ÚJ TARTALMAK

D. Bencze Erzsébet versei - Támad a csend; Valami szép



Támad a csend

Árnyékok szűkítik
sóhajokkal bélelt
kalitka-szobám.
A szürkület ölében tartja
visszafojtott lélegzetem
és féltett titkaim.

Támad a csend...

Kápolnám közepén a szív
árva harang, virrasztva bong
félelmeim kísértetjárásakor.
Csorbult kehely, melyet
Isten keze kongat
örök bánatok forrásaihoz.

A gyergyaláng föl-fölremeg,
átlibben asztalom felett.
Szememre veti árnyékát
az örök-arany világosság.
Imámba hunyt napom végén
rátérdepel lelkemre az est...

Támad a csend...


Valami szép

Emlékeimbe bújtam...
Mostanság gyakran megesik,
hogy a csend torkomon akad.

A padon ülök háttal
a nyárnak,
kifakult vággyal,
hiányoddal
bezárt világomban.
Könyörtelen idő
festi a jövőt,
hiába felesel a szél,
dérrel-dúrral jön a tél.
Hajamba éles pendüléssel
belekap,
fenn a szirteken kóborol,
s úgy zenél,
hogy belesajdul a szív.

Egyszer csak a lejtőkről
enyhe szellő
indul felém,
lélekérintő muzsikaszó,
valami szép és jó,
édes melegség
karjaiba vesz;
szemem tükrében
a te szemed virágzik.
Beléd fogódzom,
biztatásod éltet,
az éjszakámból kiváló
hangoddal ébredek –
ha te szólítasz
én hallgatok.
Oly édes-simogató
és különös ez...

Lehajtott fejű krizantémok
helyett rózsák nyílnak
verseimben.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes