Franciaország, Itália vagy mai nevén Olaszország – két gyönyörű turista ország tele szebbnél szebb városokkal és izgalmas élményekkel kecsegtető üdülő helyekkel. Tucatnyi látványosságnak adnak helyet, melyek évente ezrével vonzzák a külföldi látogatókat. De, hogy ezeken kívül még mi a közös bennük? Mi a kapocs, amely összeköti őket? Egy olyan dolog, amire egyébként nem is gondolnánk, hiszen általában nem foglalkozunk vele a monoton hétköznapok forgatagában: Mindkét ország a költészet bölcsőjének mondhatja magát, új stílusirányzatok kiindulópontjának.
Nagyon sokszor a költészetet úgy definiálják, mint egy, a költemények sokaságát átölelő konkrét fogalmat. Valóban átfogja ezt a képet, de nem adja át ez a megfogalmazás a valóságot. A költészet nem egy tanulható, észérveken alapuló dolog. És nem is valami konkrét tényeken nyugvó elképzelés. Nem pontosan lekövethető egységesség. És nem valami logika vezérelte folyamatosság. Nem gondosan felépített, tökéletes eszmefuttatás. És nem is egy megfogható gondolat. Nem erőltetett kényszer szülötte. És nem holmi általánosító vagy általánosított fogalom, melyet, mint valami összefoglaló képet használhatunk. Sőt, talán nincs is olyan definíció, amely egészében összefoglalná és kifejezné mindazt, amit a költészet jelent.
A költészet egy a bensőben lezajló érzésvilág szavakba, mondatokba öntött megnyilvánulása, melynek a költemények csak a tárgyilagos, kézen fogható eredményei. A költészet egyben a minden és a semmi. Minden annak, aki ért a nyelvén és semmi annak, aki nem lát a sorok közé/mögé. A költészet a legmélyebbtől a legfelszínesebb dolgokig mindent átfogó, a saját világában tökéletesen érthető és lekövethető egész a maga titokzatosságával.
Van, amit nem lehet tanulni?!
A költészet nem olyan dolog, amit meg lehet a könyvek tárgyilagos magyarázataival tanulni. Többnyire az egyénen múlik az, hogy stílusosan akarja-e kifejezi a benne lezajló érzéseket és a véleményét egy-egy a világban zajló dologról, vagy marad a köznyelvi kifejezésmód szintjén. Ha költői módon kezdi el bemutatni érzéseit, akkor már elindult benne a költészet folyamata, és ezt követően, már csak csiszolgatni kell, hogy a formai része is tökéletes legyen, de a többi már magától fog jönni, nem is kell/ vagy csak nagyon ritkán/ gondolkozni rajta. A költészet inkább a lélek, mint sem az ész „játéka”.
Érdektelenség vagy értékvesztés?
Sok helyen hallani, hogy a ma világában a költemények mennyire értéküket vesztették. Ez rögtön meg is cáfolandó és egyértelműen felelőtlen kijelentésnek titulálható, hiszen azok között óriási különbség van, hogy nem képviselnek értéket az életünkben a régi nagyok vagy a kortárs költők alkotásai, vagy, hogy nagyon kevés ember van, akit foglalkoztatna és érdekelné ebben az önpusztító világban. / ez a helyzet alapvető modernkori megnyilvánulása Bessenyei György: Magyarság c. röpiratában szereplő aranyhegy-hasonlatnak/ Így nem beszélhetünk értékvesztésről csak egy újabb emberi „típushibáról”, az érdektelenségről.
Sajnos a mai világban egyre kevesebb az irodalom után érdeklődő felnőttek (írók v. olvasók) tábora, hiszen semmire nem jut idejük a munkán kívül. A diákok többsége pedig „a kötelező tananyag” sémája alapján határolódik el a költészettől.
Ha már Párizs és Róma, ha már ember és érzések, akkor költészet. Hiába nem beszélünk róla, hiába foglalkozunk vele oly kevesen, attól még igenis jelen van szépen, csendben meghúzódva ebben az „érzelemgyilkos” világban és a legszebb módja az egyén világra való reflektálásának kifejezésére megismerve (a vers által) ismeretlenül (hiszen a szerző neve nem közöl sok mindent).
Lőrincz Lejla
Megjegyzés küldése