J. Simon Aranka - A legfontosabb kérdés

Ahhoz, hogy az ember megtalálja a boldogságát, feltétlenül tudnia kell, kicsoda ő valójában, mi végre lézeng ebben a világban. Amióta csak eszmélete föltámadt benne – nem is emlékszik már, pontosan hány éves volt akkor –, Lili újra és újra föltette magának ezt a nyugtalanító kérdést. Ahány ház, annyi szokás, szokták mondani, amikor az elevenbe vágó kérdések nyomán imitt-amott támadt réseket a legkülönbözőbb – olykor házilag készített, de többnyire inkább előre gyártott – maszlagokkal próbálták betömni.

   Itt van példának okáért Lili óvodás korszaka. Anyja és apja szerint Lili az ő jó, szófogadó, édes kicsi lányuk, nagyanyjának egyetlen drága kis unokája. Idegenek néha tündéri kis hajas babának titulálták, az óvónő állította, hogy makacs és dacos rossz kislány, ovis társai szerint pedig egyszerűen ő volt a Lili. Hogy Lili mit gondolt magáról? Azt, hogy királylány. A Koldus és királyfiban a szegény lányt alakította, mégis, valahol legbelül tisztában volt vele, hogy ő valójában egy igazi királylány, csak még senki sem tud róla, mert álruhában jár.

Persze, ahogy nőtt, és tágult az őt ismerők köre, úgy változott a válasz is a „ki vagyok én” probléma megoldására. Anyja szerint lusta, rendetlen szörnyeteggé vált, nagyanyja szemében nyafogós, akaratos városi liba volt, tanárai szemtelen és kezelhetetlen, szájbiggyesztős kamasznak nyilvánították, a szomszédok megingathatatlan meggyőződése folytán pedig egy bérgyilkos rejtőzött el benne, aki időnként egyértelműen tetten érhető volt a tekintetében. Osztálytársai természetesen aszerint értékelték, hogy ahhoz az ő klikkjükhöz tartozott, vagy sem. Így aztán voltak, akik a világ legjobb fejének tartották, mások utálatos pukkancsnak, megint mások pedig levegőnek nézték, vagyis észre sem vették, hogy létezik.      

Természetesen Lili egészen másként gondolkodott magáról. Naponta át kellett élnie a rejtettség és meg nem értettség minden kínját és gyötrelmét. Tulajdonképpen ő volt a világon a legnemesebb lelkű, legsegítőkészebb, legkedvesebb, legtehetségesebb, legszebb, szóval a leges-legebb ifjú hölgy. Eme fennkölt tulajdonságainak elrejtése azonban olyan jól sikerült, hogy rajta kívül nem is vette azokat észre senki. Ezek után ugyan kit lepne meg, hogy magába fordult, és igyekezett elbújni az értetlen világ elől? Iskola után kuckójába húzódva falta Jókait, Gárdonyit, hogy a szerelmes és szeretett hősnők helyébe képzelje magát. Néha annyira azonosult velük, hogy úgy érezte, a remek írók rendkívüli jövőbelátó képességgel egyenesen róla írták történeteiket.

Tizenöt-tizenhatodik évének fordulópontján a „ki vagyok én?” feszítő dilemmája újabb szakaszába érkezett, és a befelé fordulós korszakot felváltotta a magamutogatás igénye. Anyja, mint vérforralóan nyegle, exhibicionizmusát förtelmes kinézetébe fojtó rémet, elrettentő példaként állította húgai elé. Kétségtelen, hogy öltözködésében hihetetlen érzékkel tudta egyesíteni a huszadik század eleji konzervativizmust a hippi korszak szabadon szárnyaló fantáziavilágával. Befelé szenvedett a bizonytalanságtól, meg nem értéstől, kifelé harsány volt és tettre kész. Minél inkább rosszul voltak tőle tanárai, annál nagyobb sikere volt a fiúknál, amivel kivívta a lányok többségének utálatát. Most már látnak engem, ezek szerint mégiscsak létezem, állapította meg elégedetten. Újító vagyok! Forradalmár vagyok!

Az első nagy szerelmi csalódás után polgárpukkasztó, színes egyénisége feketébe keményült. Hollószín, tépett haja, feketére kontúrozott szeme és szája, kísértetiesen sápadtra púderezett arca valami félelmetes valószerűtlenséget, élettelenséget kölcsönzött megjelenésének. Így is érezte magát. Idegennek az emberek között, halottnak a látszólag élők között.  Furcsa mód, áttetsző, létezését épp csak sejteni engedő lényét sokkal inkább észrevették, mint eddig bármikor. A meghökkent, néha egyenesen irtózatot tükröző tekintetek némi elégtételt nyújtottak azokért az évekért, amikor többnyire keresztülnéztek rajta. Ebben az időszakban arra a bizonyos kérdésre mindössze két szóval válaszolt volna: kifelé gyűlölet, belül mardosó fájdalom és magány.

Nagy keservesen ismét tovavánszorgott néhány év, és környezete meglepett csodálkozással nézett rá. Igazi nő lett belőle, öntudatos, magabiztosságot, életerőt és derűt sugárzó jelenség. Továbbra is megnézték az utcán, de már nem szörnyülködést, sokkal inkább elismerő szavakat váltott ki az emberekből. A világ rajongott érte, a lábai előtt hevert és a kegyeit kereste. Mindazok túláradó szeretete övezte, akik pár éve még száműzték volna egy lakatlan szigetre, hogy megóvják tőle az emberiséget.

Újra királylánynak, vagyis most már királynőnek érezte magát, és ennek megfelelően is viselkedett. Büszkén, fölemelt fejjel, egyenes gerinccel járt-kelt a világban, és furcsa örömmel töltötte el a tény, hogy hódolók veszik körül. Élvezte az életet; úgy érezte, a nap kifejezetten csak miatta kel fel az égen minden reggel, és a hold meg az összes csillagok is csupán az ő gyönyörködtetésére teremttettek. Megismerte az igazi, nagy szerelmet, és a „ki vagyok én?” újra és újra visszatérő refrénjére leginkább azt tudta mondani, hogy: én vagyok a világ közepe.

Lili, iskolái befejeztével munkába állt, és férjhez ment nagy szerelméhez. Boldog volt, mégis némi nosztalgiával tekintett az elmúlt időszakra, mert nem lehetett többé a világ közepe; királynői korszaka véget ért. Eleinte nem érezte túlságosan a változást, hiszen ő volt a boldog feleség, a tökéletes társ, a szerelmes és a szerető asszony. Idővel azonban meg kellett tanulnia, hogy már nincs „én”, csak „mi”; hogy része lett valaminek, és ebben a valamiben ő már csak az egyik, és nem az egyetlen. Fel kellett adnia énjének azt az önző darabkáját, amely még mindig a koordinátarendszer origója szeretett volna lenni. Mindenen osztoznia kellett, házon, asztalon, ágyon, még a levegőn is. Feleség lett, meny, sógornő; kolléga és beosztott a munkahelyén. Gyorsan ráébredt, hogy nem is olyan nagy buli a felnőtt élet. Meg kellett osztania magát a férje, a munkahelye és önmaga igényei közt, no meg alaposan be kellett osztania a pénzt is. Már nem minden feléje irányult, hanem neki kellett mások felé irányulni. Ebben a helyzetben még nehezebben tudta meghatározni önazonosságát. Elfedte, szorította a sok skatulya, amelybe mások gyömöszölték be. Egy dolog volt biztos, mégpedig az, hogy ő csupán egy a többi között.

A „ki vagyok én?” probléma hamarosan kibővült egy másik kérdéssel, amikor magzata növekedni és mozgolódni kezdett a méhében. Tenyerét a hasára fektette, és eltűnődve, gyengéden simogatta az odabent fejlődő ismeretlent. Bár környezete igyekezett most is címkékkel ellátni, mint például: kismama, leendő anyuka, terhes nő, állapotos, várandós asszony, Lili most már kevésbé tartotta ezeket életbevágónak. Várakozó álláspontot foglalt el, ami teljesen normális volt, hiszen ez a megváltozott állapot újabb kérdést vetett fel.

Az újabban fölmerült kérdés megválaszolása még nehezebbnek tűnt, amikor először tartotta karjában a gyermekét. „Ki vagy te?”, kérdezte tőle, és csodálkozva itta magába a pufók arcocska angyali vonásait, a csöpp kezek, miniatűr ujjacskák mozgását. Gyermekáldás, jutott eszébe, míg anyatejet szopó csecsemője elégedett cuppogását hallgatta. Anya vagyok, áldott vagyok, fogalmazta meg életében először teljes bizonyossággal önmaga szerepét, jelenlétét a világegyetemben.

Ebben a szakaszban érkezett el az a pillanat, amikor a külvilág és saját belső értékelése megegyezőnek tűnt. Az anyaság és a feleség szerepe most már elkísérte egy életen keresztül. Nem mindig volt könnyű ebben a szerepben állhatatosan megmaradni. Főként akkor nem, amikor a nehézségek komoly kihívások elé állították, de akkor sem, amikor kísértések sora következtében örökre kötött házasságának tartóoszlopai megrendülni látszottak, vagy amikor úgy érezte, csalódást okoztak a gyermekei. Mégis, valami belső késztetés miatt hűséges tudott maradni e két fő szerephez. Férjében rátalált énjének hiányzó részére; vele tudta magát teljesnek, egésznek. Gyermekeiben meglátta egykori ön-kereső nyugtalanságait, vágyait, álmait, értük, és az ő gyermekeikért lett képes megtanulni önmagát nem feladni, de teljesen odaadni és szétosztani. Többé nem hiányoztak a címkék, már nem keresett válaszokat. Tudta, hogy megtalálta valódi identitását, és ez elég volt.

Élete befejezéséhez közeledve végigtekintett az eltelt éveken, és szelíd megelégedettséggel állapította meg, hogy minden nehézség és kudarc ellenére sikerült megtalálnia és megfogalmaznia önmagát. Vagy mégsem?

A kérdés váratlanul, szinte a semmiből bukkant elő. Most értette meg: az emberélet kevés a megoldáshoz. Lelke egyre inkább vágyódni kezdett az ismeretlenbe, ahol talán végre rátalál majd a válaszra, az egyetlenre, az igazira. Érzékelte ágya körül összegyűlt népes családját, de nem értette szomorúságukat, hiszen őt ekkor már egészen más dimenziók ölelték körül. Szerettei képe egyre halványodott, míg fokozatosan, lassan, de egyre élesebben egy teljesen új horizont tárult fel előtte. 

J. Simon Aranka

Oszdd meg: