maga szipogott. I. ezek után elővette K. többi alkotását is: amint az újabbak felé haladott, a vonalvezetések mind bizonytalanabbakká és banálisabbakká váltak: a legutolsó lapon már csak kriksz-krakszok voltak láthatók.
– Itt egy kép Orbánról, az erős kormoránról, emitt pedig Gyurcsányról, a kemény iguánról – állt fel helyéről G. – Mi meg itt az ebédlőben, üldögélünk rossz időben, itt egy málna, ott egy csipsz, ne jer bolha, hogyha csípsz. – G. meghajolt, az ebédlőben fojtott röhögés tört ki.
– Ez hülye – mormogta H. – Azt hiszi, művész, költő.
– Márpedig az – szállt H.-val szembe I. – Nagyon jó művész!
H. felsóhajtott. Nincs értelme. Itt a terapeuta is hülye – gondolta.
– Menjetek már el! – ordított fel torkaszakadtából K.
I. megkérte F.-et, kísérje el K.-t az ebédlő túlsó sarkába és próbálja megnyugtatni.
– F., rád szokott hallgatni, ti nagyon jó barátok vagytok! Megtennéd, hogy beszélsz vele?
– Természetesen – válaszolta F., karon fogta K.-t és elvezette az ebédlő legtávolabbi zugába.
I. megkönnyebbülten felhangosította a zenét, amely a régi magnóból recsegve szólt.
– Kimehetünk cigizni? – kérdezte Zs.
– ÖÖÖÖ, igen – nézett az órájára I. – Tizenöt perces szünetet tartunk. Utána jöjjenek vissza, mindenki megnézi a többiek alkotását és elmondja, mit lát bennük, jó? Tizenöt perc és kérem, ne késsenek, mert akkor nem jut elég idő mindenkire.
Zs, S., E. és R. elhagyták az ebédlőt. Á. fellélegzett: végre nyugodtan tud dolgozni. A sakktáblát ábrázoló grafikáján folytatta a fekete felületek satírozását, sokkal pontosabban és gyengédebben, mint pár perccel ezelőtt, miközben testével I. felé fordult.
– I., én nem egyezem azzal, hogy bárki bejöhet ide: R. állandóan zümmög, a másik állandóan toporog, ezt nem lehet idegileg kibírni. Még az egészséges ember is beleőrülne ebbe a csapatba – kezdett panaszkodni a tereapeutának.
– Sajnos, nem tehetünk semmit – vonta meg a vállát mosolyogva I. – Ez a szabály. De a múltkor egész jó volt a foglalkozás. Ma olyan ideges mindenki. Az időjárás sem kedvez...
– A nénikém azt mondta, hogy be fog jönni hozzám, s mégsem tette. Már cigire sincs pénzem. A múltkor kértem az orlvostól, na!: orvostól száz forintot, és képzeld, nem akart adni – darálta a szövegét R., amelyre továbbra sem figyelt senki. – Jaj, mit is keresek én itt! Nekem most tanítanom kellene és nem itt ülnöm. Itt senki senkire nem vigyáz. Tegnap is ott köszörülte az udvar betonkerítésén nagy vadászkését O., senki nem figyelt rá. Itt bárki bárkit megölhet. Az ebéd viszont finom volt. Rántott húst ettünk és rizst. Csak az a barom D. nem akar leszállni rólam. Állandóan azt akarja, hogy feleségül menjek hozzá. Mit képzel? Még az anyja is bejött háztűznézőbe. Hm...
Az ebédlő sarkából K. és F. megmozdult. I. hozzájuk sietett. Rövid beszélgetés után mindhárman visszatértek az asztalhoz. Nemsokára a többiek is megérkeztek, helyet foglaltak az alkotásaik előtt, s elégedetten néztek körül.
K. még mindig reszketett, de már szinte nyoma sem volt a terápia első felében észlelhető feszültségnek. F. boldog volt: sikerült olyan állapotba hoznia K.-t, hogy különösebb kirobbanás nélkül kibírja a terápiás foglalkozás végét.
I. anyáskodó tekintettel végigsimogatta a résztvevőket, akik alig várták, hogy a többiek véleményt mondjanak műveikről.
– Tehát a téma a „honnan jövök, hová megyek” volt – ismételte el a foglalkozás elején elhangzottakat I. – Kivel kezdjük? Szerintem az volna a jó, ha nem sorba mennénk, mint eddig...
F. remegő kézzel nyújtotta át rajzát a mellette ülőnek, miközben izgatottan körülnézett, mit fognak a többiek mondani a gondosan kifestett rózsáira, H. pedig összenézett E.-vel és elmosolyodott. Számára a foglalkozás itt véget ért: tudta, megint nyerő képet készített. Ismételten egy nonfiguratív pacaszerűséget nyújt a közönségének, s a közönsége élvezni fogja, amiért azt láthat majd benne, amit akar, ami pillanatnyilag jólesik: szinte a képzelőerejével fogja felépíteni azt az ábrát, amely valójában nincs is, vagy legfeljebb a látottakról vélt megállapodás eredménye lesz.
Ugyanúgy, mint a kinti, egészséges világban.
Hornyik Anna
Megjegyzés küldése