Utcakőből kisírt gyémántcsepp
Érzéseim közt állt egy;
A magányos lovas.
Büszke mellkasán kegy,
Magánycsepp koppant ott,
A végzet mely számára
Több időt jósolt, harsonát
Fújt, s ő tovább dobbantott.
Megtalált az élet;
Lábam alá vettem az erdőt,
De sosem tapostam új utat.
Ez a virág oly ritka, hogy
Elhaladni mellette félek.
Forr bennem egy érzés,
S párolognak a percek,
Az úton szeretnék menni,
De félek, hogy megégek.
Néha visszanézek, mert
Számolatlan hallom
Lépteid nyomomban.
Ma már a saját utam járom,
A múlt porát nem kavarom,
Hagyom, álljon csak halomban.
Az új élmények jelzik,
Hogy jó felé haladok.
Utcakőből kisírt gyémántcsepp,
Így látom törékeny tested,
Engedd, hogy táplálja eső,
Kényeztesse szél, fedje el
A hó, s ha ez véget ér:
Virágoztasd ki újra magad.
Elemzés:
Szentei András verse velejéig romantikus. De nem úgy, ahogy a 18. század végi-19. század eleji költemények. Napjaink romantikája ez, szavai maiak, nem akarnak formát bontani, hanem finoman követik egymást: a szócseppek végül „utcakőből kisírt gyémántcsepp”-ekké alakulnak.
Az egyetlen furcsasága a versnek az első két sorában található grammatikai kihágás: „Érzéseim közt állt egy / A magányos lovas.” Ha nem szerepelne benne a határozott és a határozatlan névelő együtt, egymás után, akkor zökkenőmentesen folynának egymásba a sorok. Így azonban nem: az „egy” után következő határozott névelő felborítja a megszokott rendet.
Maga a magányos lovas képe is vadromantikus, ahogy szíve helyén a magány cseppjei „dobognak” (azaz „koppannak”), ahogy a végzet tovább űzi az erdőbe (az eltévelyedés motívuma), ahol sosem taposott magának új utat: azaz mások nyomába, mások útján jár a saját maga útja helyett, esetleg ugyanott jár megint, ahol már egyszer önmaga járt (folyton ismétli önmagát). Ezen az úton elhaladhat százszor is, ha egyszer a magány könnycseppjei keserítik szívét: ez az út semmi újat nem tartogat számára, hiszen ő maga sem tér le róla soha, így mindig csak (önnön)magába botlik.
Véleményem szerint a költemény csúcsa: „Ez a virág oly ritka, hogy / Elhaladni mellette félek.” Ez a félelem, s a forró érzelmek párologtatta percek a megszokás vágyát keltik föl a lovasban: „Az úton szeretnék menni…” A megszokott úton, de fél attól, hogy saját érzelmei égetik porrá.
„Ma már a saját utam járom” – a lovas nem a múlt idők porzó útjain vágtat már, hanem macskaköves utcákon, s meg is találják az új élmények. A magánycseppből gyémántcsepp válik annak hatására, hogy a lovas az új utat meri választani. S ez a gyémántcsepp valójában az a ritka virág, ami mellett félt elhaladni a magányos lovas: az évszakok váltakozását idéző utolsó sorokban felsejlik annak lehetősége, hogy a gyémántcsepp ki fogja magát virágoztatni, azaz azzá a ritka virággá szublimál, aki mellet félt elmenni.
Ez a vers, most nagyon összetalálkozott velem: én is félek elhaladni egy virág mellett, mert „oly ritka”, hogy az már félelmetes. Talán azt példázza a vers, hogy bármilyen fájdalmas és félelmetes is, de el kell haladnunk e virág mellett, hogy aztán megtisztulva félelmeinktől újra rátaláljunk erre a ritka virágra – és végre szembenézzünk vele, hosszasan.
Antal József
Megjegyzés küldése