Kékek között verdesve
Kék virágaim fölött kolibrik,
Ősz felé vendégemül egy pár,
Könnyen állnak fönn a levegőben,
Hosszú nyelvükkel színak nektárt –
És máris halhatatlan rebbenés:
Itt egy új virág, akár tavaly,
S jövőre – mint idén – az újra új;
Már nem tudom, mi évet írunk most,
Évet mérjek, látványt, kék eget?
Nem tudom honnét, hová és meddig:
Lepkefélék, lélek, szenderek.
Visszavonom minden bántó szavam –
nem úgy, ahogy igéjét az Isten,
díszek díszét: az embert majdnem,
pedig az egyszerélttel bármit megtehet,
nincs mivel összevetnie, s csak megy
az ember – falékony húsdarab: előremász,
harap és ürít maga és gépei, s röhög
a történelmen, mi mással történt,
és nincs a másiknak oly baja,
mit el ne viselnénk, s ha mégis,
hát az a mi bajunk. Meg nem
bántani –
ennyi a parancs. Nem
úrnak lenni
mindenek felett; tán az ösztönök s
a rossz szó felett kéne némi tartás,
leporolni a poros szeretet s használni
tudás naivitását. Ne légy boldog,
ahogy én akarom, célt neked nem adok,
legyél elég magadnak, lássam meg
magam is benned. A sár mögé leheltet.
Hit-dal
Kivel kevertél össze, Istenem,
egy ateistát növelsz helyemben,
hogy feléd és tőled egyként fusson,
amott pedig hiába körözzön.
sötétbe, csöndbe jó keljfeljancsi,
akit csak te látsz, ha már túlságos
önbizalmadban nincs kire hatni.
Reménykedünk mi: egymásban remény,
teremtettben is teremtő erő;
előbb vagy utóbb majd csak kidereng:
legyen patt(?), fogadjunk, Isten, te nyersz.
Égre tartott íj
Nem tudom, hogy is a nagy ív,
íjat feszíteni ellenszélben –
miközben lezajlik a világ,
vadat feltűzni nyílnak hegyére.
Nem mindegy: akad-e honnét –
hová – visszahull, bármilyen magas –
ameddig istent elképzelni,
remélem, addig szívem nem hasad.
Csak a héj, a mérce volna
másabb mint próbálni feszületben
vadat lelni én, a célozó –
folyvást a múlt vagyok, idegem peng.
Útban egy sétány – reménytelen
ül
Én túllépek e mai napon,
amiről számot kéne adnom;
lehámlik énrólam már, hagyom;
lerakódik, mint a guanó –
mivé leszek – vékonyan kapom.
Csak ami nincs – bokrosul
bennem;
csak ami lesz – virágba az szökell;
ami van, azt meg keresgélem,
mert elpazaroltam mindenem
e kávéházi szegleten: én,
amiről számot kéne adnom;
én – egyedül e Föld-kereken,
kit hétezer millió ember
sokaságából kiszemeltek –
hiába forgatnék, nem megy, nem remél.
Végy fegyelmezett’ levegőt, s mindenki
vigyázzon: el ne szálljon a kalapja.
Csodálkoznak, s hamarost vízre,
homlokra kiülnek a csillagok;
(a száraz ágak hogy’ zörögnek –
én állok minden fülkefényben)
s összekoccannak a molekulák.
Megjegyzés küldése