ÚJ TARTALMAK

Sánta Zsolt versei - [Óh, a gyöngylány-hajú mezők...]; [Rég jártam ott...]; Kételyek; Elvettem szemeid, ki félve lát...

[Óh, a gyöngylány-hajú mezők...]

Óh, a gyöngylány-hajú mezők!
Szőke tincseik fodroznak,
s gyönyörű illatba buknak
a rovarrá-süppedt kérők...

Bennetek bolondulni meg!
Telet gyűlölve nyár-égen.
S lám: bennetek a szemérem
gyöngynyi magjait szüli meg.

Sosem érintett tisztaság!
Szertelen s kajla törzsetek.
A szerelmes szél őgyeleg,
s csókolja torzsátok porát.

Bennetek hullva halni meg!
Harmat-csók kalászotokon.
S tudom: egy lidérces napon
a kasza nektek halált hoz el...

                                            
[Rég jártam ott...]

Rég jártam ott, hol az eső
lába vizet mos,
s nyugalmát a mámor
tűivel veri fel,
s ahogy lassan ezernyi csillagot
fürdet benne két kezével,
a világ megáll
s végső nyugalmat ont,
míg a víz fodrozó kéjjel
kavicsokat nyalva keresi helyét,
majd meghal: elérve
a vég tengerét...


Kételyek

Mintha láng nem nyaldosná szívem,
mintha sötétlő, messzi űrben
nem lenne Hold, ki Földet istenít:
s nincs üstökös, mely tehozzád repít...

Így gondolom én, langy hasztalan.
Mit ér a hó, ha sár szaga van?
Mit ér a perc, ha légyként elrepül?
S hol a nyugalom, mely elszenderül

éjtakaró, sivár égbolt alatt?
Ha nem dönthetem lágyan hanyatt,
ki csók-ölelésben sikít nekem,
ki maga a Nap s nem veszedelem,

ki ha kell, babbal édesen etet,
ki tudja, hogy szeretem e szüzet,
ki bennem válik örök hanggá,
lassan rám folyó ég-óceánná...

                                                 
Elvettem szemeid, ki félve lát...

Üres vagy, mint az álmom.
A konok tűz utálattá gyúrt,
s megvetsz minden pillanatomért.
Hasítottam a lelkedből egy darabot
magamnak,
s mint tüzes almát, ettem én.
Most megcsonkult éjjelek várnak,
s a havazó ború – a tél.
Láttalak én szebbnek is téged,
vitorlát bontó kajla vándornak,
de elmosott sziklák már reményeink,
s nem hisszük már – hogy várnak...




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes