M. Fehérvári Judit versei - Játszottál; Fűnyírási Idillium; Credo

Játszottál...

Játszottál...

Te aztán tényleg voltál

gömb és labda

szerelmes és mafla,

mikor milyen lapot

adott kezedbe

Sorsod, a kajla...
Utaztál krajcár nélkül,

ragyogott a 6-os villamos,

s a brüsszeli óváros szépe

és hajók röppentek

dalaidban, míg éjjelente

ezüstöt táncolt kacajod,

harmatokat fakasztott

minden mosolyod,

mert a szeretet mégsem

hagyja, hogy vérköröd

rabja Te maradj, s ne a labda...

Fűnyírási Idillium

Aludnék.

Freudi mélyen

analizálnám a tegnapi napot

és nem kötnék bele barátom,

Jung ellenérveibe,

csak asszociálnék és

azonnal le is írnám a szavakat,

latenciaidőm a tudattalanban

új képekbe talán még

elmerül, s kósza misztikusan

himbálózik

legbelül...

Lehet olyan hat óra

vagy talán annyi sem

a horizont vízszint alatt lebeg.

Félálomban ér a döbbenet,

hogy vigécünk ismét

elveszítette időérzékét

vagy csak komplexusai a környék

apjává tették,

s libidója Oidipusért kiállt

és messze táncolnak a fák,

s velük Kosztolányi sem

az Üllői-útról dalol

és nincsen "kip-kop",

csak itt köveznek

legbelül valahol...

Álmodnék.

Mézédes "Tengeróceán"

illat lengené be

hosszúra nőtt hajam

selymét és

exmetaforákat

karcolnék

a város homlokára...

Micsoda önfeledt játék

lehetne!

Ajándékul a Létért,

mi még nem törött

cserepe

testedény hitemnek...

Lehet olyan hat óra

vagy talán annyi sem

a horizont vízszint alatt lebeg...

Hüledezik a képzelet és a

párna szíve fülemen

takaróm a fejemen,

persona és árnyék

patológiás Selbst

forog egy tengelyen...

A zizegés szétmarcangol,

eloszt, s megfoszt

kompenzálni,

ébredésre tisztítja fel

szemem pilláit,

zúzalékos tekintetem

átütemezi,

szavatossági címkém

az Úr keze javítja,

ím itt az apokalipszis

mind a négy lovasa,

midőn

"Befed ez a kék ég... "

Credo

Gál Juditnak

Megfeszíttetünk mi is naponta,

áldást vár sóvárgó valónk

ahogyan az IGE is testté lett,

a szeretet irgalmáért

nyílik imára ajkunk.

Nem éhezni és nem szomjazni többé,

ha nyílik a hetedik pecsét.

Könnyek nélkül színről színre látni

Isten arcát és homlokunkon

hordani Nevét.

S égi madarak szállnak mustármagos fánkra,

mert áldott humuszba hullott a mag,

érteni fényes felhő szavát,

mely titkot őrzött hegyről lejőve

Péter, János és Jakab.

Akkoron betölti Jézus mindazt,

mit eltörölni nem kívánt,

imígyen áll majd házunk

ama erős kősziklán, mikor nem tántorodik lábunk

az ÚR Napján.

Mert szélkiáltóként léptünk e Földre,

mi, a csöndes szelídek,

háborog mégis a bensőnk,

s jajait nem érinthetjük meg soha,

zokog a Hetedik Harsona.

Álmokba szédült a lelkünk,

Kezünk közt recseg a Föld torka,

Szórtuk átkaink felelőtlen

sarjasztni hittünk fát, gabonát,

Kenyerünkbe belegyúrtuk a kovászt.

Nem vettük Uram észre,

szád leheletét:a hajnali Eget...

Sem a másik emberben megtestesült

lámpássá növesztett kegyelmedet,

mert egyet ismertünk csak: a Márta-hitet.

Fedd fel Uram, kerubod második arcát,

tégy félre turbánt, koronát,

Törölj el szent várost, ha az csak kopár mese,

Hadd hangozzon fel a szó: Tolle lege!

Tolle lege!

Oszdd meg: