Egy öt évesnél nem idősebb kislány halad egyenesen
egy pokolgép felé. Nincs rá jobb szó. A szerkezet úgy mozog, mint egy ingaóra,
fogai két oldalt helyezkednek el és szabályos időközönként becsukódnak és
szétnyílnak. Rémisztőek azok a fogak melyek sűrűn álnak, s melyeket óriási éles
kaszák alkotnak. Ahogy hald, a kislány körülötte megfagy a fű. Egy dombon
helyezkedik el a vérpad nem messze a tengertől. Nem mer megállni mivel a háta
mögött lándzsával felfegyverzett emberek vigyázzák minden lépését. Emlékébe
villan ez a táj akkor amikor nem álltak még itt ezek a halálosztó gépek és
szíve összefacsarodik a bánttól. Ez a hely egykoron – tán alig egy éve – a
kedvence volt szinte minden nap kijárt ide nővérével és nézte a
végelláthatatlan tengert, és gondolkozott azon, hogy mi lehet azon túl. Vagy a
portálokon túl, amiket a kufárok szoktak nyitni amikor kereskedni mennek más
világokba. Egyszer volt ő is egy másik világon, – igaz a világ neve már
elmosódott emlékezetében – de lelke mélyén már jó tudta, hogy sosem mehet
vissza oda többé.
– Állj! –
kiált rájuk egy lány a tömegből mely a gyermek kivégzését jött megnézni. A lány
tizennyolc évesnél nem idősebb. Arca kerek kissé gyerekes, amit néhány szeplő
tarkít, szeme égszínkék hosszú szőke haja befonva a hátán lóg. Kék ruhát visel.
A ruhája szinte mindig kék volt, azt suttogták a bölcsesség istenei áldhatták
meg, ezért szereti ennyire ezt a színt.
– Mit akarsz
Rebeca?! – kiált rá az egyik lándzsát tartó férfi, majd a fegyvert egyenesen a
szívének szegezi. A lány védekezően felemeli kezét, jelezve nem akar több
háborút.
– Habár
halálra ítéltétek még jogom van hozzá, hogy beszéljek vele. Törvény szerint
kérem, hiszen én sosem vétettem egy törvény ellen sem.
– Ilyen
súlyos bűnt a törvény…
– Engedd oda!
– Szól egy nő a tömegből. Idős, nagyon is, de elég jól tarja magát.
Keresztbefont keze, mogorva arca tekintélyt parancsol. Mintha ő lenne az ura
ennek a helynek, ennek a napnak. Már csak a kora miatt sem mer vele vitába
szállni senki.
– Addig úgy
sem tágít, ismerhetnéd amúgy meg nekünk is van jobb dolgunk mintsem itt állni
és várni a végét.
– Legyen,
menj! – a férfi odaengedi a lányt, aki úgy rohan, oda a kicsihez mintha ezzel
az életét menthetné meg. Szorosan magához öleli. Meg akarja védeni a kaszák
elől meg akarja védeni az emberek elől, akik jogtalanul elítélték és most
zúgolódnak, morognak, csapkodnak, és „nem érnek rá egész nap” várni mi lesz ennek
a vége. A kislánynak ez már túl sok nem bírja tovább, a könnyek
feltartóztathatatlanul folynak végig az arcán.
– Nyugi.
Nyugi. –próbálja csitítani Rebeca – Nem hagyom, hogy bajod essen.
– De ezek ,–
kezdi a kicsi, hangja el-el csuklik, miközben beszél, szeme idegesen ugrál, a
bajt jelentő tömeg és a lány között, akiben a megmentőt látja - ezek be akarnak
lökni a kaszák elé Rebeca.
– Tudom, de
figyelj. – maga felé fordítja az arcát és mélyen a szemébe néz–Nincs messze a
tenger és ez – azzal leakasztja nyakából a láncát és a kislány kezébe nyomja –
ez majd megvéd minden bajtól. Tudsz futni! Tudom, képes vagy rá.
– Igen tudok,
egy kicsit tudok – a kislány nem ért semmit. Nem akar futni, nem akar maradni. Vissza
akarja kapni mindazt, amije volt, a házát, a játékait, a családját. És
legfontosabb a biztonságérzetet és azt, amit már olyan régen nem érzett a
szeretetet.
– Akkor
akármi történne, fuss! Tudod, hogyan nyithatsz portált, megtanítottalak rá ne
érdekeljen, mi történik itt! Menj és nyiss, egy portált aztán tűnj el.
- Vége a
bájcsevejnek! – Üvölt rájuk a férfi és beleszúr Rebeca hátába a lándzsával,
mely egy kis felületi sebet ejt rajta. A ruhája is szétszakad, és meg is billen
előre, de nem zavartatja magát a dühös hangok hallatán – Tűnj innen!
A lány nem
mozdul mintha odaragasztották volna, így a férfi megragadja, és teljes erőből
hátradobja a tömegbe.
– Indulás! –
szól rá a kicsire és belevágta a lándzsa hegyét a karjába. Abból egyből elkezd
folyni a vér rá az így is cafatokban lógó ruhájára. Most sír csak igazán,
bántották, meghurcolták, elvettek tőle mindent és még ez is. Elege van, nem
akar futni. Véget akar vetni ennek.
– Nem érünk rá egész nap!
Amikor elérik
a kaszákat, a kislány még sem mozdul. Fél, nem a haláltól, mert majdnem
mindenki itt hagyta már könnyebb neki odaát. Attól jobban tart, hogy az, aki
ide jutottat meg fog menekülni, és nem állhat rajta bosszút. A férfi megvárja,
hogy a kaszák kinyíljanak, majd bedobja eléjük a gyermeket. Az behunyja a
szemét és várja, hogy a kaszák összezáródjanak és parányi kis életének egyszer
s mindenkorra vége legyen. De nem a kaszák élét és a fájdalmat kapja, hanem
vizet. A kaszák eltűntek mintha ott sem lettek volna.
– Fuss már! –
kiálltja Rebeca. A kicsinek egy pillanatra megtorpan, nem is vette észre, hogy
annyira remegett a lába, hogy a földre került. Majd gyorsan felpattan és
rohanni kezd a tenger felé, a kikötő felé, a szabadság felé. Mivel az emberek
megdöbbentek nyert némi időt, de nem sokat. Bepattan a csónakba és evezni kezd,
tudja, hogy szinte lehetetlenség megszökni még is minden erejét latba veti. Nem
akar visszanézni de amikor észreveszi, hogy nem követi senki még is
hátrafordul. Megdöbbenten látja a tengert mely lángokban áll és a lányt Rebecát
aki e lángokat táplálja.
– Rebeca! –
nem tud elmenni nélküle! Nem mert elmenni nélküle. Egyedül fél, egyedül elesett
egyedül gyámoltalan. Még is tudja, csak egyedül van esélye életben maradni.
– Menj tovább
és sose nézz vissza. – tudja, hogy nem hallhatja, a szavakat tudja, hogy
képzelődik még is ezek adnak neki erőt, hogy folytassa útját.
Megfordul és
a medált, melyet végig szorongatott eldobja. Egy portál nyílik meg előtte, de
mielőtt be nem lép raja még egyszer visszafordul a tiltás ellenére is. Amit lát
az örökre az emlékezetébe vésődik. Megmentőjét egy másik ahhoz hasonló
szerkezet elé dobják mely elé őt akarták néhány perccel korábban. De most nem
történik semmilyen csoda a kaszák nem vállnak vízzé, hanem könyörtelenül
összezáródnak és a lánynak esélye sincs, hogy meneküljön előlük. Halála gyors
és kegyetlen.
Átlép a
portálon, a szemét becsukja csak halált és fájdalmat hagy maga mögött még is
hiányzik neki amit hátra hagy hiszen ott született és nevelkedett. Aztán újra
ki nyitja a szemét és körülnéz ismerős a hely ez az a hely ahol járt korábban
erre tisztán emlékszik.
Tudja, csak
előre mehet. Amit hátrahagyott a múlt, ami előtte van a jövő. Csak jól kell
kihasználnia.
Megjegyzés küldése