Kardos M. Zsöte versei - Kisimult redő; Felhőkkel fordulok; A megismerhetetlen; Kijelölt út

Kisimult redő

Betakar az ismeretlen idő.
Igyekszem oda
helyezni a lényeget,
ahol azokat a dolgokat gyűjtik,
amikre szívesen emlékeznek,
néha a portól is letörölve.
Hiszem, voltak percek, napok,
itt-ott évek, hogy fontosak
lehettek gondolataim,
mozdulataim és jelenlétem.
Lemenő Nappal ürítem szobám.
Nézem, miként távoznak,
akik velem indultak,
és hagynak el, akiket én
indítottam.
Gyertyafényként, távoli
ablakokban ragyognak,
örökségük a törékeny képzelet.
Csendben fogadom az éjszakát.
Kisimult redővé
álmodom magam.

Felhőkkel fordulok

Nem tudom minek is játszom
mézízű szelíd szavakkal,
a fény haloványan táncol,
visszhangok visznek magukkal.

Szomorúbban osztott kegynél,
karjaimon szárad harmat,
sóhajtó dalomban élsz még,
emlékek hamuja hallgat.

Árva széked a szobában
testednek ívét feledte,
kértelek vigyázzál jobban,
földbe csal évek serege.

Öleltél volna még tovább,
védted volna az életed,
ha Sorsod a hamis kufár
jól mérte volna érdemed.

Hiába minden ígéret,
szerelem gyöngysor nyakamon,
cserébe meséim kérted,
szelíden szakadt bizalom.

Megindult sár vitte lépted,
kezed nyoma szobánk falán,
árnyadat a légbe vésted,
hegyes holdra dobtad ruhád.

Bár én küldtelek volna el
kőszín dombokra magadnak,
imádlak most és gyűlöllek,
idő se törte hatalmad.

Könnyező rongyos álmaim
ajtómon belül feslenek,
kapum megfeszült húrjain
áldozó imák pengenek.

Sápadt éjjelt szorít a vágy,
mutasd az utat indulok,
mellemben nyílt piros virág,
göndör felhőkkel fordulok.

A megismerhetetlen

A megismerhetetlen félelmek
helyét keresem,
az emlékkönyvbe kopott emberek
sötétedését az időben.

Kétségtelenül voltak és vannak
vonzások és taszítások,
ahogy küszködünk a méterekért,
ahogy elhagyunk egy újabb folyosót.

A fények kihunynak és kelnek,
a történet pihen, és újra indul.
Ugyanazok a tárgyak és dallamok
kísérnek, simítanak és fojtanak.

Mindet ismerem, és mégis minden
reggel kíváncsian szemlélem,
ami következik, amit kiteríthetek
a fényre, megérdemli a közös verítéket.

Néha azt gondolom, hogy belőlem
nyílnak a szobák, a kertek, a madarak
pillantásomat várják, hogy induljanak.
Kétségek és magány törmelékei az útban.
Egy kiürült pohár, egy pillantás, egy szó.

Öregszem. Nincs időm a lábadozásra.
Érkezhettem és távozhatok.
Egyetlen simításra vágyom, ami
eltöröl és visszaad minden mozdulatot,
ragyogó halálom és feltámadásom.

Kijelölt út

Bár lennék, ahogy te lelkemben örök,
nem elhagyott fészek hamvadó tüze,
szürke füstként bolyongva világ fölött,
s vénülő testem magányos remete.

Simító fényed lehetnék szelíden,
túl az érhető magasságok felett,
mozgással, múlással, idővel szemben
felejteni, mit keserű tudat szerzett.

Ha eljutnék oda, merre végtelen
fordulhat velünk titkos hajlatokban,
haladást engedne szellem szinteken,
hol az örök ég arca változatlan.

Fejem fölött darabka kék redőzik,
hiszem, odáig nem ér fel ártalom,
Nap tüzén apró morzsákká verődik,
kijelölt úton visz feléd irgalom.

Oszdd meg: