Először keletkezik az érzetek, érzések, tapasztalások, netán intuíciók mentén valami, ami furcsa örvényként kavarog, majd egyre nehezebb lesz, elkezd kikristályosodni néhány kép, gondolat, amit leír, vagy nem – de minden esetre próbál fejben tartani az ember. Amikor eljön az a pillanat, mikor már nem bírja magában tartani többé ezt a gondolathalmazt, megérkezik az ún. ihlet. Papírt, írószerszámot, klaviatúrát keres a költő, és a vajúdás után – mely néha két hét, néha két óra – megkezdődik az írás. Az illető bezárkózik, egyfajta extázis lesz rajta úrrá, megszűnik a külvilág, csak az létezik, amit ír és közben a fej gondolatban már a következő sornál jár, közben áthúz, visszaolvas, javít, végül mikor már úgy érzi, mindent megírt, amit e tárgyban tudott, elégedetten tekint a hosszabb-rövidebb vajúdás után elkészült betűhalmazra, még javítgat – már ha van ereje hozzá – és egy-két napig látni sem akarja energiáját kiadva, egyéb tevékenységhez fog.
Ezzel vége is lehetne a dolognak, mondván, akkor éreztem, most csak elrontanám, ám egy idő múlva, az extázis elmúltával bekövetkezik az elkerülhetetlen; tiszta fejjel kíváncsi arra, mi került itt megörökítésre. Előveszi a szöveget, próbálja átérezni újra a „születést”, amire még azt hitte íráskor tökéletes. Aztán gyakran meglepve látja, olyan alapvető hibákat követett el, melyek ordítanak felé. Na, ekkor kezdődik az igazi munka, az agyalás, az órákig tartó szöszmötölés egy szó miatt akár, és ez a tudatos tevékenység bizony órákba, napokba telhet, egész addig, míg úgy érzi, a csiszolatlan munkából brilliánst alkotott – képességeihez mérten.
Végül aztán a formába öntött gondolatot legépeli, ha már le van, akkor most végzi el az utolsó simításokat. Ezzel kész is az alkotás, ha még nem tette volna, nevet ad a „gyereknek”.
Az alkotó a világ elé tárja művét, és izgatottan várja a reakciókat. A szöveg meg halad a maga útján önálló életre kel papír- és weblapon, és végképp elszakad az alkotótól.
Mi tehát mindebből a tanulság? A jó vers, csakúgy mint a jó iparosmunka, időt kíván. Illyés Gyula ír egy kávézóban verset író hölgyről, Párizsi, 1947-ben írt útinaplójában, majd hozzáteszi: „A vers negyedóra alatt kész volt. Olyan is lett.” Az említett verset nem közli, de ebből a megállapításból is kitűnik, a költészet maximum 20% tehetség, a maradék pedig kemény, szórakoztató, ám felelősségteljes-munka. Ezt a fajta tudatosságot még a dadaisták, a szürrealisták sem hagyhatták el, mikor remekműveket alkottak, e nélkül a szöveg – talán ez a legjobb szó rá – faragatlan.
Nem zárom ki, hogy e rövid gondolatmenetnek lesz folytatása, addig is elrettentő példaként hozom „A Nap fölé”című versem, a hozzászólásokkal együtt, mely a következő hivatkozáson megtalálható: http://lancolat.wackwall.com/blogs/200
A műhelymunka, az extázis utáni csiszolás elmaradt, látszik is rajta. Talán ezzel a saját példával tudom érzékeltetni leginkább, mennyire fontos, elhagyhatatlan része az írásnak az önkritika, az alázat, és az utómunka.
Szabó László
Kedves Laci!
VálaszTörlésNagyjából egyetértek a mondandóddal, de azért 20 %-nál többre kell becsülni a tehetséget. Nagyon sok irodalmi oldalon olvasok olyan műveket amiket /például/bölcsész végzettséggel nagy irodalmi műveltséggel rendelkező alkotók írtak meg a retorikai és költészeti lexikonokat bemagolva, nagyítóval se találni hibát a versekben, de mégsem érintik meg az embert mert hiányzik belőlük az a plusz amit a tehetség adhatna hozzá....szóval nem iparos munka a költészet...csak éppen a tehetséget alázattal alá kell rendelni valami magasabb elhivatottságnak....
lehet kicsit zavarosan írtam le...de hámozd ki a lényeget....:)))))