Írás és tudatlan
Mit tervez a Lét veled,
hogy a példaképből csak kép vagy,
művész helyett éllovas,
Mástól jó a féligazság is,
elég, ha csak másolja művedet,
megszerkeszthetnéd a Szentírást is,
de végtére is barátom…, ki törődne veled?
Mennyit kell még fizetned,
hogy a tudós ne csak elemezzen,
míg közben a szentség embere is pusztán méreget,
…hogy engesztelj mindenkit, s vívd ki tetszésedet?
Felejtsd el, óh olvasó a múltat!
Árnyékot vet csak a volt század ide!
Vesd el nyelvtudós a száraz tényeket,
Gondolkozz el most szívvel!
Szeretik látni, ha ember vagy,
de az ember attól ember, hogy szenved,
mindenki benned bízik költő,
de téged a könyörgés szaván kívül mi támaszt meg?
Ha átitat a létezés,
s magadra a teremetés formáját méred,
szemedbe mosolyog akihez szemtől szólsz,
s aztán eltűnve marad néma, te meg eretnek.
Eleven nevelem magam létét,
elmegyek, elveszek, sanda eszmékért,
megveszek, megverem magam a szépért,
elveszem, elnyelem a magam vétkét.
lét leszek
költő leszek
fényt nyelek,
börtönbe megyek
Rab leszek a fény börtönében,
halk leszek a tény ösztönében,
hogy nektek már csak „mű” legyek,
most csak én vagyok, s ti elégedetlenek.
…Néma poéta ki tetteivel költ,
Méla stróféta ki elvével dönt,
leckét adok nektek a létben és nem-létben,
eszméletet s zavart elmém tükrének görbületében.
Azzá válok, mi az előtt voltam:
Vagyok, aki Vagyok.
Elemzés:
Írás és tudatlan: ha valaki tud írni, akkor az már legalább bírja az írás képességét, ennek ellenére a cím mégis azt köti szorosan az és kötőszóval az íráshoz, hogy tudatlan, azaz: ha valaki írástudó, az nem jelenti azt, hogy mást is tud, hogy „tudó”.
Ha a címet a vers egészének ismeretében értelmezzük, akkor már világosabb a kép: a költőre, az Énre senki nem kíváncsi, csak arra, hogy írása megfeleljen az elvárásoknak, hogy a szubjektum legyen benne halott, s csak helyesírási szabályok halálos betartása, rímképletek, időmértékes szabályok alkalmazása, divatos szavak halmozása, s a mindig a megfelelő személynek való ajánlása legyen. De ha nincs benne az Én, akkor nincsen benne senki. Ez a gondolatkör felidézi bennem az Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című alkotásában „teremtett” HIMETASZ szervezetét: Homogenizált Irodalmi Művek Elektronikus Termelésére Alakult Szervezet (HIMETASZ). Ha elakadsz az írásodban… egy gép befejezi helyetted a te stílusodban. Negatív utópia 1979-ből? Vagy maga az élet csupán? Ez az elgépiesítés az írás gyakorlatát semmisíti meg, teszi szükségtelenné. De az olvasás „haláláról” is olvashatunk Calvino könyvében: „Egy ilyen masina, magyarázta [ti. Lotaria], ha megfelelően beprogramozzák, pár perc alatt elolvas egy regényt, s listát készít a szövegben szereplő szavakról az előfordulás gyakorisága szerinti sorrendben. (…) Az elektronikus olvasás jelzi az előfordulások gyakoriságát, s elegendő végigfutnom a jegyzéket, máris tudom, milyen problémákat vet fel a tanulmányozandó könyv.”
Vissza a vershez! A költemény elején burjánzanak az ellentétek: példakép ↔ kép; művész ↔ éllovas; emlék ↔ felejtés; igazság ↔ féligazság; eredeti ↔ másolat – majd a lírai én ekképp fakad ki: „…megszerkeszthetnéd a Szentírást is, / de végtére is barátom…, ki törődne veled?” Nem receptet keres arra, hogyan válhatna sikeres költővé, nem a sikert hajhássza. Hanem annyit szeretne csupán, hogy az emberek az embert keressék benne, arra legyenek kíváncsiak: „Vesd el nyelvtudós a száraz tényeket, / Gondolkozz el most szívvel!” A (kevésbé szakavatott) olvasót is arra szólítja, hogy feledje el a múltat: egyfajta tabula rasa vágyképe él benne. Hogy egy hófehér lapot teleírhasson, aztán az egy az egyben átmehessen az olvasók lelkébe, s ott rezonáljanak egymással: ember az emberrel, lélek a lélekkel.
„…szemedbe mosolyog akihez szemtől szólsz, / s aztán eltűnve marad néma, te meg eretnek.” Mikor a költő belead apait-anyait, egyszerűen kiröhögik és nem értik, amikor csont őszinte, pont akkor félnek meglátni benne az embert. Lélektől lélekig így nem juthat el az üzenet. Ezért is él paradox módon a fény börtönében a lírai én: tisztában van azzal, hogy önmagában fény van, hogy benne világol a költészet életadó fénye („…költő leszek, / fényt nyelek…”), de mégis, amikor pusztán „én vagyok (…) ti elégedetlenek”: hát mi kéne még?! – segélykiált a költő. A „méla stróféta” azonban nem adja egykönnyen magát: „Azzá válok, mi az előtt voltam: / Vagyok, aki Vagyok” – az én integritását igyekszik őrizni egy bomlott korban.
Antal József
Megjegyzés küldése