Napjainkban kikerülhetetlenül szembesülünk a ténnyel, hogy a 21. század embere történelme során önmaga és környezete viszonyát illetően eddig soha nem tapasztalt nehézségekkel, ellentmondásokkal kénytelen farkasszemet nézni. A túlnépesedés, a globális felmelegedés, a klímaváltozás, a természeti katasztrófák, a növekvő víz- és élelmiszerhiány, a fosszilis energiahordozók drasztikus csökkenése és a környezetszennyezés valódi és gyakorlatias megoldásokat követelnek. Nem feledkezhetünk el azonban arról a világnézeti vákuumról sem, amely közvetve számos pszichoszomatikus betegség okozója, s amely egyfajta sajátos kozmikus metafizikai világhiányként is értelmezhető. Egzisztenciális létbizonytalanságunk arra sarkallja korunk emberét, hogy fölülbírálja régi, megkövesedett világfelfogását, átértékelje kapcsolatát a Természettel, tisztázza viszonyát önmagával és embertársaival, valamint választ találjon arra az ősi és egyetemes kérdésre, hogy mi a helye, mi a személyes sorsa a Világegyetemben, vagyis közvetetten mi végre született az emberi Létre. Cikksorozatunk bevezető részében ezekre a kérdésekre keressük a választ, messze a teljesség igénye nélkül.
„Ha egyszer valaki elveszítette kapcsolatát saját belső világával, akkor csak meghamisított énjére vonatkoztathatja önmagát.” – írja Arno Gruen. (Gruen 2003:11.) Optimális esetben az ember belső világa a külső Anyatermészettel szeretetteljes és nem mostoha viszonyt ápol. Ha ez a kötelék sérül vagy zavart szenved, a következmények szociális formában is jelentkeznek. Nehezen lehet elgondolni ugyanis, hogy miképpen lehet egy társadalom egészséges, amelynek tagjai (többségében, ha nem is összességében) alapvetően boldogtalanok s életminőség, értékrend szempontjából nincsenek az univerzális törvényekkel összhangban, harmóniában. Ha az egyén spirituális bázisáról leszakad és autoritását elveszíti, akkor rendszerint két lehetőség kínálkozik: vagy önmagába fordul, vagy a társadalomban igyekszik megtalálni szellemi, érzelmi és fizikai biztonságérzetét. Fontos tudatosítanunk, hogy egyéni életünk csak akkor lehet igazán beteljesült, ha kiteljesedésünk, önmegvalósításunk nem ütközik nap mint nap mesterséges akadályokba, nem gátolják, fogják le olyan béklyók, melyek alkalmatlanok arra, hogy az egyén és a közösség érdekeit ki- és megszolgálják. Amennyiben visszanyerjük és újjászervezzük önazonosságunkat (következésképp életünket normális mederbe tereljük), fokozatosan képesek lehetünk felépíteni olyan közösségeket és e közösségekből egy társadalmat, melyet valódi, szakrális és egyetemes törvények irányítanak. Földi létünk olyan elvek szerint kell, hogy szerveződjön élő és öntevékeny szervezetté, amely egy mára elfeledettnek hitt és az emberi lélek kollektív tudatalattijába süllyedt természetes világrendre épül és azzal bensőséges viszonyban áll.
Ma már tudjuk, hogy civilizációnk értékválságának elsődleges oka nem kizárólagosan a külvilágban keresendő, hanem az emberi természet belső diszharmóniájában, testi-lelki és szellemi egészségének zavarában, illetve e tényezők anyagi leképződésében, kivetülésében. Schiller mondja, hogy az embernek „még egy többletszükséglete van azon felül, hogy éljen és jól érezze magát, s még egy másik rendeltetése is azon felül, hogy megértse a jelenségeket maga körül.” E rendeltetése pedig elsődlegesen abban áll, hogy meglelje helyét a világegészben és teljes értékű, boldog életet éljen. Az ember eredendően arra született, hogy életét benső indíttatása szerint tudatosan élje, sorsát beteljesítse és képességeit szárba szökkentse, kibontakoztassa. Ezért sem egyéni, sem társadalmi értelemben nem tekinthető természetesnek és egészségesnek, hogy a teljes élet lehetősége a fokozódó létbizonytalanság homályába vész, elveszíti átfogó távlatait, mivel nem áll mögötte egy stabil és holisztikus világnézet, amely a mindennapok állandó lelki bázisa, szellemi forrása lehet. Grandpierre Attila nagy sikerű munkájában ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Ha a Természetet nem teljes értékén kezeljük, beleértve élő mivoltát és szellemi irányultságát, ezzel saját lételemünket fosztjuk meg életadó képességei jelentős részétől. Lételemünk megcsonkítása életünk épségét, egészségét fenyegeti. A pszichoszomatikus (lelki eredetű) betegségek, az allergia, a személyiségzavarok, az agysorvadás és hasonló betegségek egyre áttekinthetetlenebbül széles sora gyakorlatias megoldásokat követelnek. Nem az alkalmi kezelést, hanem a kiváltó okok megszüntetését. Ha pedig a végső kiváltó ok a Természet anyagi szemlélete, élettelennek tekintése, leigázása, lealacsonyítása, gondolkodás és együttérzés nélküli kirablása, megszentségtelenítése, méltóságtól megfosztása, akkor gyakorlatias, célravezető módon Természet-felfogásunkat és ezen alapuló közösségi életünket, szellemi-gazdasági életünket kell megváltoztatnunk, belső elvárások alapján és új jogrendszer segítségével.” (Grandpierre 2002:226-227.)
Látjuk, hogy korunk uralkodó világlátása természetellenes mivoltánál fogva hogyan hajtja önmaga malmának ellenében a vizet. Figyelmünket ezért annak a kérdésnek a megválaszolására összpontosítjuk, hogy mi módon találhatjuk meg újra önvalónk, s mit tehetünk önazonosságunk érdekében? Vagyis miképpen tehetjük életünket teljesebbé-boldogabbá olyan erkölcsi normák alapján, melyek normális esetben ahhoz hasonló kapcsolatban állnak a Természettel, ami egyfajta sajátos univerzális világszerelemként fogalmazható meg? Ehhez elsősorban a Természet fogalmának tisztázására van szükségünk. A „teremtés” szavunkkal közös tőről fakadó Természet szó jelentését a Magyar Értelmező Kéziszótár az alábbi módon határozza meg: „1. Az anyagi világ. A természet erői; élő természet: a szerves világ, élettelen: a szervetlen világ. 2. Nem mesterséges környezet, növényvilág. 3. Vkinek, vminek a közvetlen valósága. 4. Vkinek, vminek a lényét, valóját meghatározó sajátosságok összessége. Vkinek, vminek uralkodó tulajdonságával megnevezett alkata, ilyen alkatú személy.”(Magyar Értelmező Kéziszótár 1975: 1364.) Átfogóbb értelemben tehát a Teremtés Egészére, az élő Világegyetemre és a Mindenségre vonatkozik, így definiciójából következően nem lehet rajta kívül semmiféle más létező. (Ugyanis mind a szellemi és lelki, mind az anyagi létezők is szerves részét képezik.) A metafizikai hagyomány (majd a hermetikus bölcselet, de később a kereszténység is) egyáltalán nem véletlenül tartja úgy, hogy az emberi léleknek is természete van, hiszen az emberi mikrokozmosz az Univerzum analógiájára (Isten képmására) teremtetett az „amint fent, úgy lent és amint bent úgy kint” kozmikus törvénye szerint. E szemléletmód a természetközpontú magyar nyelv mágikus funkciójában is megmutatkozik. Mindazonáltal a Természet csupán anyagi felfogása és elgondolása – mely szerint lényege kizárólag a materiális létezők összességére korlátozódik – korántsem újkori gondolat. Példának okáért a démokritoszi atomelmélet, továbbá más antik hipotézisek hasonlóképp éledtek újjá az empirizmus és a formális logika nyomdokain szerveződött tudományelmélet berkein belül, ahogyan Platón világfelfogása reinkarnálódott többek között Plótinosz és számos idealista gondolkodó eszmerendszerében. A gond ott van, hogy a világ működésének egyoldalú, pusztán anyagi síkon történő levezetése több sebből vérzik. Nemcsak amiatt, hogy az ősi kultúrák egyike sem képzelte kizárólag matéria-központúnak a világot, hanem azért is, mert a modern elméleti fizika napról napra olyan kozmológiai összefüggéseket ismer fel, melyek közül sokat például az ősi védikus iratok már több ezer éve őriznek. Bármily furcsának tűnhet, de a kanonizált tudomány körében elfogadott, de nyíltan ki nem mondott ateizmus éppúgy vallássá lett a századok folyamán, mint bármely más, origójától eltávolodott és önnön körének kerületére száműzött vallásszurrogátum.
Etesi Gábor cikkéből tudjuk, hogy C.G. Jung és Wolfang Pauli Nobel-díjas osztrák fizikus „sokat dolgoztak együtt a kvantummechanika és a jungi lélektan fogalmai közti váratlan, meglepő párhuzamok megértésén.” Innen ismeretes, hogy „a megismerés azért lehetséges egyáltalán, mert a psziché már eleve olyan hogy tartalmazza a külvilág egyfajta negatív lenyomatát. Minden tapasztalatunk egy kulcs, mely egy zárat nyit a pszichében. A természet, a pshysis nem más, mint a lélek, a psyche kívülről nézve, s fordítva: a psyche nem más, mint a pshysis belülről tekintve. Talán ezzel magyarázható az a különös, hátborzongató és tulajdonképpen önmagában az evolúcióval nem indokolható érzés, amely akkor fog el bennünket, amikor az éjszakai égboltra feltekintünk: saját pszichénk ismeretlen mélységeibe pillantunk. Nem ismerjük teljesen a minket környező világot, mint ahogy a pszichét sem. Viszont ha ez így van, akkor mennyire racionális (értelmi) tevékenység a megismerés? Elképzelhető, hogy a psziché egyéb funkcióit (pl. az érzelmeket, álomtevékenységet) is be kell vonnunk a világ teljes megismerésébe? [...] Úgy tűnik, hogy itt egy általános tudománytörténeti jelenséggel állunk szemben. Az ókori és középkori számmisztikában például az egyes számok egyedi csak rájuk jellemző tulajdonságait vizsgálták. A modern számelméletben viszont az összes természetes szám általános tulajdonságai az érdekesek (aritmológia-aritmetika). A csillagjóslásban egy személlyel kapcsolatban vizsgálták az égboltot annak speciális vonatkozásaiban, a modern csillagászatban az égboltra vagyunk kíváncsiak általában (asztrológia-asztronómia). Hasonlóan érvelhetnénk az alkímia-kémia fejlődés esetében is. Mondhatjuk, hogy egy tudomány modern, ha az általánosra kérdez és archaikus, ha az egyedire. [...] Martin Heidegger mutatja ki, hogy a René Descartes-tól származó, a külvilágot objektumként az énnel, mint szubjektummal szembeállító felfogás prekoncepciót tartalmaz; fenomenológiailag helyesebb »világban-benne-lét«-ről mint elsődleges világhoz való viszonyulásról beszélni. A világban-benne-lét egyik természetes tulajdonsága a kölcsönhatás mint megismerés, míg a polarizált descartesi felfogásban a kölcsönhatás már csak mint rendkívül összetett folyamat, mint az objektum és a szubjektum kölcsönös egymásra hatásainak végtelen approximációja gondolható el.” (Etesi 2004:71-74).
Hamvas Béla írja, hogy „az őskorban [...] az anyagi természetet a szellemi valóságtól nem választották el és a kettőt nem látták külön; amikor a természetet művelték, a művelést a szellemi valóságtól tették függővé.” (Hamvas 1988:185) Áttételesen már utaltunk rá, hogy minden tett és cselekedet az őt megelőző tudatos vagy tudattalan gondolatból s érzésből ered, így a kultúrák többségének etikai rendszere közvetetten abból a világlátásból bomlik ki, amely végső soron egy közösség rögzült gondolkodási mintáin alapul. Ennél fogva, ha a felvilágosodás óta oly nagy becsben tartott racionalizmus és materializmus (amely ismeretelméleti szempontból felfogható az ateizmus teológiai diszciplínájának) valóban helytálló világmagyarázat lenne, akkor segítségével a modern civilizáció emberének – a technikai fejlődéssel egyetemben – már rég meg kellett volna oldania földi lététének sürgős és életbevágó problémáit. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy a spirituális bázisáról leszakadt anyagközpontú ökonómiai felfogás következményei ma már kikerülhetetlen ökológiai veszélyforrásokká is váltak és globális ökoszisztémánkra, valamint lelki egészségünkre egyaránt ártalmasak. Érdemes megfontolnunk ezért Müller Péter szavait, aki világlátásunk kozmikus egyensúlyának felborulását szintén abban látja, hogy „az ember tudata [...] végzetesen kifelé fordult. Amit ma ismeretnek nevezünk, az nem egyéb, mint a lelkünkön kívül lévő világ ismerete, és jelenlegi tudományunk megismerésének eszköze »objektív«. A lélek azonban szubjektív valóságunk, amelyet nem lehet úgy tanulmányozni, mint a hasnyálmirigyet vagy egy kristály szerkezetét, csakis befelé fordulással, önmegfigyeléssel. Erre azonban képtelenek vagyunk, s az ilyen módszereket tudománytalannak tartjuk. Így aztán a Földet többé-kevésbé meghódítottuk, de magunkat elvesztettük. Létrejött egy rendkívül fejlett, komputerizált földi Vidám Park, amelyben a humanitás elsorvadt. Életünk nemcsak lélektelenné, de lélekellenessé is vált.” (Müller 1993:191.) Nem lenne talán célszerűbb meggondolni, de legalább megismerni egy több ezer éves, lényegénél fogva tértől és időtől független, de azonos tőről fakadó, a Természetet, a Mindenséget, a Világegyetemet Istenhez hasonlatosan tisztelő hagyományos és univerzális szemléletmódot, különösen akkor, ha a modern tudomány is sorra igazolja ezen ősi tudás hitelességét?
Egyre több egyéni és civil kezdeményezés mutat rá, hogy jelenlegi helyzetünk hosszútávon tarthatatlan. Téves azonban az a feltételezés, mely szerint a megoldás kizárólag anyagi akadályokba ütközik, noha kétségkívül gazdasági vetületei is vannak. A könnyebb érthetőség kedvéért e helyen célszerű hétköznapi példával élni. Tudjuk, hogy milliókat költenek közterületek tisztán tartására, az eldobált és az ember által termelt szemét eltakarítására. Eredményességének hiányosságára rámutat a levágott fejű sárkány esete: minél több fejét kárhoztatjuk a porba, annál több nő helyette. A Föld lakosságának csupán 10%-a él az ún. „jóléti civilizáció” áldása alatt, s ha csupán minden ötödik ember dohányzik, akkor is könnyen kiszámítható: ha naponta csak egyetlen csikket dobunk el (s igaz ez persze bármely más hulladékra is), akkor is mennyi tonna szemét gyűlik fel csupán huszonnégy óra alatt. Ám, ha egyik és másik ember sem dobja el a hulladékot és szelektíven gyűjti, akkor a környezetünk iránti tiszteletteljes hozzáállás kapcsán megelőzzük a problémát, sőt, az újrahasznosítás végett környezetünk védelme mellett a természeti erőforrásokkal is takarékoskodunk. Tény, hogy mindez nem kerül pénzbe, de ehhez alapvetően meg kell változtatnunk felfogásunkat. Úgy is mondhatnánk, hogy a megelőzés (a prevenció) és nem a ténylegesen is hatalmas költségeket felemésztő allopatikus (tüneti) kezelés lehet a kulcs. Ily módon a világnézetünkben történő változás a gyakorlatban nagyobb eredményre vezethet, mint az utólagos mentőöv-keresés. Egyáltalán nem érdektelen tehát, hogy miképpen gondolkodunk önmagunkról, mennyire bensőséges kapcsolatot ápolunk önvalónkkal és az élő Természettel. Életünk értelmének tisztázása, valós alapra helyezése így a gyakorlatban is támogathat minket egy élhetőbb, boldogabb egyéni és közösségi élet megteremtésében.
Ha vetünk egy pillantást az európai civilizáció bölcsőjének tekintett Hellászra, akkor azt látjuk, hogy már Arisztotelész, Platón tanítványa, sem élettelen szervezetnek gondolta el a világot, hanem olyan embrióhoz hasonlította, amely egy meghatározott irányba ejlődik. Kozmoszában célszerűség munkál, s a végső okok, elvek viszik közelebb ehhez a célhoz. Arisztotelész az élőlényeknek a szervezetben lakozó lelket tulajdonított, amely céltudatos tevékenységükben őket kormányozza. (Nem véletlenül áll a delphoi jósda homlokzatán sem a felirat: „Ember, ismerd meg önmagad!”) A Föld számos, egymástól távol eső kultúrájában fellelhetők a nyomai ennek a gondolatnak, ami a folyamatra, célirányos előrehaladásra helyezi a hangsúlyt. A középkorban Aquinói Szent Tamás Arisztotelész rendszerét egyeztette a keresztény dogmatikával. Sőt, Descartes is azt vallotta, hogy az ember legfontosabb tapasztalata önnön létezése. A fizikai világban a tapasztalat segítségével történő megismerés Kant szerint csupán kiindulópont, és minden tudás alapja a tapasztalati tudás. De hogy erről egyáltalán gondolkodni tudjunk, rendelkeznünk kell valamiféle velünk született tudással. Így a gondolkodás folyamata két szálon fut: az egyik az érzéki benyomások összessége, a másik pedig az a priori tudás. Kant metafizika-kritikája megmutatta, hogy az emberi tudáskészlet határait saját okoskodásunk és megfigyelésünk szabja meg. Nem mindegy tehát, hogy világunk megismerése szempontjából mit tekintünk a priori tudásnak és gondolkodásunk milyen alapokon nyugszik. Paul Davies könyvében olvassuk, hogy a világ legkiválóbb tudósai – amilyen Einstein, Pauli, Schrödinger, Eddington, Jeans, Gödel, Fred Hoyle, Richard Feymann, Roger Penorse – „hitet tettek a misztika mellett. [...] A vallásos emberek, vagy akik meditációs gyakorlatokat folytatnak, gyakran beszélnek »misztikus élményről«. Ezeket az élményeket azonban állítólag nehéz szavakba foglalni, noha kétségtelenül valóságosak az őket megtapasztalók számára. A misztikusok gyakorta emlegetik a Világegyetemmel vagy Istennel való egyesülés lenyűgöző élményét, mikor a meditáló egységes egészként éli át a valóságot, vagy egy hatalmas, szerető jelenlét közelségében érzi magát. A legfontosabb, hogy a misztikusok azt állítják, egy ilyen élmény során meg tudják ragadni a végső valóságot, míg a megismerés logikai-tudományos módszere hosszadalmas, vesződséges levezetésekbe bonyolódik. [...] A misztikus élmény tehát lényegében lerövidíti az igazsághoz vezető utat, közvetlen és közvetítőt nem igénylő kapcsolatot teremt a végső valósággal.” (Davies 1992:224-226.) Újabban a metafizikai gnózis és az anyagtudományok kutatási eredményeinek egyesítési szándéka reneszánszát éli. Igény mutatkozik egy olyan világlátás kialakítására, amely képes tényleges magyarázatot adni a Gauguin festményének címében is ott rejlő ősi kérdésre: honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk? Ez azonban már következő cikkünk témáját vetíti előre...
folyt. köv.
Muhel Gábor
FELHASZNÁLT IRODALOM:
- ARNO GRUEN: A normalitás tébolya. A realizmus mint betegség: elmélet az emberi destruktivitásról. Magyar Könyvklub. 2003. 11.
- GRANDPIERRE ATTILA: Az élő Világegyetem könyve. Válasz Kiadó. Bp. 2002. 226-227.
- MAGYAR ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR. (szerk.: Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszky Miklós.) Második, változatlan kiadás. Akadémiai Kiadó. Bp. 1975. 1364.
- HAMVAS BÉLA: Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Magvető Kiadó. Bp. 1988. 185.
- MÜLLER PÉTER: Lomb és gyökér. Édesvíz Kiadó. Bp. 1993. 191.
- ETESI GÁBOR: Miért érthető nehezen a modern fizika? Elveszett és megtalált gondolatok. = Világosság, 2004/5. sz. 71-74.
Megjegyzés küldése