Boér Péter Pál - Grafitot tessék!

Épp a huszadik csikket nyomja el, íróasztalára görnyedve, egy kancsó kávé mellett, plajbászát rágva, szabványméretű papirosát kapirgálva, másik kezével idegesen dörzsöli a fejét, bekap egy konyakot és a világ legszerencsétlenebb emberének érzi magát. Ötlete egy szál se! Sem egy nyavalyás történet, sem valami érdekesség, amit papírra vethetne. Olyan kiszolgáltatottnak érzi magát. Ha nem sajnálná, eldobná a papírt és ceruzát, felcsapna aktivistának, hogy az embereket kínzó írást tiltsák be. Sóhajt nagyokat, még iszik és rágyújt, de ahogy jött, ez az írás betiltás ötlete úgy el is párolog. Mihez is kezdene nélküle? Úgy határoz, hogy ír! Bármit ami az eszébe jut és ha ebben segíti, akkor majszolja a doppingnak vásárolt grafitot. Olyan íze van, mint a szénnek, kisgyermek korában megkóstolta, a fáskamrában, a széntablettával is megismerkedett, amikor emésztési gondjai voltak.

– Nem is rossz ez a grafit, ha megeszek egy kilót, biztosan az a szadista ihlet, ami össze-vissza kódorog, mindenki más irányába, majd csak kupán vág engem is. Büdös ez az izé és keserű, mégsem kéne ennem... Akkor viszont csak két lehetőség marad, vagy az összes múzsát lenyilazom – ezzel viszont elvágok minden további forrást–, vagy a nem nemtelen cél érdekében, orromat befogom és gyömöszölöm magamba a grafitot. Türelmesen várok, nézek a nagy semmibe. Ekkora önfeláldozásra, grafitevő alázatomban majd csak észrevesz valaki. Ott megy a falon egy szúnyog... Megvan! A malária terjedéséről fogok tudományos eszmefuttatást írni. Ó, drága múzsám, köszönöm! Kicsit fáj a fejem a kupán kólintásodtól, de örülök neked. Ici-pici problémát látok, nem igazán értek mélyrehatóan, a maláriaszúnyog malária terjesztéséhez. Annyit hallottam, hogy nagyon hasonlít a közönséges szúnyoghoz és azt a ronda járványos kórt terjeszti. Hát ebből nem lesz világsiker. Na, eszek még egy kanál grafitot. Jó, hogy észbe kaptam és porrá őröltem, különben már a fogaim is kezdtek múzsa áldozatokká silányulni.

És behúz még egy jó deci konyakot, egy kisebb vödörnyi kávé kíséretében, füstös szobájában papírokkal

körülvéve. Majd veszi az írószert és elkezd írni. Még nem tudja, mit süt ki ötlettelen fejéből, de nekilát. „Tanulmány az írásról.” Remek cím, gondolja és folytatja.

„Ha valaki írásba kezd, alapvető fontosságú, hogy tegyen róla, a környezetében senki más ne írjon! Lehetőleg a világon senki, hiszen így elveszik tőle a kibontakozás lehetőségét. Tehát, lehetőleg be kell tiltani, vagy korlátozni kell, hogy rajta kívül más is betegye a lábát a tollforgatók közösségébe. Legjobb, ha ő maga egyedül a tollforgatók közössége, az egészséges verseny az, ha saját magával versenyez.” Közben bemajszol 3-4 kanálnyi grafitot, majd folytatja.

„Képzeljünk el egy könyvesboltot, ahol szerzők százai, rémesebb esetben ezreinek művei elérhetőek. Mennyi esély marad az önkifejezésre? Minimális! Az íráshoz való jogot ezért korlátozni kell valamilyen módon. Nem feltétlenül nagydobra verten, csak öncenzúrára kényszeríteni, a magát konkurenciának képzelő, tollat

emelni is alig képes firkász tömegeket. Csúnya szó az öncenzúra, ennek sugallatára soha nem derülhet fény!

Ezért szigorúan, önkéntessé kell azt erőltetni.”

Még 2-3 kanál grafit után, pocsék, eldobni való munkáját a grafomán lassan befejezte. Jól lakott grafittal, mániákusan leöblítette egy stampedli konyakkal, nyújtózkodott egyet, majd vette a következő papírt és ceruzájának végét rágva, elkezdte sekélyes agyát erőltetni, valami használható ötlet születésére, legalább olyan jóra, mint amilyet az írói önmérséklet kötelezővé tételére, előbbi „művében” rendszerezett.

Boér Péter Pál

Oszdd meg: