Hamis
tavasz
Már
hallom a tavasz friss dallamát:
a levegőt
átfonják szelíd illatok,
lám, az
akácfa nyújtózik egy nagyot.
Kikeletre
zendül a világ.
Esőfelhőt
kerget az ifjú szél,
duzzadnak
a vad rügyek, bimbót hajt az ág,
a nap
összegyűjti fáradt sugarát;
nyársat
farag, úgy ring szerteszét.
Olvad
szívemben a hibernált tél,
míg rég
emésztő kínnal életre kel,
s nevet
harsány, vad, önkínzó hévvel,
a parányi
gyilkos sziklevél.
Tavaszi
dúdoló
Zenét
kívántam, nem muzsikát,
hegedűszóhoz
jó cimborát,
teli
pohárral tündöklő bort,
csizmám
sarkára csillogó port.
Táncolni
vágytam, nem temetni,
tündöklő
arccal énekelni,
nem
kértem semmit, csak úgy kaptam,
árvául
végül így maradtam.
Furcsa
éj
Tekintetem
tüzében
nem égsz
el,
nem
perzsel a vágy,
csak képzelem,
hogy
vágysz te is érinteni velem
a múló
időt,
és
hordani mit génjeid adtak:
egy
reményteljes, szebb
új
jövendőt.
A most törvényre emelkedik,
jogarán
csillan a kéj,
s hogy
nem volt hiába életünk,
jelzi egy
furcsa éj.
Sok
nappal volt,
több is,
mint éjszaka,
gáttalan
futott az év,
s mire
megállt, már nem tudtam,
hogy
mihez is kezdhetnék.
Ennyi
volt, révület,
álom,
torz mosoly,
búcsú
nélkül is elég,
s
elhussant derűsen a
pillanat-varázs:
leheletnyi
pici
égre
festett kép.
Zsarnok
szerelem
(só)
Még ne
engedj el!
Szoríts
nagyon.
Hisz üres
nélküled
minden
napom,
mert nem
zeng már többé
nélküled
nyáreste se,
varázsos
hangú éj, s
ma csak
álmodom,
hogy
veled múlik el
minden más-napom,
és tőled
zeng dalt
duruzsló
kályha heve,
hol a
közösen álmodott jövő
feszül
közös keresztre,
szoríts
nagyon,
mert árva
vagyok,
s az
árvák tudod, gonoszok.
Belőled
nyertem
apát,
anyát,
rokonom
lett a nagyvilág,
már
mosolygok,
nézd az
arcomat,
jobban
szoríts,
mert ha
fáj, érzem,
megtörtént
a kegyelem:
enyém
lettél,
itt vagy
velem,
s nem
engedlek
zsákmányom
vagy,
levegőd
én adagolom,
tartson a
lég, amíg
bennem
tart a szerelem,
hisz
tudod, szívem,
irgalmat
nem ismerek:
könyörtelen
szeretlek!
Megjegyzés küldése