Az idő tényleg egyenletesen halad? Ha igen, akkor miért tűnik úgy, hogy ugrál előre, hátra, néha csak néhány pillanatot, máskor több száz évet? Igaz lehet az, hogy felgyorsul, vagy lelassul? Mi lesz akkor, ha egyszer megfordul és az ellenkező irányba halad? Vajon utazhatunk az időben? Ezekre, a kérdésekre már az ősi népek is keresték a választ. A mitológiában, az ókori tudomány fennmaradt irataiban, és a középkori feljegyzésekben számtalan furcsa történetet találunk, melyek megmozgatják fantáziánkat és talán reményt (nemcsak hiú ábrándokat) keltenek, hogy egyszer megvalósul az időutazás. Lehet, hogy már egy későbbi nemzedék keresztül-kasul bejárta az idő ösvényeit?
Lehet, hogy egy még nem is létező, eljövendő tudás nyomai maradtak fenn a néphitben az Ír szigeten, a Himalája hegyei közt, vagy a Kaukázus eldugott völgyeiben?
A „Boldog Völgy” születése
A Himalája lábánál elterülő Kasmírt, „Boldog Völgynek” nevezték már az ókori feljegyzések is. A kasmíri királyok krónikája, a Rádzsatarangini, elbeszélése szerint, az ősidőben, a völgy helyén hatalmas tó terült el. A parton emberek éltek, a vízben azonban állati szörnyetegek laktak, s ezek a rémségek, a vízből kimászva rettentő pusztítást végeztek.
Az emberek egy Kasjapa nevű hőst bíztak meg, hogy kérjen segítséget Brahmától, a szörnyek ellen. Az isten egy varázskardot adott a hősnek, azzal az utasítással: hasítsa ketté a hegyeket, hogy a tó Dél felé lefolyhasson. A csodálatos fegyverrel Kasjapa átvágta a sziklákat és Kasmír völgye a szárazra került, a szörnyek, pedig elpusztultak.
Miután a geológusok a múlt században megvizsgálták a völgyet körülövező hegyeket, arra a megállapításra jutottak, hogy Kasmír területét négyszázezer éve valóban egy tenger nagyságú tó vize fedte. A régészeti leletek pedig azt mutatták, hogy a tó partján emberek telepedtek le, akik „déli elefántra”, a hatalmas mamutivadékra vadásztak.
Kasjapat, Brahma leszármazottjának tartották: „Minden teremtmény tőle származik.” – írták róla –, de a régebbi iratok egész egyszerűen úgy emlegették, mint: „aki az időből jött”.
A hétalvók legendája
Decius római császár (Kr. u. 249-251) keresztényüldözése idején a palotájában szolgáló hét ifjú az üldözések elől egy barlangba menekült. A barlangban álomba zuhantak és csak kétszáz év múltán, Theodosius császár uralkodása idején (Kr. u. 408-450) ébredtek fel. Az ifjak abban a tudatban riadtak fel, hogy csak egy éjszakát aludtak át. Egyiküket elküldték a közeli városba, Epheszoszba, hogy élelmet vásároljon számukra. Az elküldött ifjú azonban nem ismert rá a városra, mert ahol előző nap még bálványokat imádtak, ott már minden kapu felett kereszt lógott. Megzavarodva indult vissza a barlangba, de előbb még kenyeret akart vásárolni. A régi veretű pénz láttán az árus gyanút fogott, hogy az ifjú valahol elásott kincsre bukkant. Hirtelen nagy tömeg gyűlt köréje, majd a püspök és a helytartó elé vezették. Így jutottak el az epheszosziak az ifjak barlangjához, ahol azok megdicsőülten, ragyogó arccal tekintettek a látásukra odasereglett sokaságra. Még maga Theodosius császár is megjelent csodálni őket, és leborult előttük.
Hasonló történetet mond el a heisterbachi kolostor legendája. Egy szerzetes Péter apostol azon szavain töprengett, miszerint: „Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap.” és kételkedni kezdett azok értelmében. E meditáció közben eltévedt az erdőben, s mikor visszatalált a rendházba, megdöbbenve tapasztalta, hogy nem ismer senkit, és őt sem ismeri senki a kolostor lakói közül. Mikor megmondta a nevét, ámulva hallotta, hogy a rendház évkönyvei szerint háromszáz évvel korábban valóban élt ott egy szerzetes, aki egy napon elhagyta a kolostort és soha többé nem tért vissza oda. A szerzetes akkor értette meg Péter apostol szavait. Nem sokkal később boldogan halt meg.
Péter apostol közönséges második levelében írtak visszavezethetőek a 90. zsoltárra: „Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel.”
Titokzatos hegyek mélyén
A középkorban, német nyelvterületen több olyan hegyekhez fűződő monda született, melyben a kizökkent idő kapott szerepet. Ezekben a történetekben a csodás eseményeket híres uralkodók, mint Barbarossa Frigyes vagy Nagy Károly alakjával kapcsolták össze. De ne feledjük, hogy ezeket a hegyeket a pogány korban ősi istenek lakhelyeként tisztelték. Az egyik ilyen, talán a legismertebb mondakör a Kyffhäuser-hegyhez fűződik.
A legelterjedtebb hagyomány szerint Barbarossa Frigyes a Kyffhäuser-hegy belsejében pihen, várva, hogy a hollók hírül vigyék neki, elérkezett az idő a rejtekhely elhagyására.
A Kyffhäuser környéki falvakban sok történet keletkezett az alvó császárról. Az egyik legismertebb monda szerint Kelbrában a zenészek egyszer esküvőre voltak hivatalosak. Hazafelé tartva egy apró termetű szürke ember lépett melléjük és felszólította őket, hogy kövessék, mert egy nagyhatalmú úrnak kell zenélniük. Az emberke egy lépcsőhöz vezette őket, s azon keresztül egy földalatti terembe jutottak, ahol Frigyes egy kőasztal mellett bóbiskolt. A zenészek hajnalig muzsikáltak neki, s fizetségül egy zacskó aranyat kaptak. Visszatérve Kelbrában azonban minden megváltozott: a házak, a ruhák, minden másképp nézett ki, mint azelőtt és sem a családjukat, sem az ismerőseiket nem lelték. A rejtélyre a városka öreg lelkésze talált megoldást. A régi anyakönyvben felfedezte, hogy kétszáz éve a városi zenészeknek nyoma veszett. Kétszáz földi esztendő telt el az alatt az egy éjszaka alatt, amit a zenészek a hegy barlangjában töltöttek el. Az aranypénz, amit a császártól kaptak jutalomként, kétszáz év előtti veret volt.
Kyffhäuser-hegyét a kereszténység felvétele előtt Woutan hegyeként tisztelték, és a hegyben lakó isten vonatkozásait ruházták át a középkorban a császár alakjára.
Barbarossa Frigyes alakját a Salzburg melletti Untersberggel is kapcsolatba hozzák. Egy 1529-ből származó híradás szerint e hegy belsejében látták, Nagy Károllyal együtt. A Salzburg környéki történeteknek is jellegzetességük, hogy a hegy gyomrába tévedt emberek csak több évszázad multán kerülnek elő.
Hasonló elképzelésről árulkodnak a kelta hagyományok is.
Visszatérés egy másik időből
Az ír mondákban számtalan történetet találunk olyan tündérekről, akik egy másik világban, vagy egy távoli szigeten éltek, és aki eljutott hozzájuk, az csak sok száz év múlva érkezett vissza saját világába. Az egyik legszebb történet Bran királyfinak és társainak az óceánon tett felfedező útjáról számol be. A történet befejezése azonban eltér a már megszokott sablontól.
Bran királyfi egyik kísérőjének, Nechtannak, Collbran fiának sürgetésére haza indult a tündérek szigetéről. A tündérkirálynő figyelmeztette, hogy baj vár rájuk, ha haza térnek, különösen attól óvta őket, hogy Írország földjére lépjenek.
Mikor megérkeztek, a parton sok ember állott és érdeklődtek, ki érkezett a hajón.
– Bran vagyok, Feval király fia – kiáltotta a királyfi.
Erre a parton állók azt felelték, hogy nem hallottak soha Feval királyról, de azt tudják a régi énekekből, hogy egy Bran nevű királyfi neki vágott társaival a nyugati óceánnak.
Nechtan, Collbran fia, elsőnek ugrott ki a hajóból, és indult a sekély vízben a part felé. Ahogy ír földet ért a lába, egyszerre egy marék hamuvá vált, mintha sok száz éve a földben nyugodott volna. Ekkor Bran azt mondta: – Collbran fia oly esztelen volt, hogy szembe akart haladni az idővel.
A többiek a hajón maradtak, s a parton állóknak elmondták mindazt, ami velük történt, majd tovább hajóztak a tengeren. Senki sem tudja, mi lett a sorsuk.
Úgy tűnik, hogy a tündérkirálynő szigetén töltött idő – az a több száz év – Nechtan partra léptekor egy pillanat alatt lepergett, és ezért a teste porrá esett szét.
Amikor megállt az idő
Jakab protoevangéliuma, mint azt a neve is sejteti, eredetileg Mária születéséről és gyermekkoráról íródott. A fenn maradt szövegben azonban szerepel – későbbi betoldásként – egy Jézus születéséről szóló történet is. Az elbeszélés szerint Jézus egy sivatagi barlangban született.
József elindult, hogy zsidó bábát keressen a szüléshez. Ment és mégsem haladt. Fürkészte az égboltot és látta, hogy az mozdulatlan, a madarak álltak az égen, még a szárnyuk sem rebbent. Lenézett a földre, látott egy kondért és a mellette fekvő munkásokat, amint a kezüket a kondér felé nyújtották. De a szájukba tett ételt nem rágták, a kondérból kivett falatot nem emelték tovább, a szájuk felé lendülő kezük megmerevedett, nem lendült tovább a szájukig.
Mindegyikük az eget bámulta. József látta azt is, hogy egy juhász terelte a birkákat, de a birkák nem mozdultak. A juhász hiába emelte fel karját, hogy nógassa őket, mert a karja a magasban maradt. Lepillantott a folyó vízére, látta a kecskéket, hogy szájuk már a víztükörhöz ért, mégsem ittak.
Aztán egyszeriben minden mozgásba lendült újra.
Fordulópontok
Vagy húsz évvel ezelőtt írtam, a visszaforduló időről egy rövidke történetet, Fordulópontok címmel. Íme:
Senki sem vette észre azt a pillanatot. A csillaghalmazok tudósai nem számították ki előre, és nem figyelmeztettek közeledtére. Nem utaltak rá a múlt homályos jóslatai sem.
Most már, nincs aki megmondja, mikor és hol született az első öreg. Mert öregek születtek a földből és a tűzből, vagy a levegőben összesűrűsödött porból és hamuból, az elemek kavargó táncából. Születésük első másodpercében már mindent tudtak életükről, de ahogy fiatalodtak múltjukat elfelejtették. Fiatalodtak és elváltak társaiktól, majd visszatértek anyjuk méhébe, hogy az ő atomjaikkal ifjodjanak tovább.
A sárga, vörös és kék színű csillagok bolygóiról vissza indultak az űrhajók a földre.
Bontották a városokat és mind többen költöztek az erdők és hegyek rejtekeibe. Felszedték a vasúti síneket és az érceket visszatemették a bányákba.
A bombák robbanásától újra felépültek a házak. A bomba felemelkedett a repülőre, ami elvitte egy másik ország támaszpontjára, hogy ott raktárba, majd egy szétszerelő üzembe kerüljön.
Az emberiség bontott és bontott.
Mohamed újra karavánokat vezetett. Jézust a római katonák levették a keresztről. A hajdani Buddha élte az indiai hercegek megszokott, külvilágtól elzárt életét. Mózes visszavezette a népét Egyiptomba.
Az emberiség közben lebontotta Rómát, Babilont és a piramisokat. Egyiptomban felfedezték a papiruszt, de már nem volt rá szükség.
Az északi erdőkben a feltámadó szél felkavarta a hópelyheket a felhőkbe. A sebzett szarvasról a nyílvessző visszarepült a vadász íjára, aki visszafaragta rá a háncsot, és egy bokor ágához illesztette, várt, míg visszanőtt, majd haza indult.
A sok millió éve visszapumpált kőolajból új lények születtek, akik benépesítették a szárazföldet és a tengereket…
És senki sem vehette észre azt a pillanatot.
Sok évvel később, amikor egy Platón kötetben az Atlantiszról szóló részeket kerestem, megdöbbenve olvastam, hogy mindezt már kétezer-ötszáz éve megírták előttem.
Platón és a földből születettek
Platón az Államférfi című munkájában, két mitológiai hagyományból kiindulva jutott el a világmindenség kétirányú mozgásának gondolatáig.
Az egyik történet szerint hajdan felcserélődött a Nap és a többi csillagok nyugvása és kelése, úgy, hogy egykor a Nap ott nyugodott le, ahol most felkel, és az ellenkező oldalon, vagyis nyugaton kelt fel.
A másik hagyomány arról szólt, hogy volt idő, amikor a hajdani emberek a földből születtek, és nem egymással párosodva.
Arra gondolt, hogy mindezek az események ugyanannak a jelenségnek a következményei, sőt ezeken kívül még sok más, ezeknél még csodálatosabb dolog is. Ezek egy része az idők folyamán feledésbe merült, más részüket szétszórtan mesélték, elválasztva egymástól. Azt a jelenséget azonban, mely ezt kiváltotta, senki sem mesélte el: azt, hogy a mindenség forgása egyszer abban az irányban mozog, amerre most kering, másszor pedig az ellenkező irányban.
Amikor az idő visszafordult szükségképpen nagy pusztulás sújtotta az élőlényeket, s az emberi nemből is csak kevesen maradtak meg. Velük viszont sok csodálatos, új folyamat játszódott le.
Öregedésük az idő fordulópontján megállt, majd ellenkező irányú folyamat kezdődött: egyre ifjabbá váltak. Az idősek fehér haja megfeketedett, a szakállasok arca pedig újra sima lett. Mindegyikük teste megfiatalodott.
Az ifjak teste pedig csupasz lett, és napról napra, éjről éjre kisebb, úgyhogy a ma született gyermek állapotába jutottak vissza, testben és lélekben ahhoz lettek hasonlóvá. Ettől fogva, pedig mindjobban elenyésztek, úgyhogy végre teljesen eltűntek.
Platón úgy gondolta, hogy az egymással való párosodás a természet akkori rendjével nem fért össze, mert azok az emberek voltak a híres föld szülötte nemzedék, akik abban a korszakban visszatértek a földből. A görögök ősei, pedig akik az előző fordulópont végével szomszédosak voltak, a rákövetkező időben, a jelenlegi ciklusnak az elején születtek, még emlékeztek az eseményekre. Ők voltak a forrásai a földből született emberekről szóló elbeszéléseknek.
A bábok
Függetlenül attól, hogy csak „az ember tudatában létezik”, vagy „a tudatunktól független létező valóság”, az idő játszik velünk. Ki tudja, mikor kerülünk át a múltba vagy a jövőbe? Vajon észrevesszük-e a fordulópontot, vagy semmit sem érzékelünk az egészből? Az idő bábjai vagyunk. Vajon felismerjük a földből születetteket holnap, ha szembejönnek velünk az utcán?
Bojtor Iván
Megjegyzés küldése