Most kezdek élni…
Most kezdek élni végre most
csilingelj sárga villamos
zakatolj bennem ócska járgány
szökdel a jövő már a járdán
kopogj te boldog tűsarok
most kezdek élni végre most!
Senki
"Szegény, muszáj Herkules állom,
Győzöm a harcot bús haraggal.
S késik az álmom s a halálom."
(Ady Endre: Muszáj Herkules)
Látom, hogy ül
korommal festett sors-felhők alatt.
Látom, hogy szenved,
ma megint más miatt bukdácsolt a nap.
Hallom a gnómok száját,
hogy hintik ostoba szókkal.
Tudom, hogy tudja,
tele a világ talmi jóakarókkal.
Kell mindig
ki a szekeret tolja,
ki más baját önzőn elbitorolja,
ki viszi a balhék bő-summás átkát,
ki akácra cseréli végül a nyárfát,
és baltát ragad,
ha annak csorba az éle...
Akkor is,
farag egy keresztet
- mitől is félne -
győzhet a senki is!
Türelem
lassan alkonyodik legalább remélem
nem jön el még gyorsan az a nap
amikor a juhok jóllakva kövéren
égi akluk felé hazaballagnak
kosok között élek én a bárány
lehajtott bús megigazult fővel
bégettem csak nyájunk előtt járván
most cammogok és megdobálnak kővel
bégettem újaknak hogy ott voltam én is
patáimmal hagytam nyomokat
hinni vágyom abból kiolvassák
ki voltam én s hogy voltam egy igaz
csak a vér lázít dalra folyton engem
nem a pénz a felső hatalom
ajándékul nyomtattam homokba
magamat e sovány ugaron
még megyek bár patáim elkoptak
görcsösen a létfelhőben kúszva
nem látok már előre a ködben
sodor a nyáj kutyák elől futva
irhám rongyos nem ért földön kincset
szenvedések raktak rám bilincset
nem számít a semmi kiért miért
sorba álltam itatómba vízért
bégettem a zsenge ízű fűért
kiemelném fejem még a nyájból
porfelhőben andalog a tábor
alkonyodik legalább remélem
nem fizetik ki még bánat bérem
Létem a tűz...
Létem a tűz, a csend
gyertya éghet így.
Kanóc, ha sercen
jelzi, hogy vagyok,
szobád sötétjében
sarokban felejtve
üres asztallapok
alatt, porosan, de égve
fényezem utadat...
Néha padláson tűrök
sarokban állást,
ott felejtesz...
pókoknak fénylek,
vén denevérek
miattam máshol keresnek szállást.
Gyűlölnek fényemért -
lángom meg remeg jöttödért
annyira várlak...
Viaszos könnyeim gurulnak,
még melegek.
Hűvös sóhajodtól
megdermedek,
csendesen égek,
olvadni újakat
míg kezedbe nem veszel,
s elfújod lángomat.
Megjegyzés küldése