Jolánka alig százötven magas, madárcsontú kis öregasszony volt. Az embernek az az érzése támadt, amikor ránézett, hogy nehezéket kell rá erősíteni, nehogy a lágy szellő magasba röpítse. A látszat azonban, mint oly gyakran, az ő esetében is csalt. Jolánka nagyon is szilárdan állt mindkét lábával a földön. Meglett kora ellenére rendkívül fürgén és gyorsan mozgott; mint higanyszál a hőmérőben, hol itt tűnt fel, hol meg ott. Sok mindent megélt hosszú élete során, jót is, rosszat is, de őt a rossz dolgok nem tudták megtörni, sokkal inkább megerősítették, így tudta átvészelni a mások számára kilátástalannak tűnő helyzeteket is.
Közepesen jómódú polgári családban cseperedett fel, ahol a családtagként kezelt cseléd tálalta asztalra az ételt. Vallásos neveltetése határozott tartást kölcsönzött személyiségének, ugyanakkor örök életre szóló sebet is hordozott amiatt, hogy édesanyját kitagadta kebeléből az egyháza, mert református férfihez ment feleségül. Őt már a református hit szerint nevelték, de édesanyja sérelmét egész életében fájlalta. „Egyház sok van, de az Úr Jézus csak egy”, mondogatta.
A Jolánkát állandóan körüllengő derű miatt senki sem gondolta volna, hogy alaposan megpróbálta őt az élet. Hite azonban az évek során egyre erősebbé vált, és mindig átlendítette a kritikus pontokon. Így tudta elviselni a háborúk okozta traumákat – két világháborút is megélt –, később nem túl nagy vagyonuk elkobzását, gyógyszerész férjével közösen vezetett, saját tulajdonú kis gyógyszertáruk államosítását. Nem panaszkodott, nem zúgolódott semmiért. Amit azelőtt a cseléd végzett, azt ő is zokszó nélkül megtette. Úgy fogadta el a dolgokat, ahogyan azok jöttek. Tisztességgel fölnevelte két lányukat, megtanítva őket arra, hogy az értékes dolgok valójában nem rajtuk kívül, hanem bennük vannak. „Elvehetik az ember vagyonát, lakását, munkáját, még az életét is, de az igazi gazdagságunkat, azt, amit a szívünkben hordozunk, nem veheti el tőlünk soha, senki”, ismételte el újra és újra, hogy jól az eszükbe véssék. Gyermekeit nemcsak megtanította az értékek megőrzésére és megbecsülésére, de ő maga is tettekre váltotta a tanítást. Nem omlott össze akkor sem, amikor hitvese elköltözött ebből a világból. Fájdalmát megtartotta magának, és társát örökre megőrizte a szívében, ott, ahonnan senki el nem vehette tőle.
Később, gondoskodásával unokáit vette körül. Szerette őket, ezért bizonyos dolgokban sosem alkudott meg. Jolánka azonban nem csupán követelt, adott is. Mindig, és sokat adott, főként önmagából. Családja minden tagját élete részének tekintette, ugyanakkor saját életét szétosztotta, mondhatni elpazarolta szerettei között. Ettől azonban nem fogyott el az ő élete, éppen ellenkezőleg, még több lett, még bőségesebb.
Teltek-múltak az évek, jöttek a dédunokák, és Jolánka mit sem veszített állhatatosságából, fürgeségéből, odaadó szeretetéből. Nyaranta gyakran látta vendégül szeretteit, s ilyenkor a hajnal már a piacon találta, ahonnan még nyolcvanévesen is elszántan cipelte haza a vállait húzó, nehéz szatyrokat. Mire a vendégek fölébredtek, már főtt a tűzhelyen a húsleves, és az asztal reggelihez terítve várta őket. Soha, egyetlen pillanatig nem látszott, hogy fárasztaná a szeretetnek ez a szolgáló áldozata.
Ám Jolánka nem csak adni akart, hanem töltekezni is. Ragaszkodott hozzá, hogy – miután már kora délelőtt végzett a főzéssel – unokája családjával tölthesse a napot, élvezhesse a dédunokák örömét a vidámparkban és az állatkertben. Igyekezett a közös programok minden percét kiélvezni, learatni az idegenek elismerő pillantásait, amit a szép dédunokákra, és rá, a büszke dédire vetettek.
Karácsonykor mindig ő utazott. Soha, a kis Jézus születésének egyetlen ünnepén sem engedte volna, hogy ne legyen együtt a család. Ezekre az alkalmakra mindig kis beszéddel készült, melyet még otthon fogalmazott meg és vetett nagyon gondosan papírra. Amikor elérkezett a szenteste, összegyűltek a feldíszített fa körül, elénekelték a Mennyből az angyalt, majd Jolánka felolvasta írásba foglalt gondolatait, melyek mindig a gyökerek ismeretének fontosságáról, a család, az összetartozás, a hit és a szeretet erejéről szóltak. Senki sem mondta ki, de a család minden tagja jól tudta, hogy a dédi, ez a törékeny, mégis erős, megingathatatlan hitű és törhetetlen lelkű öregasszony, az egész család alapja és fenntartó oszlopa. Mindannyian remélték, hogy ez örökké így is marad.
Egy szürke téli délelőttön Jolánka, beteg ismerőse látogatására indult. Kis szatyorjában ott lapult a frissen készült aprósüteménnyel töltött fémdobozka. A síkos úton óvatosan lépegetett, elvégre nyolcvanöt év nem múlik el nyomtalanul az ember fölött. A buszmegállóban, a várakozás hosszú percei alatt elképzelte, hogy örül majd a beteg a látogatásnak és a finom sütinek. Észre sem vette a semmiből feltűnő, egyenesen feléje száguldó autót. Jolánkát felkapta a szél. A süteményes doboz célját veszítve gurult az úttestre, szanaszét szórva édes tartalmát. A család elveszítette fenntartó oszlopát. Valami azonban megmaradt számukra, valami olyasmi, amit senki sem vehet el tőlük: Jolánka gazdagsága.
J. Simon Aranka
Megjegyzés küldése