Vannak, akik azt mondják, hogy az Én a Te által határozódik meg. Azt mondják, hogy nem vagyok magamnak elegendő a helyes, igaz önmeghatározáshoz. A feladat megoldása lehetetlen a másik nélkül.
Mi az önmeghatározás? Nyilván ez: tisztázd, hogy ki vagy, mi vagy, hogyan vagy, hol vagy. Ismerd meg magad, s aztán majd képesek leszünk egyáltalán szóba elegyedni, beszéd-helyzetbe kerülni. Ahogy a dialogisták mondják: párbeszédet folytatni egymással.
Igaz-e, hogy „A”-t „B” tételezi? Van-e egyik, ha nincs másik?
Én, én vagyok. Vannak viszont, mint a fentebbiekből látszik, akik azt mondják, hogy én te vagyok, amennyiben általad határozódom meg.
Joggal állíthatom azonban, hogy te viszont én vagyok, amennyiben általam határozódsz meg.
Van, aki azonban azt mondja erre: ha te én vagyok, én meg te, akkor felmerül a kérdés, hogy vagyunk-e egyáltalán.
Tudniillik, mondja, létet az öntudat által nyerünk. Ha pedig öntudatom, (magamról való tudatom) ilyen folyékony, ide-oda vándorló, színváltó, és ami a legfontosabb, nem tudható, hogy mikor enyém és mikor a tied, akkor létemre is kénytelenek vagyok azt mondani, hogy folyékony, vándorló, színváltó, (olyan „létem”, ami nem a létem), így tehát nem is tudható, hogy az enyém vagy a tied. És megérdemli-e az ilyen lét a lét nevet? Hiszen mikor tud az enyém egyáltalán „enyémmé” és a tiéd „tiéddé” válni ebben a folytonos kavargásban?
Mondhatod persze, hogy kettőnk közös léte, s mint ilyen, nem csak megérdemli a lét nevet, hanem egyenesen fel kell, hogy magasztaltassék, illatos kenetekkel megkenettessék, hisz ebben kettősségében több, jobb, tágasabb, sugárzóbb, tehát „hatóbb”, mintha csak egy sima, közönséges én léte lenne.
Mások szerint viszont abból a tényből, hogy te én vagyok, én meg te, nem az a kérdés következik, hogy vagyunk-e egyáltalán, –abban az értelemben, hogy vagy-e te és vagyok-e én– hiszen világos, hogy vagyunk. Csak azt a kérdést lehet, érdemes feltenni, hogy mikor vagyok te, és mikor én. Hiszen az összekevert énről semmiképpen nem mondható, hogy nem létezik. Az viszont kétségtelen, hogy annak, aki éppen ebben a kevert állapotban van, nehézségei támadhatnak önmaga azonosításakor, de azt sosem mondhatja, hogy nem vagyok, legföljebb azt, nem tudom egészen pontosan, ki vagyok.
Mindazonáltal ha valaki már fel tudja tenni a kérdést, hogy vagyok-e, vagyok-e valaki, az már elég nagy utat tett meg saját magához vezető úton. Gondoljunk itt Descartes-re.
Megtörtént már, hogy valaki azt mondta, „A” egyenlő „B”-vel, mivel „A” nélkül nem lehetséges „B”. „A” a maga elkülönültségében teret ad „B”-nek, megteremti, legalább is lehetőséget ad „B”-nek hogy definiálja önmagát, mert hiszen "B" "A" fényében válik "B"-vé. Ha „B” „A” fényében van, akkor egyúttal „A”-ban van, legalábbis ha igaznak tartjuk azt, hogy „A” fénye maga „A”. Azaz „A” egyenlő „B”.
Vannak, akik azt mondják, hogy éppen ez a mást átitatatni akaró mozdulatunk az önmeghatározás, hiszen a másik felé való odafigyelésünk, a másikat áthatni akarás máris önmagunkat teremti meg.
Mások szerint viszont az átitató mozzanatról szóló mese csak a probléma megoldásának halogatása: hisz az átitató mozzanat lejátszódása előtt kellett lennie legalább egy rövidke pillanatnak, amikor éppen a másik üres, vagy önmagával megtöltött, egyszóval másik volta csúnya szóval mondva észrevevődött, észrevétetődött a zárt, véges, önmagában levő másik által.
Másfelől természetesen lehetséges, hogy maga ez az észrevevődés, pusztán maga a pillantás – az odafordulás, a szempilla enyhe remegése, a pupilla szűkülése vagy tágulása – volt az az átitató mozzanat, ami nélkül az észrevétetődés nem lett volna lehetséges.
De hiszen éppen itt van a legnagyobb baj: hogyan képes valami egyáltalán észrevenni valamit? Lehetséges-e, hogy az öntudat, amely állítólag önmagában nyugszik, egyszer csak aktivitásra tesz szert, aktívvá válik, s önmagából kifelé irányul? Miért és hogyan? Ha aktívvá válik, annak valami okának kell lennie.
Az indiai mítosz úgy mesél: Visnu alszik, bensejében a világ egész tartalma, mint nyugvó gondolat dereng, rajta kívül nincs élet, nem mozdul semmi, ám álmában egyszerre megrezdül a gondolat. (Baktay fordítja így.) De hát nyilvánvaló, hogy felteendő a kérdés: mi okozta a gondolat megrezdülését? Ezt a mítosz nem írja, így mi csak találgathatunk az ok, vagy okok felől. Jó lenne, ha tudnánk, hisz témánkba vág, ám…..
Vannak, akik azt mondják, hogy öntudat nem is létezik, hisz ahhoz hogy valami észrevegyen valami másikat, már lennie kell, ámde ezt az észrevevő valamit éppen a másik észrevevése hozza létre. Vagyis a semmi hullámzik itt lágyan, hatalmasan, hiszen egy semmi volt az, ami valamit észrevett és így visszafele irányban értelmezhette és teremtethette volna meg magát, ha nem lett volna semmi.
De azt is mondják, hogy éppen az aktív, kifelé irányuló tudat az öntudat.
(A fejlődéslélektan szerint a csecsemő úgy veszi észre, hogy ő különálló lényként) van, hogy a még öntudatlan hangi- vagy mozdulat-manipulációi -jobb kifejezés híján- mintegy beleütköznek a külső világba. Ezek az ütközések ébresztik rá, hogy rajta kívül van más is.
Vagy azt mondják, hogy az egyik véges egy másik végesben, mint tükörben, ráeszmél önmagára.
A másik észrevevésében veszi észre, hogy ő van.
Vagy ami ennek variánsa: a másokat úgy veszi észre, hogy önmagában van.)
Most azonban tegyünk egy kis kitérőt.
A természetre, földi bioszférának is nevezhetjük, hogy tudományosabbnak tartsanak, sokak szerint a folyamatos önmeghatározás miatt van pótolhatatlanul szükségünk.
Vannak, akik azt mondják, hogy a természet nem üres valami, hanem isten tárgyiasulása, gondolata, stb., azaz helyesen mondjuk, hogy a természetre szükségünk van önmeghatározásunk miatt, ez keresztényi, buzgó, derék gondolat, hisz nem kétséges, hogy ebben a tárgyban Istenhez kell fordulnunk, nála méltóbbat, igazabbat úgysem találunk. A természetben Isten van, tehát ő szólít meg engem, én pedig Őt.
Mások szerint persze a természet üres, –mondjuk úgy, puszta élettelen, lélek, eszmélet nélküli matéria, atomok puszta önmaguk körül forgó tánca – ám éppen mivel üres, (tehát „lelketlen”) könnyen tudunk belehatolni, önmagunkkal, lelkes valónkkal kitölteni. Ám, mondják ők, ha átitatjuk magunkkal, én-né, vagy –engedjük meg– mi-vé válik, akkor így már nem is alkalmas az önmeghatározás feladatára, az én énem van benne, én-né vált, és az én önmagam meghatározója nem lehet.
Azt is mondják, hogy a természet önmagával van tele, nem istennel, de ez csak afféle szőrszálhasogatás.
Ha a természet személytelen, akkor lehet nyitott, vagy zárt. Azaz, vagy képes vagyok ember voltomat beletölteni, vagy nem.
Fogalmazhatunk úgy, hogy a személytelen késznek mutatkozik-e arra, hogy áthassam személyemmel. Ha át tudom hatni, természetesen személyes lesz, igaz ugyan, hogy a személyemmel lesz tele, de ez is valami.
Az eddigiek csak arra szolgáltak, hogy végre, nagy záróakkordban kimondjam: Te vagy a „Te”, a Természet, a Lovelock-i Gaia, az élő – kőből, légkörből, vízből, biológiai organizmusokból– álló Egy-ség, amely lélegzik, gondolkodik, él. Nélküled önmeghatározásom, tehát létezésem, lehetetlen.
Büki Mátyás
Megjegyzés küldése