Szilágyi Gergő - Szép, új világ!

Haverommal épp a garázsban darts-oztunk, amikor megemlítettem neki, hogy nemrég egy pszichológiai könyvben azt olvastam, hogy manapság az emberek leginkább két dologról képesek beszélni; az egyik saját magunk dicsérete, a másik pedig mások ócsárolása. Istenigazából, kissé kétkedve és mosolyogva konstatáltam ezt a tényt. Aztán teltek az órák, ment a darts, egymás után raktuk a zenéket, szó esett olyan személyekről, akiket nem igazán kedvelek, és azon kaptam magam, hogy vagy magamat dicsérem, vagy a szóban forgó személyeket ócsárolom.

De hogy miért ez a bevezető? Arra szeretnék rávilágítani, hogy a ma embere rettentő önbizalomhiánnyal küzd, így ezzel a két opcióval kooperálva próbálja saját magát megerősíteni abban, hogy ő igenis egy értékes ember. Másrészt saját magunk dicsérete a 21. században különösen felerősödött, ahol az ego olyan szinten került előtérbe, hogy azt már kifejezni is lehetetlen…

Ezek együttese hozzájárult ahhoz, hogy egy olyan társadalmi norma alakult ki, ahol minden alárendelt szerepet játszik az egó(nk)nak. De egy cseppet se csodálkozzunk ezen, amikor a reklámok megmondják, hogy mindent megérdemlünk, kvázi mindent vegyünk meg, belehajszolva ezzel magunkat egy hitelcsapdába, és még sorolhatnám…

A régen egy rétegre korlátozódó fogyasztói társadalom mára világméretű deformációt hozott létre, ahol már az éhező gyerekek kezébe is iPod-ot akarnak nyomni kenyér helyett. Csakhogy az iPod-ot nem lehet megenni. Olyan szörnyű erkölcsi és etikai tragédiák ezek, amelyekkel csak egy olyan kis szelete foglalkozik a sajtónak, hogy szinte senki nem vesz róla tudomást, aki meg érzi, hogy ez így nincs rendjén, az meg képtelen tenni ellene, mert mint tudjuk: egy fecske nem csinál nyarat…

De amíg a mai erkölcsi értékrend ilyen mélyponton van, és az agymosott emberek gondolkodás híján robotok módjára követik a reklámok parancsait, addig ne is várjunk változást! Nesze neked, szép, új világ! 

Szilágyi Gergő - Tinik

A kortárs tinik szótárából már fogantatásukkor kimaradt a TISZTELET és a MUNKA szó, helyette megtaláljuk az iPHONE vagy épp a SUPRA szavakat. Ezzel önmagában nem is lenne baj, mert valahol ez a normális; a technikai fejlődés vagy a divat megújulása alapjában véve jó dolog. A gond ott kezdődik, hogy a mai nemzedék  ifjú titánjai és titanillái? csakis e köré szervezik az életüket, nincsenek céljaik, talán még gondolataik sem… Legfőbb, saját maguknak feltett kérdéseik a: „Mit vegyek fel az esti buliba? vagy a „Hogyan vehetném rá muterékat, hogy megvegyék az ájfonhatpluszt, mikor a mostani telóm még 2 hónapos sincs?”

Érzitek?

Unalom ellen ott a jól ismert, és minden épeszű ember agyát a sárgaföldig degradáló „like és pontozlak „játék”, vagy a barátnős-kutyasétáltató szelfik, és  a „buli előtt” szelfik, amin alapfeltétel a kacsaszáj és a gerincproblémát sugalló beállás.

Ja, és a písz.

Megfigyelte már valaki, hogy egy mai tini csoportképen nem tudunk különbséget tenni a fiúk között? Persze, mert mindegyiken csőnaci van, magasszárú Suprával, (a hátrányosabb anyagi helyzetű réteg fiúcskáján csak egy kínai hamisítvány, mert neki is éreznie kell, hogy a többiekhez tartozik) netán kockás ing (Nyugodj békében, grunge!) és persze mindegyik  ecsethajat visel, hisz a TV megmondta nekik, hogy ez most a ríl. Kiveszőben tehát az egyéniség!  

De visszatérve az unalomra, ha effajta problémájuk adódik, arra a világért sem gondolnak, hogy felvegyenek egy gereblyét, fakanalat, vagy egy… VIGYÁZAT!!! … könyvet. Amikor a tiszaparti faházban egy lány mélytányérba felütött nyers tojást megmikrózva próbál tükörtojást fabrikálni, azt hiszem, nem kell tovább folytatnom… A legironikusabb az egészben az, hogy ezen fiatalok arcáról lerí a meggyőződés, hogy ők születtek a legjobb/legszebb korba, pedig ennek annyi az esélye, mint ha egy koromsötét szobában egy félkarú vak ember egy font olvasztott vajat próbálna bepaszírozni egy vadmacska fülébe. A lányokat már egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mértékben érdekli a főzés, bezzeg a szex, meg az ivás… A fiúk is inkább a bulit választják, minthogy segítsenek a faterjuknak kitakarítani a garázst, vagy lenyírni a füvet.

És tudjátok mit? A szülők legalább ennyire hibásak ebben, mert amikor az iskolai (nem testi) fenyítésre a gyerek már hívja is mobilon a szüleit, hogy hogy mert vele beszélni a tanár, és a szülő felháborodva s elkényeztetett csemetéjét a végsőkig pártolva jön be a suliba, akkor ott sincs miről beszélni. A gyerek elsősorban a szülőtől veszi át a különböző magatartásformákat, őt tartja elsőszámú példaképnek, (ja, nem. bocsánat, Berki Krisztiánt) így nem csoda, ha az ilyen esetek is csak erősítik a gyerekben a helytelen gondolkodásmódot! Másrészt, lehet úgy nevelni egy gyereket, hogy felnövekedve egy hálás tekintettel vagy pár kedves szóval köszönje meg szüleinek, hogy nem vált ő is az életszínvonal-megszállottság melléktermékévé, és mire betöltötte a 18-at, több, mint 10 könyvet sikerült elolvasnia. A végére azért muszáj megjegyezni, hogy üdítő kivételek minden korosztályban voltak, vannak és szerencsére lesznek is!

Summa summarum:  Sűllyedtek, gyerekek, szal’ szedjétek össze magatokat! Lányok! Lepjétek meg az ősöket egy oltári csilisbabbal egy fárasztó munkanap után. (nem nagy show, nekem is elsőre összejött) Srácok! A fűnyírás után is el lehet menni a TESCO-ba piát venni az esti bulihoz! Mutassátok meg, hogy tudtok ti értékesebb emberekként is funkcionálni ezen a remek kis sárgolyón, ahol élünk!

Szilágyi Gergő - Veszélyes szabadság

A kamaszkor egy olyan állapot, amikor a fiatalok úgy érzik, lehullanak a korlátaik, és bármit megtehetnek. De vajon kinek jó ez? Hol van a határvonal, amit nem kellene átlépniük?

Bevallom, amikor a West Balkános tragédia már egy hete volt napirenden az esti híradókban, kicsit kezdtem besokallni. Mélyen megrendített a tragédia, de kissé túlzásnak éreztem, hogy miért kell ezzel ennyit foglalkozni. Aztán egyszerre mindent másképp kezdtem el szemlélni. Hogy miért? Azért mert belegondoltam, hogy ha nekem jelen pillanatban lenne gyerekem, akkor ugyanúgy ő is lehetett volna az egyik áldozat. Hajlamosak vagyunk egy-egy ilyen tragédiára legyinteni, s azt gondolni, a mi gyerekünkkel nem történhet meg ilyesmi, pedig ez koránt sincs így.

Szilágyi Gergő - Hová süllyedünk, emberek?

Jelen van a reggeliző asztalnál, elkísér a munkahelyre, vagy akár beül velünk az iskolapadba, de még a gondolatainkba, tudatunkba is beférkőzik. Igen. A Való Világról beszélek. Ha belegondolunk, bizony beláthatjuk, hogy valóban egész hetünket végigkíséri a milliókat képernyő elé ültető műsor.