Azon a nyáron halt meg a nagyapám, Balatonon nyaraltunk, anyám nem győzte mondani, foglalkozzam mással, ne gondoljak rá, sem a mamára, most nem ott vagyunk, és ne unatkozzam, itt volna az ideje, hogy elolvassam végre a kötelező olvasmányt. Így emlékszem. Lehet, hogy nem is kötelező olvasmány, befejezte a harmadik osztályt. Szerettem olvasni, de nyáron, mikor játszhatnék is? Olykor tombol a nyár, máskor zuhog az eső, elnyúlok a nagyágyon és belefogok. Nem túl hosszú olvasmány, itt-ott rajzok díszítik, és három-négy nap múlva meg is vagyok vele. A kisrókát megsiratom a végén, de nem tudom, mit kellene megtanulnom, megismerek néhány hasznos és haszontalan fogalmat, és csak évek múlva döbbenek rá, mennyire utálom a vadászatot, és mennyire nem számít, a róka hasznos, vagy ártalmas, s nem értem, mit kellett volna éreznem, sem akkor, sem most, hogy visszagondolok? De olyan volt, mint az első csók, az első cigaretta, vagy bármi első, ami fontos, ahhoz, hogy elkezdjen és folytasson valamit az ember. S talán szégyen ide, szégyen oda, azóta sem sikerült sokkal több Fekete István regényt elolvasnom.
Bezzeg a háborús regények: a kezdeti katonás játékok után már 12 évesen nagyon érdekeltek, szinte minden fontosabbat olvastam. Az idő:
Nem sokkal később leültem a nagyszobában, közvetlenül a terasz mellett, és kezembe került nővérem esedékes olvasmánya. Mindig jó könyveket örököltem tőle, s mindig idejekorán. Ehhez, ha stílusos lettem volna, legalább tizenhét éves koromig kellett volna várnom. Bár aznap csak beleolvastam, mert már a címtől lehidaltam, ami máig is csak nyelvi telitalálat, de igazán nem visz közelebb a megfejtéshez. Ismertem a mondást, menjél Kukutyinba zabot hegyezni, de ebben az összefüggésben nem tudtam vele mit kezdeni. De könnyen olvastatta magát a szöveg, később még négyszer olvastam el, talán érettebb fejjel, s azóta tudom, kevés történetet kezdtek nagyobb svunggal, és fejeztek be szomorúbban, mint ezt. Stílus ide, stílus oda, pontosan éreztem nyiladozó elmémmel, hogy kihagyhatatlan az önazonosságát kereső kamaszok életében, és szülőként, mikor az ember nem érti a gyerekét, nem árt, ha emlékezetembe idézem akár a könyvet felcsapva Holden Caulfield szavait. Néha csúnyán beszél, pongyolául, klasszikus értelemben nem olyan lenyűgöző, vagy nyelvet és szókincset pallérozó mű, de óriási empátiás készségről tesz tanúbizonyságot, és önvizsgálatra késztet, akármikor beleolvasok. Pedig hú de goromba, és emberkerülő hírében állt maga a szerző is.
Csordogált az idő, besűrűsödtek a napok, olvasmányaim kezdtek egymásra mutogatni, egymásból következni, szinte minden vers, regény novella az útról, a célról, az élet értelméről, a bölcsességről szólt, ki sem kerülhettem Kerouac Útonját. Az évek során legalább ötször olvastam el, különböző kiadásoknak futottam neki, de mindig csak a legelső kiadást sikerült végigolvasnom. Miért is? Azt mondják a hozzáértők, a későbbi kiadások fordítása jobban hajaz az eredetire, nekem mégis az első nyelvezete jelentett nagyobb élményt, s abból látszik legjobban, hogy próza ide, próza oda, mennyire lírai alkat volt Kerouac. A cselekmény nem különösebben fontos, mennek, megállnak, buliznak, élnek, tombolnak, felszínesen, de filozofálnak, és megcsapja őket a szabadság szele, vagy igája, mert bármennyire is szabadok a könyv hősei, mégiscsak többnyire otthontalanok, gyökértelenek, de élnek. Az Úton mára inkább csak dokumentummá nemesedett végtelen prózaköltemény, különösebben fontos üzenet nélkül, de hangulatai megérintik az embert, olykor számvetésre késztetik, aki pedig írással is foglalkozik, bizton irigykedik a mára már rég megnyugodott Kerouacra (1969-ben meghalt) a könyv zárómondatáért. Költemény prózában. Elégia prózában. Gyönyörű. Elképzelem hangosan olvasva, alatta szól egy szaxofon, és nem szégyellem férfikönnyeim.
S ahogy vonzott a szabadság, és a bölcsesség, ugyanúgy e kettő emberi formát öltött hősei, az indiánok. Hogy a hopikról egy film kapcsán halottam elöször vagy Oravecz Imre Hopik könyve című kötete alapján, nem emlékszem, az viszont tény, hogy bolond módra addig is regényszerűen olvastam el versesköteteket, de most tudtam, csak így járhatok el. Mennyi világos, letisztult költemény, mennyi nagyszerű jellem, mily letisztult sorok, szavak. Elsőre látszólag könnyen utánozható, de nem könnyű lemondani a cirkalmas fogalmazásról, azt gondolva, az lehet igazán költészet, ezek a lecsupaszított üzenetek, intelmek könnyed játékai csupán a felfedező költőnek. Pedig nem. Nem tudhatom, mennyit kínlódott ezekkel a szinte magukat író szövegekkel a szerző, az viszont tény, hogy erre a kristálytiszta egyszerűségre volt szükségem a priccsen fekve és álmodozva katonakorom idején, tudtam, ez segít elviselni a tébolyt, és a tiszta olvasmány tiszta és bölcs gondolatokat csal ki belőlem is. Majdnem, majdnem így történt. De azóta is leveszem, olvasgatom, és néha majdnem hasonló gondolatok tolulnak észrevétlen a tollamra, mint a Hopik könyvében olvashatók. Olykor meg játékos kedvemben próbálok valamit a hopik nyelvét utánozó halandzsa szavakkal elmondani.
S egy másik könyv, ennek is harminc éve, hogy olvastam. Ültem az ügyeleti irodában, oda osztottak be, unatkoztam veszettül, ami, ha katona az ember, nem jelent rosszat, de mégis. Kihúztam a fiókot, és találtam benne egy könyvet. Puha kötés, ehhez mérten közepesen vastag, és egész jó állapotban hever. De épp itt, és ki olvassa vajon, ki az a fakír, aki a seregben az Iskola a határon olvasásába kezd? Én is, mert nincs más, mert benne vagyok a levesben, mert telnie kell az időnek, és mert tudom, hogy egyszer úgyis el kell olvasnom, megvan otthon is, óvott is anya, apa tőle, pedig ugyebár kutyaharapást szőrével. Két vagy három ügyelet alatt megettem. Most, hogy áttételesen írok róla, azt gondolom, újra kellene olvasni, mert csak a hangulatok maradtak meg, és a visszafojtott félelem, meg a lelki terror hűvös nyomai. Valamiért még a Nobel-díjas magyar regénynél is fontosabb, mert felnagyítja és eltörpíti magalázó katonai emlékeimet, és mert segít megérteni a barátság múló szeszélyes és gyönyörűséges folyamatát. Mert modellértékű, s mert talán sokkal több, mint amit maga a szerző bele akart írni. Valahogy átvészeltem azt a másfél évet, a könyvet viszont nem tudom mikor lesz erőm újra elolvasni. Ha nem vagyok benne, talán könnyebb, talán nehezebb. De most nem az egyetlen a fiókban, a polcon.
Ugyanennyit, sőt időben sokkal többet bíbelődtem egy másik súlyos, terjedelmes regénnyel. Vagy memoárral. Az Emlékiratok könyvét ötször kezdtem el, s többnyire az első fejezetet olvastam el, ott elfogyott a türelmem, az időm, s nem folytattam. Újra meg újra elővettem, de a hosszadalmas mondatoktól elrettentem, mígnem egy csikorgós télen, amikor az utcát járni sem volt kedvem, nekifeküdtem, és napi több órányi szívós munkával elolvastam. Akkoriban nem mertem prózát írni, utána még kevésbé. Mert bármily szépek a mondatok, hogy legyen kedve az embernek szép mondaton törni a fejét? Élménye alig, s az olyan szép megfogalmazások, mint ebben a könyvben is, csak elveszik erejét, letaglózzák a nyelvét és képzeletét, s valami távoli fa odvába vágyik remeteként, hol majd a semmi megszüli élete legszebb mondatát, valami ilyesmit: Amikor a regényemet írni kezdtem, s attól kezdve mindig, tíz éven át, arra kértem igazán a legforróbb fohásszal az Istent, hogy soha ne engedjen egyetlen mondatot se fölülről leszúrnom. Azóta sem írtam regényt. Olykor az jut eszembe, hogy talán egy-egy könyvet annyi ideig kellene olvasni, elolvasni, amennyi ideig készült. Már befejeztem volna, s kezdhetném újra. Csak azok a gyönyörűségesen hosszú, majd kegyetlenül rövid, ám irigylésre méltóan szép mondatok ne lennének, könnyebb, ha pusztán nyitott szívű olvasó az ember, esendőségre, nagyságra egyaránt nyitott szívvel.
S a másik vérből, könnyből, verejtékből született, tömörségében kisregény, egyéb szempontból hatalmas méretű társadalmi tabló. Sokáig a címét sem értettem, egyszerű, és mégis rejtélyes, de mégsem lehet olyan címe, mely pontosan jelöli a főhőst, vagy a témát, pl. A gyámügyi előadó. Elolvasná valaki? Pedig a tartalom ugyanaz. Nem könnyű olvasni, nem könnyű letenni, mert a legjobb volna a végével kezdeni, ha már egyszer olvastuk, és mert pontosan tudjuk, nincs igazán vége, és mert olyan kegyetlenül igaz látlelet, hogy sokszor falhoz csapnám, semhogy újra beleolvassak. Ez a könyv erre való, felháborít, vagy levezeti a dühöt. A végén meg ott áll a magyar üvöltés. Csak sokkal valósabb, tapinthatóbb, életszerűbb, s éppen ezért elkeserítő, felkavaró, és megtisztító. Lehet így kellene kezdeni: a zárómondattal, aztán vagy az elejére lapozunk, vagy nem. S még így is gazdagabbak leszünk egy újabb fajsúlyos irodalmi élménnyel és tapasztalattal.
A Szerencsétlenek az író harmadik, legismertebb regénye. Hírét nem kis részben különös megjelenési formájának köszönhette: az eredeti kiadás lapjain nem könyv alakban, hanem dobozban kerültek az angol olvasó kezébe, hogy az olvasó a szerző szándéka szerint a művet maga is átalakíthassa. A mű maradandó értékét azonban nem ez az érdekes ötlet biztosítja, hanem a történetben foglalt emberi dráma: az élet és halál szembesítése. S az írói vállalkozás: az emlékezet heroikus küzdelme, hogy az ősi tragédiát modern valóság anyagából újrateremtse. Hogy igazságot tegyen. Ennél jobban én sem tudnám megfogalmazni, minek gyötörjem magam, ha segít az internet. Bennem azonban nem a történet gyötrelmei maradtak meg, hanem a magyar kiadás kínálta lehetőség, ott ugyanis mindegyik fejezetet egy sorminta díszítette, s ez adott lehetőséget a tetszőleges sorrendben való olvasásra. Interaktív könyv, mellyel azt is pontosan illusztrálja a szerző, mennyire nem időbeli sorrendben emlékezünk, hanem a legjobb, legkeményebb emlékeket is a képzettársítás öntudatlan módszerével idézzük fel. Ha valakinek megvan, szedje szét B. S. Johnson könyvét, és küldje el fejezetenként, hadd legyek újra interaktív olvasó.
Gombóc Artúr jut eszembe, aki szeret mindenféle csokoládét. Én is mindenevő vagyok, regények terén is. Jöhet kisregény, nagyregény, családregény, társadalmi tabló, krimi, tudományos-fantasztikus, kalandregény, pikareszk és így tovább. Barangoltam a polcok között, megláttam ezt a vaskos kötetet. Megtetszett a címe. Aztán elrendezkedtem benne, igen Swift Lápvilágában néhány hétre. Nem volt otthonos, de magamra döbbentő, s minthogy a könyv főhőse tanárember, életem párja szintén, magamra nézve kötelező irodalomnak éreztem. Mi is ez. lírai nyelvezettel megírt, szövevényes szerkezetű regény a világ egy kevéssé ismert szegletérő? Seregnyi műfaj ismert elemei fellelhetők benne, s a végén csak pislogunk, pontosan nem tudjuk, mit is olvastunk, aztán az apró elemek befészkelik magunkat az emlékeinkbe, némelyik korábbit kilökik onnan, és jó ideig foglalkoztat még a könyv hangulata, üzenete, bár ilyen központi értelemben tetten érhető üzenete nincs. És bár nem rajongok a regényből készült filmekért, ezt azért megnézném. Nem kis falat egyetlen dramaturg számára sem.
Nemrég kölcsön kaptam egy könyvet olvasni, nem én kértem, csak úgy felvetődött beszélgetés közben, hogy olvastam-e, s mikor töredelmesen megvallottam, hogy csoda tudja miért, de eddig Szabó Magda egyetlen könyvét sem olvastam, pedig a regényeiből készült filmeket láttam, és el is nyerték a tetszésemet, kezembe nyomta mindjárt, hogy neki ez a kedvence, és nem mond mást, olvassam el. Váratlan volt. Teli restanciákkal, könyvtári könyvekkel, mégis elfogadtam, és hazafelé neki is fogtam. És igen. Mint Woody Allent a színdarab abban a bizonyos jelenetben, nem tudom, miért, csak azt éreztem, igen, ez az a könyv, mely nem akar tőlem semmit, csak, hogy olvassam, olvassam, érezzem az illatait, a színeit, a hangulatait, értsem, vagy elemezzem húsvér szereplőit. Nincs központi üzenet, csak a szeretet és a bölcsesség sugallata, az élet illata és sűrű szaga, és kezdjek vele, amit tudok. Gyermeki szemmel és gyermeki bölcselettel lát és láttat, miközben leguggol hozzám, és felemel az Ő magasába. Váratlan megvilágosodás. Nem készültem rá. Pusztán kinyitottam, olvasni kezdtem. Eltelt egy hét, megvolt a tizenegyedik könyv is. Egyelőre. Ki tudja, mit hoz a jövő?
Nyírfalvi Károly
Megjegyzés küldése