Frideczky Katalin - Placcon

Megtanultam jó képet vágni a dolgokhoz. Most is éppen jó képet vágok. Bár sok okom nincs rá, ugyanis egyelőre még egyetlen rajongóm sem jelentkezett. Petrezselymet árulok. Igaz, korán van még, a sátrakat is csak most nyitogatják. Jó hűvös van itt. Szerencsém van. A kiadóm pavilonja árnyékos oldalra került a Deák Ferenc utcában. A többiek bezzeg főhetnek a Vörösmarty téren!

Már hetekkel előre értesítettem a barátaimat, hogy ekkor és ekkor, itt és itt megtalálnak. Dedikálni fogok!

   Ízlelgetem a szót: dedikálni. Majdnem olyan, mint bekakálni. Legalábbis hangzásra. Tudják, eredetileg zenész vagyok.

Szép ruhát vettem föl. Olyan írónőset. Mindenesetre feltűnő. Fekete mintás, spagettipántos nyári ruhámon ciklámenszínű leheletfinom stólát lenget a szél. Úgy is jól áll, ha a vállamra terítem, de úgy is, ha csak a nyakamról lóg le. A hasamat így is úgy is eltakarja. Nem mintha terhes volnék. Javakorabeli vagyok. Csak írónőnek vagyok ígéretes kezdő.

Írónő, egyedi, feltűnő ruházatban várja a hódolóit.

Egy antológiában szerepelek. Vannak benne versek, novellák, aforizmák, vegyesen.

Lassan szállingóznak az alkotók. Már többen ülünk az asztal körül. Meg van szabva az időnk, meddig fogadhatjuk az olvasóinkat, aztán át kell adni a helyet másoknak.

Bemutatkozunk egymásnak, és ha szerencsés esetben megértettük a kolléga nevét,  rögtön megragadjuk az alkalmat, hogy magunkkal hozott saját könyvünkben megkeressük az illetőt, és megkérjük, volna szíves dedikálni. És ő van szives. Hát hogyne! Dedikálni jó dolog. Az ember otthon órákig gyakorolja a lendületes, ívelt, egyedi és ki tudja, egyszer még értékessé váló aláírást.

Hja, az utókor…!

Egyelőre egymásnak dedikálgatunk. Már elég szépen kicifráztuk a köteteket. Csak egy baj van.  Fogalmunk sincs, kikkel ülünk egy asztalnál. Egyikünk sem olvasta a másik írását.

A saját nevünk nyomtatásban való megjelenése annyira elbűvölt mindannyiónkat – ígéretes kezdő írókat –, hogy a szemünk elhomályosult a meghatottságtól, ami nem engedte meg, hogy mások írásába akár bele is pillantsunk. A beszélgetés amolyan Karinthy – módra tapogatózik:

– „Mit írogatunk, hehe..?” – „Az a jól sikerült kis szösszenet, a tiéd? – Ó, hát az…!”

Időben elhallgatunk persze, amit a meghatott szerző az elragadtatás oly fokának értékel, melyen a „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.”

Én nem tudom, a nagyok hogy csinálják, de nekünk, ígéretes kezdőknek ez nagyon megy. Szinte rutinszerűen. Ebben már nagyok vagyunk. Nem olvassuk egymást.

Az egyik kolléga, miután az aláírásomból kitalálja, melyik írás tartozik hozzám, megszólít:

– Olvastalak (a tegeződés kollegiálisan kötelező), nagyon tetszik, amit csinálsz!

Hiszek neki. Meg sem fordul a fejemben, hogy ő is csak szemrebbenés nélkül hazudik, hiszen tényleg jó, amit csinálok, természetesen. Különben nem lennék itt.

Egyre többen érkeznek. Újabb és újabb székeket kell elcsórnunk a szomszéd pavilonostól.

A társaság már egész komoly kerekasztal benyomását kelti. Terjedelmes a kötet. Az ígéretes szerzőknek se szeri, se száma. Grafomán nemzet vagyunk. Kár, hogy a nyelvünk, ugyebár… A Nobel-díj elérhetetlen messzeségbe úszik tova.

Befut az első rajongó. Lázas szemű ifjú költőtársnőmnek lovagja érkezik, és fárad a pavilonhoz, kötetet vásárolni, hogy a kiadónak is csurranjon-cseppenjen valami, ha kedvezményes áron is.

Jó képet vágok. Hozzám még nem jött a kutya se, de már szinte nem is bánom. Talán szégyenkeznék is. Mit keresek én itt? Mi ez a perzsavásár? Kellett ez nekem?

Fogom a jól kicifrázott kötetemet, és felállok, mielőtt letelne az időnk.

Az egész délelőttöt a Könyvvásáron töltöm. Bóklászok a standok között, felfedezek itt-ott egy-egy bölényt. Megrendít a zavar és kényszeredettség az arcukon, mely egy csöppet sem tér el a miénktől, ígéretes kezdőkétől. Dedikálnak. Ismerősöknek, a szakmának, egymásnak.

Megsajnálom őket. Veszek a könyvükből és megkérem, hogy dedikálják. Ők nem ismernek engem. Örülnek nekem.

Olvasó vagyok!

Frideczky Katalin

Oszdd meg: