„Téves elképzelés, hogy a költők formára is másféle emberek, mint a többiek, akadhatnak a hétköznapi emberek között is költői lelkek, álmodozóbbak, mint akárhány híres költő. Annyi csak a különbség, hogy a költőnek erősebb és termékenyebb az emlékező tehetsége, gondolatait és érzéseit meg tudja őrizni addig, amíg szavakkal testet nem ad nekik. Három dolog kell ahhoz, hogy valaki költő legyen: értelem, képzelet, és érzelem.”
/H. C. Andersen/
A fenti idézet nemcsak a költőkre vonatkozik. Hajlamosak vagyunk bármikor, bárkiről téves elképzeléseket, és hamis elméleteket gyártani…
Számtalan alkalommal előfordult velem is, hogy olyasmit feltételeztem, vagy vártam el valakitől, amire nem volt képes, és utána csalódtam benne.
De vajon kiben csalódtam igazából? Abban, akiben hittem? – Nem! Az elvárásomban, mert azt szerettem volna a másik emberből kihozni, amire nem volt képes, vagy nem volt hajlandó rá.
Évek sora alatt rengeteget gondolkodtam ezen…
Először meg akartam változtatni másokat, megpróbáltam meggyőzni őket a saját igazamról, példát mutattam, hátha majd akkor, de semmi nem történt. Tétován szemléltem a körülményeket, nem tudtam, mitévő legyek.
Ma már nem tenném, de nekem is el kellett jutnom valahogy idáig…
Mondok pár példát:
Ha valaki például gyönyörűbbnél gyönyörűbb verseket, novellákat, regényeket ír, elvárjuk tőle, hogy az életben is hasonlóan érzékeny lelkű, csodálatos személyiség legyen. Ha megismerünk egy mindig a jó szerepében tündöklő színészt, tőle ugyanezt várjuk el az életében, sőt, negatív szerepben többé nem fogadjuk el. Ha egy tanárt közelebbről sikerül tanulmányoznunk, vagy legyen az élet bármelyik területéről valaki, akit górcső alá veszünk, amikor megismerjük, rájövünk, nem pont olyan, amilyennek képzeltük.
Az egyik továbbképzésünk kurzusát például, egy szakmai kirándulással koronáztuk meg. Valamelyik nagy költőnk vidéki házában jártunk, ahol megtekinthettük, hol élt, alkotott a híres hősszerelmes poéta. Utána az egyik ismerősömnek túlfűtött lelkesen meséltem az élményeimről, aki rögvest pulykavörös lett a méregtől. Nem tudtam, mire véljem, amikor elmondta, hogy valójában rokona az az ember, akinek azért nem voltak gyerekei, azért halt meg örökösök nélkül, mert agyonverte a két saját gyerekét! Teljesen leesett az állam és azt hittem, nem ugyanarról beszélünk, akiről az iskolában tanultunk, akinek fülemben csengenek a sorai. A nagyapjának a testvére volt… ő is sokat szenvedett a vadállat őse mindennapi terrorjától, kizárólag a nagymama szeretetteljes viselkedése mentette meg őket.
Felháborodtam, és legszívesebben megírtam volna a költő történetét, de nem mocskolhatom be az emlékét, és nem vehetem el az emberek illúzióit.
Manapság igen divatos a spiritualitás, és valljuk be, sokan, sőt egyre többen az útjára lépnek. Azonban némi csalódást okozhat az, ha feltételezzük róluk, hogy tökéletesek, és az emberek által elkövetett hibáktól mentesek, azaz maguk a puszta jóság, elfogadás, egomentes, és örök szeretetben élő lények! (Vannak ilyenek is, de még elég ritka) Ha meglátjuk például, hogy dohányoznak, esetleg isznak, káromkodnak, csúnyán beszélnek, igencsak elcsodálkozunk. Meglepetten nézelődünk magunk körül, mert ezt a viselkedést nem tudjuk hová tenni, ismét csalódtunk…
Miért?
Miben csalódtunk?
Mint azt már említettem, olyasmit vártunk el tőlük, olyan tulajdonságokkal ruháztuk fel őket a fantáziánk segítségével, ami nem volt a birtokukban. Azaz saját fantáziánkban, saját elvárásunkban csalódtunk.
Az emberekben még működik a tömegeszme, azaz szeretnek valakit követni, ha nincs jobb ötletük, nincs saját céljuk, és nem hallják a belső útmutatást. Azt vettem észre, ha az egyik elkezd valamit, akkor a többi folytatja, ez amolyan majmolási szokás, sajnos általában a butaságot követik többen. Akkor nem kell gondolkodni, jó muri együtt mulatni a végeredményen.
Ilyenkor mondhatjuk: nagy az Isten állatkertje.
De mi van, ha szükség van az állatkertre?
Ha Isten azt is tudja, amikor egy hajunk szála meggörbül, akkor miért hisszük azt, hogy erről nem tud? Persze, végtelen szabad akaratot biztosított nekünk, tehát azt tehetünk, amit akarunk, de azért vannak bizonyos korlátok.
Nézzük csak az őrangyalok munkáját: Mindenkit kísér akár több őrangyal is, akiknek az a tisztük, hogy megvédjék az embert, amíg a feladatát be nem teljesíti. Ez azt jelenti, hogy bármi történik velünk, addig vigyáznak ránk, amíg itt kell maradnunk. Láttam egy valóság videót, amiben egy részeg ember beesett a metró sínek közé, éppen akkor, amikor a szerelvény száguldott az állomás felé. Pont a két sín közé sikerült landolnia, amiben ugye áram van! Az emberek kétségbeesetten integetettek a vezetőnek, hogy vegye észre, mi történt. A metró pontosan az ember előtt állt meg. Megpróbálták többen kisegíteni, de folyton, azaz többször is visszapottyant, mert annyira ittas volt, és mindannyiszor úgy sikerült elterülnie, hogy nem ért hozzá a sínekhez. Az őrangyalai energiája segítették ebben, mert nem ott kellett meghalnia! Ez biztos! Ám ugyanezek az őrangyalok elintézik azt is, hogy elüssön a szerelvény, ha ott a vége földi létezésünknek! Az életben erre is láttam számos példát, olyan emberekkel, akik látszólag nem érdemelték meg. A többi csak annyit tudott kérdezgetni: miért? Miért éppen ő? Miért ő, amikor olyan jó ember volt? – Azért, mert akkor járt le az idő, és a véletleneknek tűnő összjáték elrendezte!
Az élet minden területéről hozhatunk fel példákat, amikor kénytelenek vagyunk ítélkezni, és pálcát törni a másik ember viselkedése felett, ilyenkor mit szoktunk mondani?
De hát ők is emberek! – felkiáltással elnézzük nekik hibáikat.
Senki sem tökéletes, emberek vagyunk!
Emberek vagyunk?
Ember nincs hiba nélkül!
Az nem mentség, hogy ember vagy, nem elég az emberi fajba születni. Emberré is kell válni. – mondják mások.
Utalva arra, hogy szabad akaratunkból választhatunk, hogy emberként, vagy attól rosszabb minőségben óhajtunk élni.
A védikus filozófia egyértelműen kimondja, aki nem él ember módjára, nem használja ki az emberi élet lehetőségét, az állat, illetve annál is rosszabb! – mondják ismét mások.
Meglehet, igaza van a védikus filozófiának, mint az egyik legősibb írott tudásnak, sőt nagyon is közel áll hozzám, mint más, spiritualizmus útjára lépett emberhez, de még bennem mindig ott van az, hogy Isten tud róla, és mindennek így kell lennie! Azt gondolom, el kell őket is fogadni, mert az az ő döntésük, hogyan élnek, azzal nekik kell elszámolniuk, talán a létezésük tükör, ami segít a többieknek, akik nem akarnak olyanná válni, vagy úgy élni, mint ők. (Ha azt vesszük alapul, hogy mindenkinek fontos küldetése van, amit meg kell valósítania.) Ha a hajléktalan azért ül véresre fagyott kezekkel, koszos rongyokban a sarkon, hogy felhívja a társadalom figyelmét a könyörületre, az emberségre, az összefogásra, akkor bizony az ilyen emberek életének is legalább akkora jelentőséget kell tulajdonítanunk.
Nem vagyunk a cipőjében, nem ismerjük a körülményeit a saját szemszögéből, számára bizonyára az a döntés tűnt a legjobbnak.
Mindenkinek a saját keresztje a legkönnyebb, még ha nem is tűnik annak! És az benne a csodálatos, ha ezt a keresztet a legszentebb ünneplőruhaként tudjuk viselni, mint saját választásunkat!
Persze sokan kérdezik, hol van Isten, amikor éhezünk, háború dúl, amikor szenvedünk, vagy öljük egymást?
Hol van Isten?
Bennünk!
Rajtunk múlik, hogy ezt észrevesszük-e, és hajlandóak vagyunk-e az ő törvényei szerint élni, vagy továbbra sem mutatunk könyörületet, irgalmat, és együttérzést egymás, azaz végső soron önmagunk iránt.
Ha Isten bennünk van, és egyek vagyunk, akkor kit bántunk, ha gyilkolunk?
Isten miért hagyja mindezt?
Mert végtelen szabad akaratot kértünk tőle, és ő engedi, hogy saját magunktól megtanuljuk, melyik a helyes út, végül pedig visszatérjünk hozzá.
Sokan úgy vélik, hogy a spirituális emberek szentek, vagy annak kellene lenniük. Ez hatalmas tévedés, ők is emberek, akik a szellemi és a lelki fejlődés útjára léptek. Ám ezzel együtt nem vélik elkülönültnek magukat a többi élőtől, nem felülről néznek le ránk. A földi életet elfogadják, nem becsmérlik, csak már egészen más értékek szerint élik. Nem magasztalják a szegénységet, sőt, direkt nem idézik elő az életükben, nem állítják, hogy a gazdagság bűn, emellett nem harácsolnak, mindenből az éppen elégre törekszenek. Ha szükséges, kiállnak önmagukért, megvédik az érdekeiket, de nem élnek vissza a hatalmukkal, sem a tudásukkal. Törődnek a testi-lelki-szellemi egészségükkel, egységként tekintik önmagukat, minőségi, magasabb színvonalú könyveket olvasnak, és hasonló témájú filmeket néznek, vagy zenéket hallgatnak. Ahogyan változnak, úgy változik az ízlésük is minden téren, az olyan dallamok fogják őket csábítani, amik emelik a rezgés szintjüket, ami egy húron pendül a belső hangjukkal. Elfogadják a többi embert, és valóban apaként, anyaként, fivérként, és nővérként tisztelik a bennük lévő fényt, az Istent. A megjelenésük rendszerint szolid, ápolt, tiszta, a vonzerejük a kisugárzásukban rejlik, amit az arra érzékenyek észre is vesznek, leginkább az őszinte, tiszta gyermeki lelkek, és a halába készülő idősek.
Az igazi spirituális ember első és legfontosabb tulajdonsága a türelem. Ebben a végtelen türelemben minden benne van! Az a bölcsesség, amivel tudja, hogy minden így van jól, és csak jót mosolyog a színházon, mintegy megfigyeli, hogy milyen illúzióban élünk itt lenn, közösen. Tudja, biztosan tudja, érzi, mennyire egyek vagyunk, mint a tengerben a vízcseppek, együtt alkotjuk a végtelen óceánt, amit jelen esetben emberiségnek hívnak, ám ez az óceán egy a többi létformával, és az egész univerzummal, nélküle nem tudna létezni.
A türelemben benne foglaltatik az elfogadás, és ha elfogadunk mindent úgy, ahogyan van, akkor hálát érzünk, hogy itt lehetünk, élhetünk, és megtapasztalhatjuk az anyaglétet is. Ebben az állapotban már nincs szükség megbocsátásra, mert ha feltétel és elvárás nélkül elfogadunk, sosem gyúl harag a szívünkben. Ha segítünk, azt csendben tesszük a hátérben, nem csapunk zajt körülötte, és nem várunk érte semmit, mert tudjuk, hogy amit másokkal teszünk, azt magunkkal tesszük, önmagunkért tettük. Ha másoknak jobb, nekünk is az lesz!
Vegyünk példát elődeink fáklyavivőiről, például Jézusról.
Jézus kivétel nélkül mindenkit elfogadott, pedig pontosan tudta, ki milyen, kivel áll szemben. Ismerte a gondolataikat, mert érezte a lelküket, sőt a múltját, jelenét, és jövőjét is látta annak, aki előtte állt. Aki meglátta, megérezte a közelségét, megváltozott, megnyílt a szíve, ő is megérezte mások lelkét, és az ott lakozó érzelmeket, úgy a fájdalmat, mint a jóságot, mint a szeretetet.
Ma is vannak olyan emberek (emberek?), akiknek ha belenézel a szemébe, érzed, tudod, mindent tud rólad, múltad, jelened, jövőd, a lelked mezítelenül áll előtte, elmerülsz végtelen szeretetében, az igazi lélekérintésben, és nem vagy képes méltóképpen megfogalmazni, amit éreztél. Az ilyen csodálatos, magas rezgésszintű ember a legnagyobb csendben működik a háttérben, igazi fénymunkás, aki tettei hatására angyallá változott. Aki idáig jutott, már nem tudja lehúzni, visszahúzni semmi, ám neki is szüksége van egy oltárra, egy nyugodt helyre, ahol újratöltődhet.
A világ tényleg csak általunk, és bennünk változhat meg, minden tőlünk függ, rajtunk múlik, olyanná válik, amilyenné teremtjük a gondolatainkkal, a tetteinkkel! Tehát, ha változást várunk, tegyünk érte, elsősorban mi változzunk!
Brátán Erzsébet
Megjegyzés küldése