ÚJ TARTALMAK

Fehér Csaba versei - Kő, papír, olló; Európa; Mosolygó májusok; Harminckilenc

Kő, papír, olló

Páros lábbal ugranak az évek,
Mint gyerekek az ugróiskolán,
Megcsillannak messze-messze fények,
Még nincs késő és sosem volt korán.

Keringett egy gondolat az égen,
Zaboláztam buzgón minden órát,
Lábát törte pegazusom régen -
S ültettem jó deszkának diófát.

Lyukas zsebbel, megfoltozott szívvel
Túl könnyű hinni: mindent nem lehet.
Láncainkat veszíthetjük így el,
S én összeloptam újra perceket.

Húsz esztendő nem a világ, mégsem?
És álmodozni, mondják, nem szabad?
Vállaltad, hát vállald fel egészen:
Mert elbukik, ki kövek közt szalad.

Gyertek, Párkák, s kacagjon a holló;
De ne mutasson senki rossz utat!
Vigyázzatok, kicsorbul az olló,
Ha kezem nektek majd követ mutat!


Európa

Bősz bikaként úszott tova lassan
Tenger habjai közt Zeusz egykor
Nézte a vízben a szép hajadont, míg
Az meg csak nevetett s kacagott rá
Pajkosan inte felé, odahívta
Lágy hangon muzsikált neki közben
Vágyakozón néz rá a vad állat
Kéreti egyre magát, szeme villan
Fertályóra se kell, mire végül
Csendben elpihen ősz bika hátán
Alszik a lány, haja omlik a szélben
Léptet az állat, száll, viszi hullám
Várja a messzi fehér sziget őket
Csillagok otthona, szél hona, Kréta
És most honfi, tekintsd a jelenkort -
Lenne-e bár ilyen isten az égben
Jönne-e érted a vágy, rabul ejtve
Kellene még vajon, ó, Európa
Mostoha tested bárkinek is?


Mosolygó májusok

Tavasz kelt, s még felrémlettek bennem
Bodzaillatú, régi májusok
Szirmokat hullattak az eperfák
És söpörtek a virágárusok

A korzón most is port kavar a szél
A szökőkútnál én, te, mi és ők
Mosolyra húzódik a szám, ahogy
Visszaintegetnek letűnt idők

Szánk bizony csak vékony vonal mára
Mert ránk az öröm elvétve tekint
Mikor lesz az egyenesből végre
Egy parabola, szép íves, megint?

Bodzaillatú, régi májusok
Ti nevettek ránk és mi is viszont
Látod, itt vagyunk: szemünkben ragyog
A messze távol fénylő horizont


Harminckilenc

Ókútba hullnak a szavak,
csobbannak vissza az emberig
neszek, emlékek, freskók és farkasok,
s az a szép fényes nap mára olvadt méz:
Nem félek.
Mind csak egy porszem Zeusz küszöbén,
hol a hullámokat kergeti Pilátus, Mózes, meg én.
Disznótor volt a télen és álarcosbál,
a születésnapomra a Katalin utcából hoztál
nekem virágot,
de a tündér az ajtón kívül maradt,
tudom, békekötésre vágyott.
Lásd, itt van a pillanat, mikor
elrejtőzhet a bárány és az őz,
eljön újra az ősz, s te várhatsz rám,
míg teljessé lesz a történet,
ami régimódi, mégis örök:

Te várhatsz rám, s én majd jövök!




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes