Hiába a nagykabát, a kesztyű, a feje sem volt fedetlen, nyakát is sál vette körbe, mégis megállás nélkül remegett minden porcikája. Már szabályos izomláz bénította tagjait. Csak ez a tél ne lenne! Megvan ez tán mínusz húsz is, gondolta dideregve. Lilára fagyott ajkait néha beszívta, hogy szája melegével óvja, de ez sem ért semmit; mintha a nyála is megfagyott volna. Gyors, öles léptekkel rótta a karácsony előtti lázban égő belváros utcáit. Tudta jól, hogy a csomagokkal megrakodott, rohanó emberek furcsán néznek rá, de nem érdekelte. Életben kell maradni, menni kell! Amíg járni tudok, addig nem fagyhatok meg, biztatta magát az újabb és újabb körökre. A hidegtől kínos vigyorba merevedtek arcának izmai. Csak nehogy valaki rosszul értelmezze! Lábán a vékony, kopott sportcipő nem sokat fogott fel a jeges utcakő hidegéből. Lábujjait folyamatosan begörbítve tartotta, hogy minél kisebb felületen érintkezzenek a talajjal, de ez sem segített; mintha ezer tű szurkálta volna mindegyiket.
Amikor már nem bírta tovább az utcán, bemerészkedett az élelmiszerbolt előterébe, hogy kicsit átmelegedjen. Kitáguló orrlyukai mélyen beszívták a friss, meleg kenyér és a sütemények ínycsiklandó illatát. Irigykedve nézte a látszólag gondtalanul vásárló embereket. Hamarosan észrevette, hogy a biztonsági őr gyanakodva figyeli. Nem akart bajt, inkább megint kilépett a hidegbe. Újabb és újabb körök vártak rá, de már egyre kevesebb erőt érzett magában. Enni kellene, hogy legyen energiám a járkáláshoz. Elszánta magát, és odalépett egy fiatal férfihoz.
– Uram, nem tudna…
– Nem!
Úgy mondott nemet, hogy rám sem nézett, lábadt könnybe fáradtságtól és hidegtől vörös szeme. Kerülhetsz még te is hasonló helyzetbe, mormogta magában. Most már úgy érezte, egyenesen fáj a hideg. Mint éles kés, úgy hatolt testének szöveteibe. A templom! Hirtelen felderült az arca. Ott kicsit megpihenhetek, és összeszedhetem magamat. Talán lesz ott valaki, aki segít egy kis pénzzel is! Igen, ott mindig akad segítőkész ember. Egészen megvidámodott, és ez a remény új erővel töltötte el. Csak addig bírjam ki, biztatta magát. Amikor meglátta a magasba nyúló kettős tornyot, még sietősebbre fogta lépteit. Mindjárt, mindjárt meleg helyen lesz. No, ha nem is jól fűtött helyen, mindenesetre melegebb, mint az utca, vagy az ő odúja. Emlékszik, mennyire elképedt az az asszony, akinek elmesélte, hogy egy domboldalba vájt odúban alszik. Csak akkor értette meg, hogy miért nem megy be a hajléktalanszállóra, amikor elmagyarázta neki, hogy ott álmában még az ember cipőjét, kabátját is lelopják. Inkább a földbe vájt lyuk; ott legalább egyedül van, senki sem lopja meg, és senki sem dirigál neki. Igaz, hogy fázik, éhezik, de a maga ura lehet. Attól kezdve az a nő sokat segített rajta. Ruhát, cipőt, takarót, élelmet és néha pénzt is adott. Ő szintén ebbe a templomba jár. Hátha most is itt lesz.
Végre ott állt a kapuban. Levette a sapkáját, és belépett az előtérbe. Nem volt odabent egy lélek sem, de nem bánta. Legalább nem néz rá senki ferde szemmel, hogy mit keres itt ez a rongyos alak. Mert sokan a legszívesebben innen is kizavarták volna, amikor néha-néha betért egy kis melegedésre. Pedig sosem felejtett el egy köszönést mondani a megfeszített Jézusnak sem. Arcát sóvárogva nyomta az ajtó üvegéhez, és régi emlékektől feltoluló könnyein át bámulta a templom belsejének homályában magasodó fenyőfákat. Nem égtek rajtuk a lámpácskák, mégis szívszorítóan szép, karácsonyi hangulatot árasztottak. Szeretett volna bemenni, érezni azt a jó fenyőillatot, kicsit elüldögélni a padban, de az üveges ajtókat kulcsra zárták.
Sebaj, egy kicsit melegszem itt, aztán majd csak jön az az asszony, dünnyögött, és leült az előtérben a feszület előtt álló térdeplőre. Fájós izületei miatt térdelni amúgy sem tudott volna. Az a nő azt mondta, imádkozzon. Ő meg megkérdezte, hogy tán attól több lesz az ennivaló? Isten lepottyantja az égből a kenyeret, hogy éhen ne haljon? Az asszony azt felelte, hogy talán. Talán Isten valakinek a szívét arra indítja, hogy adjon, mint ahogy ő maga tette. Igaz, a remény is több a semminél. Hogyan is kell imádkozni? Valamikor tudta, de az már nagyon régen volt. Már jó ideje azt gondolta, Isten úgysem törődik a szegény emberrel. Amíg ezt az asszonyt meg nem ismerte. De az asszony még nem jött. Úgy érezte, meg kellene szólítania Istent. Karjait fázósan összefűzte a mellkasán, és behunyt szemmel, erősen törte a fejét, hátha eszébe jut valami imádság.
Annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette, egy ideje már nem fázik. Sőt, mintha kellemes meleg venné körül. Éppen fel akart állni, hogy megnézze, mitől ez a váratlan melegség, amikor valaki megfogta a vállát. Fölpillantott, és egy fiatal férfi mosolygós arcát látta maga előtt.
– Gyere barátom, kelj föl, meghívlak vacsorára! Ma nálam ünnepled a karácsonyt. Soha többé nem kell éhezned és fáznod – mondta a férfi.
A hajléktalan meglepődött, hogy milyen fürgén, fájdalom nélkül tudott felpattanni ültéből. Ennyi jó nem történhet velem egyszerre, hitetlenkedett, és gyanakodva nézett a fiatalemberre.
– Tudod, én nem vagyok egy társasági ember, magányhoz vagyok szokva. Ráadásul nézz csak rám! – mutatott végig piszkos, kopott külsején. – Biztos vagy benne, hogy velem akarsz vacsorázni?
– Biztosabb nem is lehetnék – nevetett a férfi.
– Az én nevem Jóska – pislogott a hajléktalan.
– Tudom, ki vagy – felelte az idegen.
– Honnan tudod? – hökkent meg, aztán legyintett. – Tulajdonképpen mindegy is. Azt azért elárulod, hogy te ki vagy?
– Jézus vagyok – felelte halkan, egyszerűen, és kezét nyújtotta a hajléktalan felé.
J. Simon Aranka
Megjegyzés küldése