A mi titkunk
A holdat láthatatlan
kötél köti a földhöz,
hozzád tartozom anyám,
mint rög a röghöz.
Ahogy
a hold kivédi, állj-t
mond
hulló meteorrajnak,
védett szoba vagyok, s
te
a külvilágra ablak.
A zajt, a port
kiszűröd,
csak a szépet láttatod,
bölcsességed
cseppenként
észrevétlen átadod.
Egyszer képes leszek a
lét terheit viselni,
leszek ablak, s te
szoba,
a mi titkunk csak
ennyi.
Háború
Átadta helyét a sárga
kalász
az untalan terjedő
ugarnak,
odalettek mind a serény
kezek,
a bőség helyén szegénység,
az éhes kutyák ugatnak.
Nem sereglik itatóhoz a
nyáj,
elhullottak az állatok,
el mind,
s ha maradt volna is
néhány darab,
fegyvertől riadtan
szalad,
rájuk már senki sem
tekint.
Libatoppot rág a
megmaradt nép,
vermekbe bujdosik
félvakon, mi
maradt terménye lassan
feléli,
egy lélek sem lesz itt,
mire
béke néz be az ablakon.
Nem ti akartátok,
felettetek
valami nagyobb hatalom
vonul,
erejét fitogtatja a
gonosz,
aljas terve valósul meg
itt
visszavonhatatlanul.
Megjegyzés küldése