Támad a csend
Árnyékok szűkítik
sóhajokkal bélelt
kalitka-szobám.
A szürkület
ölében tartja
visszafojtott
lélegzetem
és féltett
titkaim.
Támad a csend...
Kápolnám közepén
a szív
árva harang,
virrasztva bong
félelmeim
kísértetjárásakor.
Csorbult kehely,
melyet
Isten keze kongat
örök bánatok
forrásaihoz.
A gyergyaláng
föl-fölremeg,
átlibben asztalom
felett.
Szememre veti
árnyékát
az örök-arany
világosság.
Imámba hunyt
napom végén
rátérdepel
lelkemre az est...
Támad a csend...
Valami szép
Emlékeimbe
bújtam...
Mostanság gyakran
megesik,
hogy a csend
torkomon akad.
A padon ülök
háttal
a nyárnak,
kifakult vággyal,
hiányoddal
bezárt
világomban.
Könyörtelen idő
festi a jövőt,
hiába felesel a
szél,
dérrel-dúrral jön
a tél.
Hajamba éles
pendüléssel
belekap,
fenn a szirteken
kóborol,
s úgy zenél,
hogy belesajdul a
szív.
Egyszer csak a
lejtőkről
enyhe szellő
indul felém,
lélekérintő
muzsikaszó,
valami szép és
jó,
édes melegség
karjaiba vesz;
szemem tükrében
a te szemed
virágzik.
Beléd fogódzom,
biztatásod éltet,
az éjszakámból
kiváló
hangoddal ébredek
–
ha te szólítasz
én hallgatok.
Oly édes-simogató
és különös ez...
Lehajtott fejű
krizantémok
helyett rózsák
nyílnak
verseimben.
Megjegyzés küldése