Perzsel a rövid, de heves szibériai nyár. Felhő sincs az égen, száraz, és illatos a levegő, szinte megrészegül tőle az ember. Jólesően simogat a nap, enyhe szellő fújdogál. A levegő olyan fényes, mint az üveg. Éles és tiszta. Szinte vág, mikor beszippantod.
Vendéglátóim minden nap kedveskednek valami különleges helyi programmal. Hol egy tavacskához visznek, melynek olyan magas a sótartalma, mint a Holt-tengeré, hol éjszakai horgászatra megyünk, hol pedig egy szűz tóhoz, a Csenihez kirándulunk, amely akkora, mint a Balaton háromszor!
Mindhárom esetben lenyűgöz a természet érintetlensége. Más országban a sós tavacska partján már szállodák sokasága sorjázna, és turisták százai élveznék, hogy elég csak fölfeküdni a vízre, megtartja az embert!
Mindhárom esetben lenyűgöz a természet érintetlensége. Más országban a sós tavacska partján már szállodák sokasága sorjázna, és turisták százai élveznék, hogy elég csak fölfeküdni a vízre, megtartja az embert!
Itt csak pár húsos parasztasszony lebeg a víz felszínén, no meg idő előtt elhasználódott, püffedt arcú, törődött férjeik.
A tavacska iszapja is gyógyhatású, sokan dagonyáznak benne. A gyerekek bemázolják magukat, és üvöltve futkosnak, iszapbombákkal hajigálva egymást. A bombák néha célt tévesztenek, az is kap belőle, aki nem kért.
Én is bemerészkedem a tavacskába, bár a vize nem valami kristálytiszta, és hemzseg egyfajta apró, szúrós kis rákocskától. A helyiek föl sem veszik, de engem undorral tölt el. Hamar kijövök hát a partra, és lelkesen, bár nem túl meggyőzően méltatom a tavacska erényeit.
Másnap éjjel egy másik tóhoz megyünk éjszakai horgászatra. Izgalmas lesz, még sosem láttam ilyet, és talán még életemben sem virrasztottam át egy teljes éjszakát.
Csendben ringatózunk, csak a cigaretta parazsa világít, a zsinórokon meg-megcsillan a holdfény.
Hanyattfekszem a csónakban, nézem a csillagokat. Sokkal több van itt, mint odahaza. Koromsötét az éjszaka, mesterséges fénynek nyoma sincs. Sejtelmesek az éjszaka hangjai. Talán még félelmetes is lenne, ha időnként a vodkáspoharak barátságos összekoccanása nem jelezné, hogy emberek között vagyok, orosz emberek között, akiknél a vodka szinte szakrális ital. Egyetlen esemény mellől sem maradhat el. Sokszor még esemény sem kell hozzá…
Halat természetesen nem fogtunk egyet sem, viszont jól átfagytunk a gubbasztásban. A hajnal pirkadását a szakrális „Sztolicsnajával” köszöntöttük. Fekete kenyeret, sós uborkát haraptunk hozzá.
Mindhárom kirándulás közös vonása, hogy feltétlenül vodkával kell megszentelni a jeles helyszínt, és a tűző napra fittyet hányva, vizespohárnyi adaggal kell indítani. Aztán jöhet a lakoma: hideg sült, sózott gomba, uborka, töltött pirog, retek, főtt tojás, miegymás…
A Cseni tó partján vagyunk. Kihalt part, szűzies táj. Homokos föveny. Belelábalok a vízbe. Iszonyú hideg, bár jó darabig sekély. Sehol egy úttörőtábor, szakszervezeti üdülő, vagy magánvilla, nem beszélve szállodáról.. Itt nem sietnek kizsákmányolni a természetet.
Leterítjük a pokrócot a homokba, és irány a vodkáspohár! Mellé a „zakuszka”, a harapnivaló.
Na, ma is jót kirándultunk!
Másnap szamócát szedni megyünk. Előtte otthon mindenki jól bekeni magát valami ismeretlen eredetű, és célú kenőccsel, majd tetőtől talpig bebugyolálja magát, mint egy múmia. Harisnya, macskanadrág, kendő, fásli a kézre, még valami kesztyűféle is.
– Ezt vajon miért, mikor meleg van? – A szúnyogok ellen – mondják ők, és hamiskásan mosolyognak: „mit tudja ez a külföldi, milyenek a szibériai szúnyogok!”
Nemsokára megtudom. Mintha a János Vitéz óriás szúnyogaival kéne viaskodnom. Rajokban, mit! – felhőkben rontanak ránk!
Hála a kenceficének, csak néhány kificamodott ízlésű szúnyog kóstol belénk.
Mindenki kap egy vödröt. Ezt kell teliszedni szamócával. A háttérben várakoznak a férfiak a motorok, terepjárók mellett sebtében összetákolt árnyékvetők alatt. Cigarettáznak, vodkát iszogatnak, falatoznak. A szamócaszedés az asszonyok, lányok dolga.
Hatalmas, végeláthatatlan mező! Betölti a horizontot. Akár a tenger! Derékig érő, szabadon burjánzó növényzet: mezei virágok, vadon nőtt kalászosok, bogáncsok, cserjék és persze a szamócák. A zsíros szibériai föld parlagon, emberkéz munkájának nyoma sincs. Háborítatlan szűzföld. Megtermi, amit Isten adott: gombát, szamócát, áfonyát, magyalt.
No, fogom a vödröm. Nem a legnagyobbat osztották rám, lehet olyan ötliteres. – Hiszen ezt gyerekjáték teliszedni!
Össze-vissza szaladgálok, hajolgatok és ahol piros szamócát látok, fürgén leszedem, dobom a vödörbe. – Milyen ügyes vagyok, látjátok?
Valahogy mégis lemaradok, úgy látom.
A többiek már másodszor fordulnak a vödrükkel, én még az elsőt is csak félig szedtem. Nem akarok szégyenben maradni, még buzgóbban szaladgálok ide-oda, hajlongok, szemezgetek. Látom, némelyek távolabb mentek, az erdő széle felé. – Aha, ott bizonyára gazdagabb a termés! A helyiek jól ismerik a terepet, ők csak tudják, hova kell menni! Odafutok, hátha köztük nagyobb szerencsém lesz. De bizony itt is ugyanaz a helyzet. Mindenki megelőz. Nem értem. Már elfáradtam a sok futkosásban. Elcsüggedek. Feladom.
Egy pillanatra leguggolok. A szamócalevelekkel kerülök egy szintbe. Bekukkantok alájuk.
És láss csodát! Amerre csak szem ellát, egybefüggő, vöröslő szamócatenger!
Istenem! Meg se kell moccannom! Egyhelyben guggolva, csak a kezemet kell kinyújtanom, és teli a vödör!
Mennyit letapostam eddig a nagy futkosásban! Észre se vettem, meg se láttam őket, mert csak a nagyravágyás hajtott. Csak le kellett volna hajolnom hozzájuk, hogy megértsem a szavuk:
– Szép, szép a távolba tekintés, de néha állj meg és nézz a lábad alá! Itt vagyunk!
Kedves Katalin!
VálaszTörlésSzeretettel gratulálok az írásodhoz. Engem teljesen magával ragadott ez az életérzés, a hamisítatlan orosz piknikezés hangulata a vodkázással, élvezve az egyedülálló szláv vendégszeretetet! A végén még sikerült egy kis tanulságot is a mondanivalódba csempészni. Jómagam is négyszer jártam Szibériában (Nyagany, Tyumeny megye) igaz mindig télen, így miközben a mínusz harminc fokban fagyoskodtunk, a szamócából készült "szok"-ot iszogattuk a vodkához.
Szeretettel gratulálok és üdvözöllek:
Csanády Nóra