Barta László - FOREVER MAN – Álomkép valahol, valamikor

A fiatalember belépett a közeli gyógyszertárba. Amint belépett, a kinti utca zaja elhalkult, odabent nyugalom, édeskés illat fogadta. Kellemes fények, rendezett sorokban tégelyek, glédában fehér és színes dobozok álltak a régi, de mégis elegánsnak tűnő tároló szekrényeken.

A pult mögött megjelent egy igencsak szemrevaló, bájos, csinosnak mondható patikus kisasszony fehér köpenyben, hűvös-kimért tekintettel. Barna, dús hosszú hajából egy tincs éppen lecsúszott, amint a pulthoz ért, élénkpiros rúzs fénylett az ajkán.

A háttérben, a patika-ajtó csengőjének csilingelésekor, három-négy fiatal patikuslány kukucskált, nézelődött kifelé. Kíváncsian, unaloműzésként. A félig-meddig elhúzott függöny mögül, messziről is látszódott, hogy a benti lányok, hölgyek is igencsak szépecskék.

A belépő fiatalemberen mindnyájuknak megakadt a szeme. Mértéktartóan elegáns öltönyben volt, fehér ing, kékes nyakkendője jól harmonizált a kék szemeihez. Szoborszerű, rezzenéstelen arca alig árult el valamit. 

– Jóképű fickó! – suttogta az egyik lány. „Áhá” – jött a válasz halkan, „De igencsak félénknek tűnik” – szólt egy másik – „Fiatal!” Bólogattak egymásnak, közben le nem vették tekintetűket a fiatalemberről.

A helyzet, a hangulat, a kép szinte idilli. Más nincs is a patikában, csak ők: a jóképű fiatalember, vele szembe a pult mögött, a csinos patikus hölgy és hátrább, a kíváncsiskodó patikus-lánykoszorú. Álltak és nézték a jövevényt.

A fiatalember átnyújtotta a kitöltött, aláírt receptjét. Rajta a neve, életkora, lakcíme. Lennebb pecsét, orvosi aláírás.

A patikus kisasszony átvette a receptet, s amint rápillantott, kissé, alig észrevehetően, felhúzta a szemöldökét, és amikor elfordult, a szája szélén enyhe mosoly jelent meg. Kimérten hátralépett, bennebb ment, egy távoli szekrény fiókos részéből kiemelt néhány dobozkát és fordult is vissza a várakozó ifjúhoz. A recept már nem volt a kezében. Azt már odabent a többi patikus lány böngészte.

A kiszolgáló patikuskisasszony a fiókból kivett dobozokat most már mosolyogva, kedvesen, a pulton keresztül, átnyújtotta a fiatalembernek. Valami fura csomagolásban, fényes, átlátszó műanyag borításban, rombuszalakú kartondoboz, benne fehér és kék színű pirulákkal.

A fiatalember kissé csodálkozva nézte, mintha értetlenkedne, hogy mit is kapott.

„Nahát, micsoda ez?” – kérdőn nézett, de nem szólt.

– Ezt vegye be! – mondta a patikuskisasszony – „Forever man” ezt írták fel Önnek. Megismételte kihangsúlyozva: „Forever man” – ez kell magának!

– Naponta egyet, étkezés után, este lefekvés előtt!

– Jó úgy lesz – bólint rá a fiatalember. Fizetett és fordult is.

Kifele menet nem látta, hogy odabent, a háttérben csoportosan kukucskáló, kíváncsiskodó patikuslányok kuncogva nézték a távozását.

Ők már tudtak valamit…

„Forever man… forever man” – mondogatta magában az utcán lépkedve a fiatalember. „Mi lehet ez?” – magában hümmögött és sietősen lépkedett hazafele. Amikor pár napja, az orvosa átadta neki a receptet, jóformán oda se figyelt a magyarázatára mire is kell ez neki. Tudta, érezte, nincs valami rendjén nála. Ezért ment kivizsgálásra.

Másnap. Délután naplemente után, úgy estefele, megszólalt a fiatalember lakásajtaján a csengő. Odalépett az ajtóhoz. Kinyitotta. Meglepődve nézte a jövevényt. Az ajtóban a tegnapi patikuskisasszonyt ismerte fel. Aki csak állt a küszöbön, fura arckifejezéssel, és köszönés nélkül, de kedvesen, szinte parancsolóan kérdezte:

– Bevette?

A fiatalember hírtelen szólni sem tudott, csak kérdően felvonta a vállát, szemöldökét felhúzta. Némán értetlenkedve rázta a fejét. Nem értette mit akar a patikuslány, meg hogyan került ide.

 ”Mi akar ez lenni?”

– A „Forever man”-t , – úgy-e bevette? – szólt ismét a patikus kisasszony, most már mosolyogva, huncutkásan.

– Egyedül van? – kérdezte tovább.

 A fiatalember „igent” jelezve bólintott, még mindig meglepve és látszódott az arcán nem tudja mire vélni a patikuslány kérdését. És egyáltalában, hogy van Ő itt, miért jött ide a lakásához?! – cikáztak a gondolatai a fejében.

A bólintás után, a lány se szó, se beszéd, a fiatalembert szép lassan akkurátusan maga előtt betolta a lakásába. Vállával bepöccintette a bejárati ajtót, kimérten, hatásosan az ajtó melletti fogasra dobta a felöltőjét, gyengéden taszigálva maga előtt a hátráló elképedt fiatalembert, egészen a belső szobáig. Odabent egy szempillantás alatt körülnézett, majd szép lassan, szótlanul, akkurátusan kigombolta blúzát, leeresztette szoknyáját, s szemeit egy pillanatra sem levéve az öt továbbra is némán bámuló ifjúról, a többi ruhadarabot is, kombinét, melltartót a közeli székre ejtette. A kővé dermedt fiatalembert magához húzta, megcsókolta. A közeli ágy felé fordította… 

Másnap ismét estefele, ugyanabban az időtájban, mint előző nap, megint szólt az ajtócsengő a fiatalembernél. Nyitotta az ajtót. Tágra kerekedett a szeme. Mintha már látta volna ezt az arcot… Most egy másik patikus lány állt az ajtóban. Ő is csak annyit kérdezett:

– „Forever man” – bevette?

Bólintás. Vetkőzés. Belső szoba…

Harmad-, negyednap ugyancsak sorra becsöngettek a patikuslányok.

És csak kérdeztek. A szokásost: „Bevette?”

Ők mindnyájan a receptről megtudták az ifjú lakcímét. És sorra jöttek. Tudták, hogy mire.

 „Forever man…?” – A fiatalember már csak mosolygott a jövevényekre.

Tudta mit kell csinálni.

Comitatus folyóirat VIII. évfolyam, 1-2. szám

Olvass bele (teljes képernyős, lapozós változathoz kattints a képre)!

Csak a Tartalom megtekintéséhez kattints a képre!

 

Debreczeny György verse - töredék főhajtások

csodák pedig nincsenek
csordák pedig vannak

*

mindent elértem
amit akartam
az autóbuszt
és aztán a villamost is

*

rendőrkézen a rendőrcsizma

*

minden tanítás
a tanítási szünet is

*

vissza lehet bontani
az embereket
de hol laknak majd
a panelek?

*

feltétlenül hagyja ki
villámakciónkat
vagy szereltessen fel
villámhárítót

*

a szavak vak embere
fehér botjával ütlegeli
az értelmező szótárt
*

tökéletességre törekszik
a kisebbrendűségi érzés

*

a történelem vizeletében
minden egyaránt fontos üledék

*

hogy egyik szavamat
a másikba ne köpjem

*

próbálja megkülönböztetni
az agyból  és a hólyagból
érkező jelzéseket
de nem sikerül

*

ez a szép vers de ronda

*

jaj de szépen zokogtok
menetrendi okokból

*

ismerjük egymást
nem bízunk egymásban

*

hashajtás
akarom mondani
főhajtás
az olvasó előtt

Kurucz Marina - Labradoreffektus

Hányszor ébredtem sírva éjjel.
Úgy fogtam, öleltem két kézzel
A testedet. Álmok. Vágy és kéj.
És harcoltam a szenvedéllyel.

Vadul forogtam csukott szemmel.
És bújtam, megremegő testtel
Az öledbe. Nem volt. Űr a tér.
És reccsentem az éji nesszel.

Sokszor gondoltam végig létünk.
Hogy lennél, maradnál míg élünk
A világban. Kövek. Szó meg kép.
És emlékekben sose félünk.

Mennyi csillagot néztem mélán.
És hittem, valamelyik néz rám
Mint szemtükör. Ragyog. Tengermély.
És megnyugtatja szívem némán.

M. Kovács Melinda versei - Felnőtt játékaink; Öröklét

Felnőtt játékaink

Mellkasodnak feszülök.

Ölelhetnélek,

de én makacsul tollak magamtól el.

Taszítalak,

míg ujjam nem érint már puha bőrt,

nem érez lassan gördülő izzadságcseppet,

testmeleget, szapora szívverést.

Hogy simulnék,

sejtened sem szabad.

Az ágyad alá bújva

vedlem le nedves kígyóbőrömet.

Hogy lopva nézlek olykor,

nekem még jólesik.

Csak meg ne tudd,

hogy látom még a férfit,

ha titkolod,

hogy látod-e még időnként a nőt!

Hogyan szerethetnélek jól?

Teszem fel a kérdést

egyedül, magamnak.

Miként érintselek?

Kérdezném tőled,

aztán mint gyűrött papírlapot,

szakadt nadrágzsebembe rejtem a szavakat.

Ajkad szóra rándul,

s mégis:

Dacos közönnyel figyeled,

ahogy felnőtt játékaink

szapora iramban irtják,

a sokszor tiport, régi érzéseket.

Öröklét

Szétszaggatott rongydarab vagyok,

csipketerítő egy régi asztalon,

reccsenő pad, mi hasadni kész,

hiábavaló, gyenge öntudat.

A jelen résein átillanó rezdülés vagyok,

mi önmagát keresve őrül a holnapba,

ha kiszakadsz belőle, s magára hagyod.

Testembe fogadom lüktető pillanataid:

a belőled épülő színes mozaikot,

szavaidnak sebzett foszlányait.

Mert volt múlt, s mindig lesz jövő,

míg éjszakát követhet nappal,

s reggelt kergethet fakó szürkület.

Megszülhetlek a holnapnak újra,

adhatok életet, hitet,

vagy nyakadba akaszthatom

saját valóm darabjait.

Vidd ami kell: minden a tiéd!

Nem tiltakozom többé.

Nincsenek használható ellenérveim.

Halasi Miklós - Egyperces pillanatok - Az élet értelme

– Az élet értelme? A válasz egyszerű: újabb, a korábbiaktól eltérő élmények gyűjtéséből áll. Tényleg ennyi és nem több. Az élmények tesznek bennünket tapasztaltabbá, bölcsebbé, ruháznak fel széles látókörrel, ezektől leszünk toleránsabbak.

– De mester, mi van a rossz dolgokkal?

– Azok is élmények. Nem lehet mindig csak jó, pozitív hatás az életünkben. Kellenek a rossz dolgok is, hogy a körforgás fennmaradjon. Ezek a negatív élmények. A jó és rossz történések szükségesek a személyiségünk csiszolásához. Az egyik nélkül nem tudjuk értékelni a másikat.

– Én nem szeretnék rossz élményt...

– Azt senki sem szeretne, de törekedni kell azokra a hatásokra, amiket korábban még nem tapasztaltál meg – persze ésszerű határokon belül. Én sem vagyok kíváncsi arra, milyen lehet az, ha levágnák a kezem vagy elütne egy autó. Amikor lehet, olyan élményeket kell gyűjteni, ami önmagad és környezeted hasznára válik. A sors úgyis csak ebbe az irányba visz.

– Aztán jön egy földrengés...

– Ezek a külső hatások, melyekre szükség van ahhoz, hogy új helyzetet teremtsenek és kihatással legyenek a világra. Ha nem történne semmi, unalmas lenne az élet, nem lennének újabb megoldandó szituációk.

– De ott vannak a halottak, akik ártatlanok...

– Ártatlanok? Vigyázz ezzel a szóval, mert csak a te mércéddel azok. Szubjektív dolog, hogy ki ártatlan. Miben? Mi alapján ártatlan? Csak megérdemelten halhat meg valaki? Mi alapján megérdemelten? Ha végiggondolod a kérdéseket, nem tudsz rájuk jó választ adni, csak kitérni. Sok ilyen szavunk van, amit akár hónapokig is lehetne boncolni.

– Én nem vágyom ilyen élményre. Ha pénzem lenne...

– Pénz? A pénz csak egy eszköz, amivel azt hiszed, hogy élményeket vásárolhatsz, de az igazán fontos tapasztalatokat sokszor pénz nélkül is megkapod. A pénz csak arra jó, hogy másféle élményekben részesülj, mintha nem lenne. Felesleges, mert az emberi értékeket inkább eltakarja, mint megmutatja. Nem leszel bölcsebb vagy jobb ember tőle. Ha mégis megadatik, érdemes úgy felhasználni, hogy több embert emelhess fel általa, például iskolákat alapíthatsz, segíthetsz vagy segélyeket adhatsz a rászorulóknak bizonyos kultúrákban. De ha megnézed, a legtöbb esetben anélkül is boldogok tudnak lenni az emberek.

– Igaz, a pénzt nem lehet átvinni a túlvilágra. Inkább új élményeket szereznék.

– Ha gondolod, jobb kézről máris megajándékozhatlak eggyel. Bár szerintem úgyis kaptál eleget fiatalkorodban. A világ összes élménye nem lehet a tied. A sors adta lehetőségek közül te választhatsz, milyeneket szeretnél megélni. Azt senki sem tudja, hogy ki meddig teheti ezt meg, de ez így van jól. Ha valaki rájön az élet nyitjára, onnantól fogva élni fog a lehetőségekkel.

– Ezeket a gondolatokat miért nem írta le valahová, hogy megmaradjanak az utókornak?

– Mert mindenkinek magának kell megtapasztalnia az élet mikéntjét. Ha mindenki kezébe adnánk a megoldást, az lehet, hogy valakinek segítség lenne, de a legtöbben nem értenék meg. A saját tapasztalat az, ami megmarad, a többi elfelejtődik. Neked kivételesen mégis elárultam ezt a titkot, de te is tudod miért...

– Igen mester, tudom és köszönöm! Sajnos már én sem adhatom át másnak, mert a gyertya fénye az utolsókat táncolja. Mindjárt elalszik, ahogy mi is, mert nem lesz levegőnk itt a romok alatti pincében.

Halasi Miklós - Egyperces pillanatok - Helyfoglaló

Elégedetten nyúltam el a parton, behunytam a szemem. A nap forrón sütött, ezért inkább az árnyékba feküdtem, bár a sugarak néha ott is elértek a faleveleken keresztül. A hullámok csobbanása a fülembe kúszott, elringatta, zsongatta az agyam.

Kinyíltak az érzékeim: orromba a frissen sütött lángos illata kúszott, néha főtt kukorica illatával vegyült. A hullámok hangjait a nyaralók zsongása, beszélgetése szakította meg. Néha gyerekordítás tette élvezetesebbé a melankóliát, máskor vihogó tinilányok tárgyalták ki az előző napi estét. A nyár utolsó napjain annyian voltak a víz mellett, mintha csak július közepe lenne.

– Már ne haragudj, de a helyemen fekszel! – szólalt meg egy női hang felettem.

Kinyitottam a szemem, hunyorogtam a hirtelen fénytől és felnéztem. „Nekem szóltak vagy valaki másnak?” – futott át az agyamban a gondolat. Egy kalapos, középkorú hölgy állt mellettem napszemüvegben, csípőre tett kézzel, vállán táskával.

– Elnézést! – nyögtem, ahogy felültem. – Hogy hol fekszem?

– A helyemen! – szólt határozottan a szőkeség és a táskáját határozottan mellém dobta le a fűbe.

– Már bocsánat – néztem körbe –, de számtalan hely van körülöttem.

Úgy éreztem magam, mintha egy üres buszon foglaltam volna el más helyét. Nem értettem, hogy miért nem fekszik máshová, hiszen a parton egy csomó üres terület volt. Miért pont én vagyok útban?

– Igen, van pár hely, de itt én szoktam feküdni! – nagyon ragaszkodott a helyéhez a nő, egyre türelmetlenebbül várta, hogy távozzak.

– Rendben, de én nem szeretnék átpakolni máshová. Én voltam itt előbb!

– Az lehet, de ez az én helyem! – kötötte az ebet a karóhoz. Látva a makacsságát, egyre jobban kezdtem ragaszkodni a birtokomhoz:

– Nincs kiírva, hogy ez a zöld fűszál itt ni, ez foglalt lenne. Van itt valahol egy tábla netán?

– Nem csak ez a fűszál, hanem ez a sok! – mutatott körém. Eszem ágában sem volt felállni, és amíg a törölközőmön ültem, addig biztosan uraltam a kis földdarabot.

– Miért pont ide? Miért az én helyemre? – kérdeztem hunyorogva. Láttam, hogy lassan elveszti a türelmét.

– Mert erre jön az árnyék és nem akarok leégni.

– Én sem akarok, ezért ültem ide – vontam meg a vállam. Látta, hogy nem sokra megy velem, ezért leguggolt elém, a szemüvegét levéve, szúrósan nézett a szemembe:

– Jobb, ha nem szórakozol velem!

– Pedig jobb lenne, ha szórakoznék – vigyorogtam. – De tudod mit? Átadom a helyem, viszont valamit, valamiért...

A következő pillanatban elkaptam a fejét, a kalapját levertem, kibillent a guggolásból és térdre esett. Finoman és szenvedélyesen csókoltam meg a párom.

Varga Tibor verse - Szólal bennem

Hat napja már,
hogy a halál
megmarkolta szívem,
s míg feküdtem az intenzíven,
távol barát
aggódó szavát
hozta felém az éter
gyógyító elixír gyanánt.

Most itt vagyok széles mezőn
hátam mögött a rettegéssel,
bár érzem már újult erőm,
nem tudhatom, mikor ér el,
a Nap fényén mikor int át
a holtan lehulló pacsirták
zuhanása a barna rögre,
a nem-lenni-tudat, az eltűnni-örökre.

Ekkor ismét megszólal az éter,
zsugorodik több száz kilométer,
az űrön az ő szava szól át,
s már újra élek,
hallom fenn a nótát,
szólal bennem a pacsirtaének.

Solymoss Zsuzsa verse - Nem nekem

Nem nekem való ez a Barbie babaszerű látvány,

ötvenes nő alapozó rétegek között, olyan

kilátástalan, hogy hová jut a félelmeivel.

– Szerintem a plasztikai sebészhez utazik,

ugyan ez nem életszerű, tekintettel arra,

hogy a nyolcvanötös járat utasaira ez nem jellemző.

Szinte sajnálom a szempillafesték alatti

kétségbeesett igyekezetét.

Még a bőrdzseki alatti pushup sem enyhíti

bánatát: homlokán mértani pontossággal mély redő.

– Rájövök, sosem foglalkoztam a személyi igazolványban

szereplő adataimmal. Lényegtelen, mint ahogy az is, hogy

hosszú fekete csizmám vetekszik-e bármilyen látvánnyal.

Főleg a velem szemben álló magányos és szomorú

Barbie-val. Rámosolygok egy cinkos, megértő tekintettel

és lemondok arról, hogy bármit is szóljak: őt várja a botox,

agyhalott hullámaitól a végállomás szabadít meg végleg.

Sapa Brown verse - Paradox

nem foglalkoztat
hogy az utcán mi folyik –
csak a könnyeim

KORKÉP

Elmét kalapácsol minden reggelem,
Kisírt étel rázkódik az asztalon.
Anyám, adj bőven enni a gyereknek
Hadd lássák, „a többek” itt ma jóllakott.

Kövérre hízott nappali fény ragyog,
Állott húgyszagban terpeszt a délelőtt.
S mint ki ide túlöltözött, úgy vagyok
Ásítva állok egy kirakat előtt.

Kabátom ujjából kilógó szálak,
A soha el nem varrott mozdulatok.
Árnyát dörzsölve létezem a mának,
Isten vajon mi végre alkothatott?

Abszurdum

egyetlen percre
elhinni hogy a világ
mostanra jobb lett

Lukács Izabella versei - Sine qua non; Vice versa

 

Sine qua non


Szemed az éj – sötéten villan át
fényed – mindenki vár benne valakit,
és itt minden hang csak egy holdra vonyít.
Ne hagyd el az egyszemélyes falkát,


hol hozzád szól a szó éjszakánként,
mert mennünk kell, ha van honnan, s van hova,
engedve egymást marni már tétova
játék. Álmomban a múlt még rám lép.

Lihegve pihenek rajta a most-on,
félve falom, hogy folyton fájón fojtson
a rőtre pirult, pucér pillanat,

a hűs-hamvas inger, az idill, ha hat.
Talán két tépázott, torzó test alatt
szelídül széppé a szív – sine qua non.


Vice versa

Mára szememben magányok laknak
– enyémek, tiéid, valaki másé –,
csak csúf átkok, duzzadó tilalmak.
Bámulj belém. Nézz, és én látni hagylak,

engedd, hogy mindig mélyebbre vigyen
a sötét center, a fekete spirál
– keresztül imán, hitetlen hiten.
Halványan hervadó, kék-korcs íriszem,

és a rajta csillanó hűs harmat
csak csalfa kincsek, semmi más. Tépd le, hogy
megmutassam e mocskos hatalmat,
mit minden nő rejt és némán takargat;

tűz vagyok én is, vad Vezúv, Etna,
felfűt a forró, nihilista nexus,
s ha hiú bűnöd ölembe vet ma,
föléd hajlok, figyellek – vice versa.

Tudni foglak, ismerni egyedül,
pórázon viszem majd pikantériád,
pupillánk örökre összefeszül,
s te retinámra égsz – emlékezetül.

A. Túri Zsuzsa versei - (Fájdalom)küszöb; Czigány Dezső búcsúja

(Fájdalom)küszöb


Fáradtan,
homályos szemmel
bágyadtan
keresel majd,
mert te sem érted,
véred hajt,
hogy mért voltam
én több mégis,
zsebedben bicska,
kés, a fétis,
s érzed, hogy fent,
vagy alant, érted
jártam jégben,
tűzben,
sárban,
fürödtem,
vagy éppen
kúsztam,
bátran
száz ország
porában,
hogy magasra
törve
végre,
a végtelen
színű égbe
benned égve
bátran
felemeljelek.

Körötted friss
rejtjelek,
csak poroszkálsz
fényre várva,
zárójelbe zárva,
évek kígyózó
utcáin
szédelegsz most,
szegény árva,
nincs több esély,
s tudd, te gyáva,
hogy a lélek elég.
A csönd unalmas.
A zaj zavar.
Köztünk a szakadék
hatalmas,
hiába fedi avar,
vagy hó,
homok,
vagy tó.
Mindenható
kezeid
nyújtanád, mert
azt sem hiszed,
hogy már
nem teremtenek.

Eltemettelek.
Jöttek mások.
Látomások.
Árnyruhások.
Álruhások.
Túl sok.
Jöttek, hogy
körülnyargaljanak.

Fényglóriát horgolok
füvekből.
Nyakláncot fűzök
szappanbuborékból.

Vízre vetített világ.
Az első mosolyban
benne a búcsúszó.

Nem óvlak
többé.
Így hideg
gömbbé
lesz a csend,
ha a hit
bástyái ledőlnek,
s közöny
tüskés bokrai nőnek
csengő virágok
helyett.

Félhetsz, hiszen
szerelmem tovafut
s te hiába markolod
a hideg hamut.
Nincs rád gondom,
csak úgy mondom,
egész halkan:
azt gondoltad,
belédhaltam,
pedig már rég nem várom,
hogy elérjenek
a ringató szavak.

Már mindent szabad.
Mert egy perc alatt,
lehullt rólam
a lánc,
így lettem csontig fagyva
szabad...
Repülve  a fény felé,
szemem csukva.
(A lét elé. Rajtam
csuklya).

S te nyitott
szemmel
is elbotlasz
a küszöbön.


Czigány Dezső búcsúja

Nem rontom tovább a levegőt már itt,
szinte összenyomnak lidérc-falak.
Tévútra tekergő, öntépő vágy vitt,
mert a szabadságból csak gyász maradt.

Megölt családom nekem mindig elhitt
mindent, mindegy mások mit mondanak.
Jobb ez így. Derűben elalszunk. Ne szidd
Fiam apád...  Tudd, hogy nem bomlanak

kötelékeink... Legyen inkább ünnep,
hogy vad félelmeink végre megszűnnek,
ne akarj gyűlölni minden áron...

Megértettem a hosszú évek során,
könnyebb átlépni minden furcsa csodán,
mint megélni... Jöjjön hát az álom...

Kardos M. Zsöte - SZONDAY SZANDRA – „A BETEGSÉG FELSZABADÍT” (költő, író, tanár, esztéta, cirkuszkutató…)

Szonday Szandra nevével kb. 20 évvel ezelőtt találkoztam először. Akkor került kezembe a 15 éves kislány könyve, ami Meg vagyok húzatva címen látott napvilágot. Egy túlélési napló, tele humorral, saját illusztrációkkal, hogy kibírhassa azt, ami történik vele, miközben próbálják megmenteni az életét. Egy német klinikán koronát húznak a fejére, arra súlyokat pakolva húzatják a gerincét… közben éli harcokkal és örömökkel teli kamaszéletét, és közben egy percre sem veszíti el jövőbe vetett hitét.

A gyereklány könyve meghatott, megdöbbentett, az általa kiváltott érzések felejthetetlenné tették, mégis elvesztettem a fonalat, nem követtem életútját egészen a közelmúltig, amíg szemem elé nem kerültek Szandra írásai melyeket „Szíves napló” című blogjában tesz közzé.

1983-ban Budapesten született. Egy ritka genetikai betegség (Marfan-szindróma) miatt születése óta a mai napig súlyos betegségekkel küzd.

Amikor a blogját kezdtem olvasni, arról számolt be, hogy éppen szívműtétre vár.

A műtéten, december elején átesett, azóta a lábadozás lassú és nehéz heteit éli. Az intenzív osztályon töltött napok rövid szünete után, folytatja az írást, a kutatómunkát, tervezi mindazt, amit a továbbiakban meg szeretne valósítani.

Életét mindig meghatározták a művészetek. Édesanyja színész, apja fővilágosító volt.

Gyermekkora óta ír verseket, rajzol, kitűnően zongorázik.

Több színházi előadás díszleteit, jelmezeit tervezte és készítette.

Sokoldalú művészi tehetsége vezette az ELTE magyar-esztétika szakára, ahol jelenleg doktori tanulmányait végzi.

Érdeklődése a cirkusz felé fordult. Úgy érezte, hogy mindannak, amit el szeretne mondani, és meg szeretne mutatni, arra ott találja meg a leginkább tápláló, és kifejezésre módot adó talajt.

A Fővárosi Nagycirkuszban dolgozik, az artistaképzőben oktat cirkusztörténetet.

Több könyvet is publikált a témában.

Egészen fiatal kora óta ír verseket, melyek először antológiákban kaptak nyilvánosságot.

Első önálló kötete Rubato (jelentése: a dallamrészletekhez, a zenei kifejezéshez igazodó szabadabb ritmika) címen, 2008-ban jelent meg.

Lamento (olaszból fordítva, jelentése: panasz) címen, második önálló kötete 2017-ben jelent meg.

Versei kicsit ijesztőek, kicsit morbidak, kicsit szomorúak, néha boldogok és mindig lenyűgözőek.

*

Varat

Bennem káosz

vagy éppen két part

A depresszió

combhúsába varrt

Nincs baj.

Az idő majd

kimossa beleim.

Hisz’ a víz nagy úr;

sziklákat dönt,

barlangot váj,

s kicsinyre koptatja

mindazt, ami fáj.

*

Publikálatlan versek

Eleven szobor

Anyám ma befonta hajamat

hátha meglelem magamat

most harmincöt fonattal fejemen

vagyok etruszk szobor – eleven

*

Szuka-panasz

ó, én megértem a csalfákat, a hűtleneket

vagy érteni vélem

hisz mint kertbe zárt nőstény eb tavasszal -

napjaim úgy élem

mert ha visszagondolok rá, hányszor szerethettem

- csak két röpke hónap! -

kívánom: bár neveznének már

százan árulónak

*

Azóta

Azóta nem ugyanazon az útvonalon járok

lecseréltem a régi télikabátot

melyben megismertelek

ezen körben hosszú szőrme, kényes bézsszín

szóval sikkesebb

vettem egy csomó bizsut s felsőt

olyan vállmutogatóst

más gyűrűket hordok, bort iszom

és gyakran vagyok adós

ismét átrendeztem  szobám, lett

új kanapém, szebb, szélesebb

és lebontottam a tárgyakról

az ünnepi csomagolást, szerelmi díszeket

letöröltem minden nyomod, akár

a port, mígnem minden a régi lett

azóta meztelenül alszom, száműztem a

hálóingeket

és az ágyban mellettem az a

valaki újból arctalan

de most már, azt hiszem, ismét szeretem magam

és az utcán, mint a csövesek hogy megigyák aznapi boruk

a férfiaktól  aprópénzt - egy-egy pillantást koldulok

*

Testem című verse, Szandra saját előadásában

https://www.youtube.com/watch?v=ElKOAiJ5HJw

Szandra jól beszél angolul és németül.

A kínai nyelv és kultúra, a szenvedélyei közé tartozik.

Szívesen ír haikukat.

Szerelmes haikuk

pókhálómba hullt

levél, szél játéka vagy;

súly! elszakítasz

*

meglehet, hiszek,

s kártyát vetek. arcodra

vak lapok! elég!

*

kánikulában

ütőérre nyomott jég

ha eszembe jutsz

*

Tervei között szerepel, olyan összművészeti performanszok létrehozása, ahol költészet, zene, mozgás, egyenrangúan vesznek részt a gondolatok színrevitelében.

Nem kíván lemondani arról sem, hogy írásaival a hasonló cipőben járó betegeket segítse bizakodóbbá tenni, a gyógyulás felé vezető úton.

Készül megírni kamaszkori naplójának „folytatását”, visszatekintve az elmúlt húsz évre.

Szandra valahogy úgy született erre a világra, hogy mindarra, amit megtett, ne legyen képes.

Olyan leckéket kapott az élettől, amitől bárki más talán kiábrándult volna. Ő nem felejtett el küzdeni.

Szonday Szandra makacs nő. Ahogy mondja „a betegség felszabadít”. Teljesen más életszemléletet, életrendet diktál, másfajta lehetőségeket nyit meg. A betegség nem legyőzi, hanem táplálja, abból építi fel művészetét. Gyakran érzi úgy magát, mintha tét nélkül játszhatna vakmerő játékokat…

Némely orvosok szerint már rég távoznia kellett volna az élők sorából, ő pedig nem csak él, de virul is. Egészségesnek tűnő, magabiztos nő mosolyog párja oldalán. Ha néha lélegeztető gép segíti is, hogy éjszakánként több oxigénhez jusson a vére, az sem akadályozza meg abban, hogy teljes életet éljen.

Még szeretnék egyet idézni, a nekem küldött legújabb versei közül.

*

Nem hiányzol

Naponta kérdezel,

nyaggatsz: hiányzom?

s felelem, amit hallani szeretsz.

Ha kimondanám az igazságot,

félek, az lemetszene,

ahogy rozsdás kertészolló lemetsz

száraz ágat és épet is.

Pedig nem hiányzol, mert lényembe

lényed úgy beépült már,

akár gerincembe az acélcsavarok,

ahogy kitölti a csigolyák közti hézagot

az idegen csontszövet.

Erős vagy bennem mint egy oszlop,

nemesfém emlékmű, platina tanú,

ott leszel akkor is,

ha én már enyészet,

ha én már por és hamu -

*

Ha további ismeretekre vágysz egy különleges, nagyszerű ember életéről  és alkotásairól, szeretettel ajánlom, hogy látogasd meg a blogját.

http://www.szivesnaplo.blog.hu/