A gyimesi csobán
„Úristen,
sorsunkon segíts,
Csángó magyart el
ne veszítsd!”
Olvasok benned,
mély szemed bánat kútja,
arcod száraz útja
a barázdákba gyűlt,
szád sarkába ült
százéves keserűség.
Ökölbeszorult
kezem tenyerem sebzi,
mint szívben
sebez a karcos bűntudat,
Elvettek.
Hagytam. Elhagytalak.
Öntudatlan létbe
nevelt, vak szememet
nyitogatja képed,
s az ezeréves gyimesbükki határ.
Vérzik és fáj.
Felkiáltok: Csobán várj!
Hadd őrzöm véled
tovább a nyájt.
De vérző szemmel
félek. Tán eltaszítnál.
Kalap mögé bújt
lesütött tekinteted
konok tükör,
benne puszta árnyék vagyok…
Én árnyként is
veled zarándoklok,
s imába írom
hozzád gondolt minden szavam:
Mária segíts!
Hadd legyek újra látó,
magyar éjbe
kiáltó feltámadt önmagam.
A csíksomlyói erdő fohásza
(Szeretettel a csíksomlyói zarándokoknak)
Áldott legyen a
föld, mely életet ad,
gyökereinknek
erős támaszt,
vihartépett
óráinkban is oltalmat áraszt.
Áldott legyen a
magyar föld.
Áldott legyen az
ég, mely táplálja lombjainkat,
hogy erős
törzseket növesztve,
össze ne
roppanjunk a súlyos teher alatt.
Áldott legyen
minden tavasz.
Áldott legyen a
kéz, mely megvéd, átölel,
s ki baltát
ragad, azt erővel űzi el,
hogy fáink el ne
fogyjanak.
Áldott legyen, ki
hitet ad, s vigaszt.
Áldott legyen
minden kereszt,
mely Jézus útján
könnyeinkből fakad,
s harmattal
hűsíti Vándor fáradt lábadat.
Áldott legyen az
oltár, s áldott a malaszt.
Áldott legyen ki
fejét lehajtva,
árnyékunkban imát
sóhajtva
megtaposott
földünkért könyörög.
Áldott legyen a
hűség a himnusz mögött.
S áldottak
legyenek fölöttünk a zászlók,
tanúi feltámadott
reménynek,
többszázezer szív
egyetlen dobbanása
vessen véget a
szenvedésnek.
Üdvözlégy Mária
kegyelemmel teljes!
Az Úr van
teveled.
S veled vagyunk
mi is.
Áldd meg
nemzetünket!
Torockó
A Kárpátok ölében
kicsiny falu rejtezik,
Házait Istentől
hű kezek építik.
Igazgyöngy
fenyvesek zöld bársonyában,
Fényes csillag
Erdély büszke zászlajában-
Utat mutat
sorsunk felszántott kék egén.
Határában szárnyait védőn kitárva
Sziklamadár borul
csendesen reája.
Mintha fészkét
védené idegen kezektől,
Gúnyos átkot
rímelők kárhos lelkétől-
Kik vígan
temetnék földjébe a magyart.
Itt hófehér házakban mesél a múlt.
Minden ablakban
piros fény gyúlt,
Ahogy bólogatnak
felém a virágok,
Míg előttük
lassan elsétálok
És fájdalmam
lassan verssorokba fakul.
Kápolna hűvösében egy percre megállok,
Csendre,
nyugalomra, békére vágyok.
A Jó Isten
áldását kérem mindazokra,
Kiket szeretek,
de nem láthatok soha-
Mert sorsunk
másképp rendeltetett.
Továbbmegyek. Nézem az emberek arcát,
Látom a mosoly
mögött lelkük néma harcát.
Szenvedést a
múltban, reményt a jövőben,
De magyar hittel
hinni az eljövendőben,
Amíg szívük csak
dobbanni bír.
Esteledik, fent a szikla aranyban tündököl,
Szénaszagú szél
üzen a kertekből,
Csobogva szalad
alatta a patak,
Magasra
nyújtóznak a templomfalak.
Torockón imára
hív a magyar harang.
Megjegyzés küldése