A Cogito-érv az Elmélkedések első változata alapján Descartes intenciója szerint az
emberi léleknek a testtől külön és független létezésén keresztül, annak
halhatatlanságát hivatott bebizonyítani. E minőségében azonban a leginkább
plauzibilis, konklúzív megfogalmazásában sem elfogadható.
A második
elmélkedésben Descartes a szélsőséges szkepticizmus reductio ad absurdum
cáfolatához az úgynevezett démon-argumentum elfogadására támaszkodik, mely
szerint elképzelhető egy olyan „gonosz csaló”, aki képes illúziókat, nem
valóságos tapasztalatokat létrehozni az emberi elmében. A Cogito ebben a
szorongatott helyzetben, a démon ténykedése mellett is igaz, hiszen a
megtévesztés fogalma fel sem merülhet egy bizonyos alany nélkül, akit
megtévesztenek. Önmagában az érv[1]
az ego indexikus terminus előfordulása miatt az elgondolását vagy kimondását
elvégző személy episztémikus perspektívájából nézve mindenképpen bizonyos.
Eltekintve attól a kérdéstől, hogy egyáltalán értelmes predikátum-e a létezés,
minden jelen idejű, egyes szám első személyű mentális predikátum – ahogyan
minden jelen idejű cselekvés – fogalma összekapcsolódik a létezés fogalmával,
hiszen annak aki éppen gondolkodik, hisz, fantáziál vagy netán sétál
szükségképpen léteznie is kell ahhoz, hogy ezek közül akármelyiket véghezvigye.
Az ontológiai preszuppozíció az ilyen mondatok elgondolása vagy kimondása
esetén logikailag szükségszerű, de nem következménye a szóban forgó
kijelentéseknek, hanem a bennük szereplő mentálisállapot-tulajdonításokkal
kapcsolatos fogalmakban analitikusan benne rejlik.
Más a
helyzet viszont a „René Descartes gondolkodik, tehát létezik” vagy a „tegnap
gondolkodtam, tehát létez[t]em” stb. mondatokkal, melyek nem tartalmaznak
indexikus funkciójú névmást vagy jelen idejű igét, mert ezek tényállító
jellegükből adódóan – úgyanúgy, mint a „sum res cogitans” kijelentése –
kontingensek. A Cogitoban megnyilvánuló szükségszerű evidencia annak ellenére,
hogy szélsőségesen kontrafaktuális környezetben sem hagy cserben – Descartes minden
erőfeszítésének dacára –, nem vehető egyszersmind ontológiai evidenciának is.
Ez könnyen belátható, ha figyelembe vesszük, hogy szemben a Cogitonak a
megfelelő episztémikus perspektívában való előfordulásával, amelyben a
konklúzió tagadása explicit ellentmondást implikál, minden tényállításnak
ellentmondásmentesen elgondolható a tagadása, beleértve annak deklarálását is,
hogy mi az az ego, amelyre a Cogito evidenciájában rábukkanhatunk. Az állítás
legfeljebb hamis lesz, azaz ellentmond a valóságos tényeknek, de semmiképpen
sem a logikának.
A Cogito
ontológiai, szubsztancialista alkalmazásához még három segédpremisszára van
szükség:
(p1): A mentális állapotokra nem
alkalmazhatóak a téridő predikátumok.
(p2): Nem tudom felfogni, hogy (én)
gondolkodom, és közben nem létezem.
(p3): Elgondolható, hogy az elme (vagy
lélek) a testtől elkülönülten létezik.
(p4): Elgondolható, hogy az elme (vagy
lélek) a testtől függetlenül létezik.
Az első
állítás Hume szerint talán az egyetlen meggyőző érv a lélek nem anyagi volta
mellett. Ha mondjuk egy tárgyat összehasonlítunk annak mentális
reprezentációjával – amennyiben ez lehetséges –, akkor például az eredeti
tárgynak a méretei vagy az alakja nem alkalmazható egyértelműen a mentális
tárgyra, hiszen az mint gondolat valójában nem rendelkezik kiterjedéssel vagy
alakkal. A mentális állapotokra és a mentális állapotok szubsztrátumára
vonatkozó ontológiai realizmus egyik lehetséges reakciója erre a problémára,
hogy az „anyagtalan”, azaz nem kiterjedt mentális entitások hordozójának egy
úgyszintén anyagtalan dolgot feleltet meg. A p2 tulajdonképpen a Cogito átfogalmazása. A szélsőséges
szkepticizmus ideiglenes, metodológiai megfontolású elfogadása vezet el p3-hoz. Descartes az Elmélkedésekben első lépésként minden
kétségbe vonható állítást úgy kezel, mintha hamis lenne. Minden szintetikus,
azaz tényállítás logikai gátlások nélkül kétségbe vonható, tehát a jelenlegi
koncepcióban hamis. Így merülhet fel, hogy az elmélkedést végrehajtó egohoz nem
tartozik test, de mindeközben továbbra is érvényes p2 – ezért ismerjük jobban a lelket vagy elmét, mint a testet –,
ebből pedig p3 következik, mely
implicit módon már tartalmazza p1-et
és p4-et, s az utóbbi már
egyértelműen utal a halhatatlanságra.
Elgondolható
vagy felfoghatatlan logikai értelemben azt jelenti, hogy egy bizonyos állítás
modális struktúrája alapján lehetséges, vagy pedig lehetetlen. Az
elgondolhatóság fogalma ebben az esetben a léleknek a testtől külön, illetve
független létezését érinti. Semmilyen logikai törvénynek nem mond ellent, hogy
a lélek a fent említett módon létezik, azaz lehetséges, hogy valóban így is
létezik, de a puszta lehetőségből az adott empirikus tényekre vonatkozóan még
semmi sem következik. A külön vagy a független létezés gondolata pedig
egyértelműen olyan metafizikai állításokra utal, melyek annak ellenére, hogy
tapasztalati úton nem ellenőrizhetők úgy viselkednek, mintha empirikus
kijelentések lennének. A p3 és a p4 tehát önmagukban nem elégséges,
csupán szükséges feltételei a Cogito szubsztancialista interpretációjának.
A mentális
és a téridő predikátumok diszkrepanciája (p1)
és a Cogito fenti átfogalmazása (p2)
a logikai ellentmondásra vezethetők vissza. Értelmetlen egy idea méretei felől
érdeklődni, mert az ideák Hume enigmatikus megfogalmazásával élve nincsenek
sehol. Nem kevésbé abszurd, ha arról próbálom meggyőzni magam, hogy nem
létezem. Descartes érvelése jól átgondolt: a démon-argumentum minden
tapasztalat igazságára vetülő árnyékában p1
és p2 érvényességének fenntartásához
az egyetlen mentőövnek a p3-ban
kifejeződő lehetőség tűnik. A p1
azonban nem vitathatatlan premissza, számos antik és korabeli filozófus
tartotta például végső soron anyagi természetűnek a lelket (vagy elmét), ami
azt implikálja, hogy a gondolatoknak elméletileg lehetséges, hogy van
meghatározható helyük, méretük stb., de mi ezeket például fizikai
korlátozottságaink miatt nem vagyunk képesek észlelni. A Cogitoban szereplő
indexikus vagy jelen idejű, egyes szám első személyű mentális terminusok
átírásával pedig olyan kontingens állítást kapunk – például „René Descartes
gondolkodik, tehát létezik” –, mely csupán egy időmeghatározással kiegészítve
tarthat egyáltalán számot az igazságra. Összességében véve logikailag semmi sem
indokolja, hogy komolyan – pro vagy kontra – elkötelezzük magunkat a p3-ban szereplő lehetőség valóságával
kapcsolatban.
A Cogito
evidenciája tehát nem tekinthető sem szükséges, sem elégséges bizonyítéknak a
„sum res cogitans”, illetve a halhatatlanság kijelentéséhez, mert alapvetően
egy grammatikai-logikai szükségszerűséget fejez ki, amelyből nem következik
egyértelműen semmilyen empirikus-ontológiai álláspont.
Szecsődy Kristóf
[1] A híres „cogito, ergo sum”
megfogalmazás az Értekezésben és az Alapelvekben szerepel, az Elmélkedésekben
taktikai megfontolásokból nem. A jelen idejű, egyes szám első személyű
mentálisállapot-tulajdonítás ontológiai preszuppozíciójának hangsúlyozására
Descartes itt az „ego sum, ego existo” szavakat használja.
Irodalom
Boros Gábor (1998). René Descartes, Áron Kiadó
Boros Gábor (szerk.) (2007). Filozófia, Akadémiai Kézikönyvek, Akadémiai Kiadó
Demeter Tamás (2008). Mentális fikcionalizmus, Gondolat
Descartes, René (1961). „Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszeréről” in Válogatott filozófiai művek (ford. Szemere Samu), Akadémiai Kiadó, 205-299. o.
Descartes, René (1994). Elmélkedések az első filozófiáról (ford. Boros Gábor), Atlantisz, 25-108. o.
Descartes, René (1996). A filozófia alapelvei (ford. Dékány András), Osiris
Faragó-Szabó István (2005). Az újkori szkepticizmus története, Áron Kiadó
Gassendi, Pierre (1994). Az ellenvetések ötödik sorozata in Elmélkedések az első filozófiáról (ford. Boros Gábor), Atlantisz, 170-188. o.
Hume, David (1994) „A lélek halhatatlanságáról” in Összes esszéi II. (ford. Takács Péter), Atlantisz
Hume, David (2006a). Értekezés az emberi természetről (ford. Bence György), Akadémiai Kiadó
Hume, David (2006b). „Kivonat az Értekezés az emberi természetről című könyvből” (ford. Bence György) in A XVII. századi filozófia antológiája (szerk. Boros Gábor), Áron Kiadó, 331-346. o.
Huoranszki Ferenc (2001). Modern metafizika, Osiris
Husserl, Edmund (2000). Karteziánus elmélkedések (ford. Mezei Balázs), Atlantisz
Locke, John (2003). Értekezés az emberi értelemről (ford. Vassányi Miklós, Csordás Dávid), Osiris
Pally, Regina (2000). Az agy-lélek kapcsolat (ford. dr. Balázs-Piri Tamás), Animula
Ryle, Gilbert (1999). A szellem fogalma (ford. Altrichter Ferenc), Osiris
Sartre, Jean-Paul (1996). Az ego transzcendenciája (ford. Sándor Péter), Latin Betűk
Szecsődy Kristóf (2006). „Miért nem tekinthetjük Locke-ot legalább tulajdonság-dualistának?”, Magyar Filozófiai Szemle, 2006/3-4., 383-390. o.
Wittgenstein, Ludwig (1989). Logikai-filozófiai értekezés (ford. Márkus György), Akadémiai Kiadó
Wittgenstein, Ludwig (1998). Filozófiai vizsgálódások (ford. Neumer Katalin), Atlantisz
Megjegyzés küldése