ÚJ TARTALMAK

Frideczky Katalin - Vihar



Hát ezt is megértem! Itt vagyok! És nem haltam meg, mint ahogy patetikus pillanataimban képzeltem.
El se merem hinni, hogy nekem ez sikerülhetett! Akárcsak, ha elsőre könnyedén lejátszom egy darabot, vagy megoldok egy matematika példát, mindig élek a gyanúperrel, hogy itt valami rejtett csapda van, csak én nem vettem észre. Arra nem is merek gondolni, hogy ügyes vagyok, vagy okos.
Ha nekem valami sikerül, ott valami tévedés van!
A vágyaim mindig előreszaladnak és várják, hogy a lehetőségeim beérjék őket. Rendszerint hiába.
De most, de most sikerült! Vettem egy nyaralót a Balaton partján! Ki tudtam fizetni, senki senkit nem csapott be, minden simán ment, nem haltam meg, és már évek óta lejárok, és nem szakadt le az ég!
Ó, olyan boldog vagyok itt, amennyire ember csak lehet!
Minden évben várom, hogy meglátogass. Minden percben rád gondolok. Illetve ez így nem helyes. Inkább úgy mondanám, hogy át vagyok itatva veled. A te szemeddel nézek, a te lábaddal rovom a kilométereket, a te nyelveddel csettintek egy jó vacsora után, a te bőrödet simogatja a víz és pirítja a Nap, a te szemed tükröződik a mindenestés naplementékben.
Csak ölelkezni nem tudok egyedül. Ahhoz te is kellesz, a magad valójában. A vágyam megint előreszaladt, de odáig már nem jutott, hogy meg is testesítsen téged.
Kellesz! Hiányzol! Minden évben várlak. Az előreszaladt vágy egyik lábáról a másikra álldogál, nézi az óráját, vár és vár. A jöttödet várja.
Te nem is fogod fel, hogy valahol várnak. Nagyon! Helyette azt képzeled, hogy már rég elfelejtettelek, nem is hiányzol, pótoltalak valaki mással.
Nem jut el hozzád a kívánásom. Hiába erőlködöm. Az áramkör megszakadt valahol.
Hallgatsz, föl se hívsz. Néha egy-egy suta sms jön esténként, mikor kiülök a teraszra egy pohár bor mellé naplementét nézni.
El fogsz veszíteni! Nem bánod? Nem érzed, mennyire méltatlan ez hozzánk? Hiszen szeretjük egymást! Vagy ezt is csak a vágyaim szaladják előre?
Mi lehet fontosabb, mint a szerelmünk? Minden más fontosabb, mint a szerelmünk?
El fogsz veszíteni! Ezt most már nem csak gondolom. Valóban üzenem. És komolyan gondolom. Tényleg ezt akarod? El akarsz veszíteni?!
Lázas, kétségbeesett válasz érkezik: – Jövök, holnap estére ott leszek!
A zakatoló vonaton szilaj fantáziád vetélytársat vizionál. Azt képzeled, kettesben várlak egy izompacsirtával, akivel majd meg kell küzdened értem. Már suhogtatod a szablyádat, csitt-csatt, és az ellen holtan rogy össze…
Eléd megyek a vonathoz. Egyedül vagyok. Nincs vetélytárs! Velem kell megküzdened! És ez keményebb menet, mint fantáziahősökkel hadakozni!
Zaklatott vagy. Össze-vissza beszélsz, paksaméta levelet nyomsz a kezembe, hogy olvassam, olvassam, mielőtt bármit mondanék.
Nem értem, miért kéne levelet olvasnom, még ha hozzám is írtad, mikor itt vagyunk végre! Beszélhetünk is, de talán jobb lenne nem beszélni, csak megölelni egymást szótlanul és dönteni végre! Egymás mellett dönteni persze, hiszen ez nem kérdés és nem levélkötegek dolga!
Leülünk a parton és miközben a levelet olvasom, kortyolunk bőséggel a jóféle konyakból, amit hoztál, és szívjuk egyik cigarettát a másik után izgatottságunkban.
 Egymás szavába vágunk, sírunk és nevetünk és ágálunk és taszigáljuk és vonzzuk egymást. Az elektromosság szikrái pattognak ide-oda. Minden korttyal és cigarettaslukkal közelebb hozzuk a vihart, ami Badacsony partjai felől lila villámokat szór a vízre. Sötét az este. A villámok egyre sűrűbben repesztik meg az eget. Dörrenés nem kíséri, csak valami távoli halk moraj. Mi csattogunk és nevetünk és sírunk és kortyolunk és slukkolunk. Tisztázni próbáljuk, amit szavakkal nem lehet, és nem lehet konyakkal és nem lehet cigarettával.
És akkor leszakadt az ég!! A szél fákat tépáz és súlyos ágakat hajít a földre, reklámtáblákat fektet két vállra, cserepeket hord le a tetőkről.

Elindulunk a ház felé. Minden villám és dörrenés a kacajomból indul, ahogy nekivágok a záporzó esőnek. Nem talál el egyetlen cserép, vagy faág, vagy vihar tépte cégér. Csak kacagok és kacajom nyomán villám és mennydörgés! És esőáztatta ruhám tapad a testemhez, és araszolunk a ház felé, és minden, ami agyon sújthatna bennünket, mellénk esik, és én csak kacagok, kacagok, mint a vihar anyja, aki ma este el akar dönteni mindent, ami az útjában áll!


Frideczky Katalin


Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes