Valaha élt gyilkosok lelkét béklyózta meg regényében a debreceni írónő

Forrás: http://www.dehir.hu/kultura/valaha-elt-gyilkosok-lelket-beklyozta-meg-regenyeben-a-debreceni-irono/2018/03/04/

Egy fiatal debreceni tehetség, Vajda Emese (azaz V. E. Gabriel) mutatta be Lélekbéklyó című, első kötetét – a Debreceni Nagyerdőért Egyesület szervezésében – március 2-án a Méliusz Újkerti Fiókkönyvtárában. Az írónővel Businszki Blanka, a Főnix Diákszínpad színésze beszélgetett a kötetről, a tervezett folytatásokról, a korábbi alkotásokról, valamint arról, hogy mit is jelent az írói álnévként használt Gabriel.

Vajda Emese az első kötetének bemutatóján (Fotók: Mikula Szilvia)

A 25 éves írónő a Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Karán szerzett diplomát, jelenleg marketingesként dolgozik, ám az írás mindig is fontos szerepet töltött be az életében. Elmondása szerint minden akkor kezdődött, amikor már „túl nagy” lett a játékokhoz, ezért találnia kellett valamit, amivel kitölti ezt az űrt. Mindig is szeretett történeteket kitalálni, az írás által pedig ki tudta adni magából a gondolatait.

„Meglehetősen zavart, amikor elolvastam egy történetet, vagy végignéztem egy filmet, és sok minden nem derült ki egy-egy karakterről, amire még kíváncsi lettem volna. Emiatt elkezdtem írni azoknak a folytatását, eleinte a magam szórakoztatására.

Belső késztetést érzek arra, hogy írjak. Nagyon jó érzéssel tölt el, és ha rossz kedvem van, vagy padlón hever az önbizalmam, kiírom magamból és visszatér a boldogságom”

– mondta Emese.

Tinédzserként is falta a könyveket, és „már a könyökén jött ki” a sok vámpír és vérfarkas, akik beleszeretnek egy emberbe. Amikor elkezdett dolgozni a Lélekbéklyón, egy olyan regényt akart létrehozni, melynek „az alapsztorija nem hasonlít más fantasytörténetre”. A kötet cselekményének fő mozgatórugói a lelkek: azoknak a gyilkosoknak a lelke, akik számára – egy felsőbb hatalom szerint – nem elegendő a halálbüntetés. A bűnös lelkek nem nyugodhattak haláluk után: megbéklyózva, örök magányra kárhoztatták őket, mivel sem egymással, sem az emberekkel nem tudtak kommunikálni.

„Sokan kérdezték, hogy akkor végül is ez egy szellemhistória? Nem, mert míg a szellemek tárgyakat mozgathatnak, addig a lelkek csak suttognak az emberek fülébe. Ők nem tudják, hogy léteznek, azt hiszik, hogy azok a saját gondolataik. A lélek egészen lassan belemászik az ember fejébe, és elhiteti vele, hogy a sugárzott gondolatok és érzések valójában hozzá tartoznak” – fejtette ki az írónő, majd hozzátette, hogy meglehetősen sok kutatómunkát igényelt a bűnös lelkek megformálása.

Ugyan fantasyról van szó – melynek egyik legfőbb jellemzője, hogy az író fantáziájában létező alternatív világba repít el –, Emese némi valós alapot is próbált belecsempészni a történetbe.

A lelkeket, melyekkel megküzd a fiatal főhős, Peter, valós személyekről formázta. „Vannak köztük hírhedtebb és kevésbé ismert gyilkosok is”,

akikről több forrásból is tájékozódott az írónő, és ezekből merített ihletet. A főszereplők esetében azonban „saját kútfőből dolgozott”, nem akarta, hogy egy közeli ismerős tulajdonságai miatt korlátozza a karakterét.

„A főszereplőket magam szeretem megformálni. A Lélekbéklyó írásakor akadtak nehézségeim, a főszereplő ugyanis egy 17 éves fiú, én pedig nem vagyok sem 17, sem fiú. Kissé problémás volt hozzászoknom a karakterhez és rájönnöm, hogy mit szeret egy ennyi idős srác, milyen vágyai lehetnek, és hogyan reagálhat bizonyos helyzetekben. Óriási élmény volt ezen dolgozni” – osztotta meg a fiatal tehetség, majd arról is beszámolt, hogy már írja a regény folytatását: várhatóan egy éven belül megtudhatjuk, milyen újabb kalandokat él át Peter.

Ez az első megjelent regénye Emesének, aki írói álnév használata mellett döntött. Úgy vélte, hogy egy különleges névvel sokkal több olvasót célozhat meg.

„A V.E. ugyebár a monogramom, a Gabriel pedig az arkangyalt jelöli. Az ezoterikus tanok szerint ugyanis ő az írás, a kreativitás védőszentje és emiatt közel éreztem magamhoz. Ráadásul a páromat Gábornak hívják, és ez egyfajta tisztelgés is felé, mert sokat köszönhetek neki” – fejtette ki.

A Viháncos Duó előadta Emese versének megzenésített változatát.

A regények mellett verseket is ír Emese, bár ezt nem szívesen hangoztatja, ugyanis meglehetősen melankolikusak, szomorúak a lírai alkotásai.

„Nem vagyok egy depresszív hajlamú ember, szeretek élni, de olykor nekem is rossz a kedvem. Ilyenkor versekben írom ki magamból az érzéseimet, s ez egyfajta terápiaként hat rám”

– mondta a debreceni írónő, akinek a dühről szóló versét megzenésítette a Viháncos Duó.

A főként Egerben és Budapesten tevékenykedő formáció kortárs verseket és saját szövegeket zenésít meg, melyek közül néhányat – Emese alkotásával együtt – a könyvbemutatón is hallhatott a közönség.

A beszélgetést és a zenei produkciókat követően kisorsoltak a résztvevők között két kötetet, majd mindenki dedikáltathatta saját példányát.

V. E. Gabriel (Vajda Emese) - Lélekbéklyó - könyvajánló

Forrás: http://myrelationshipwithbooks.blogspot.hu

„Az ajtó hangos nyikorgással adta meg magát, amint a kemény vas beszakította a zárat.”

Vajon a lélek tényleg láthatatlan? Az alapszabályok: a léleknek nincs alakja, nem tud beszélni. Akkor mégis ki az a lány, akinek a lelke minduntalan felbukkan Peter mellett és kapcsolatba lép vele? 500 évvel ezelőtt a Brit Birodalom vezetői úgy gondolták, nem elegendő a halálbüntetés a gyilkosoknak. Három, különleges adottságú férfi képes volt a haláluk után is a földön tartani a bűnös lelkeket. Örök magányra kárhoztatták őket, mivel sem egymással, sem az emberekkel nem tudtak kommunikálni. A 17 éves Peter különleges képessége segítségével szembemegy az ítéletekkel és meg tudja szabadítani ezeket a lelkeket a béklyóiktól. Kezdetben nagyon élvezi a küldetését, de egy idő után egyre erősebbé és félelmetesebbé válnak a bűnös lelkek. Ki lehet az a titokzatos lány, akinek a lelke Peter mellé szegődik, és akivel alkut kötnek? Vajon ki az a XIX. századi sorozatgyilkos, akinek a szellemével szembe találja magát Peter? Hogyan képesek ezek a megbéklyózott lelkek élő embereket irányítani?

Ez az első Ábránd könyvem, s az írónőtől is most olvasok először, viszont az biztos, hogy fogok még tőle, hiszen olyan műfajban ír, ami közel áll hozzám. Mielőtt nekikezdtem volna az olvasásnak alaposan utánajártam, hogy mire is készüljek, de egyáltalán nem azt kaptam, mint amire számítottam, s mint legtöbb esetben így itt is előnyére vált ez a történetnek, hogy nem azt adta,amit a fülszöveg alapján gondoltam róla.

Sokszor esem abba a hibába, hogy borító alapján ítélkezem, de ez is csak előnyére vált a könyvnek, mivel egyrészt nagyon illik a történethez, másrészt ha figyelmesebben szemügyre vesszük olyan dolgok is megfigyelhetőek, amik a későbbiekben fontos szerepet fognak játszani. Magát a történetet inkább mondanám izgalmasnak, mint borzongatónak, hiszen aki hasonló kaliberű könyvet vesz a kezébe az nem fél a szellemektől. S ez a történet felépítésénél fontos szerepet játszik, hiszen a fő hangsúly a főszereplőn van, de mellette a lelkek (vagy akár szellemeknek is hívhatjuk őket) is jelentősek. Minden ott kezdődik, hogy Peter, a főszereplőnk különleges képességekkel rendelkezik, ami sok-sok generáción át öröklődik és emiatt képes látni, érzékelni a túlvilágot. Egyszóval fogékony a paranormális eseményekre és furcsaságokra.

Tetszett, hogy a fontos, lényegretörő információkat nem egyszerre zúdította rám az írónő, hanem szépen adagolta a kellő helyeken előhozva a témát. Ha eltekintünk a paranormális vonatkoztatástól, akkor lehetne gimis történet is, mivel Peter mindennapjait, gondjait és barátait is megismerhetjük a történet során. Maga a cselekmény következetes, bár az ugrásokra én személy szerint jobban odafigyeltem volna, de ezt a későbbiekben még szépen ki lehet korrigálni, mivel reményeim szerint fog még folytatódni a történet, hiszen a lezárás olyan hirtelen, s az utolsó két-három fejezet izgalmai követelik a folytatást. Túl érdekes és egyedi ahhoz, hogy ne legyen folytatása.

Nagy potenciált látok benne, nemcsak amiatt, hogy megszerettem a karaktereket és, hogy érdekes élményt nyújtott, hanem amiatt is, hogy újra sikerült egy magyar szerzőnek elkápráztatnia. Lényegében nagyon megszerettem a végére a történetet, de lehetett volna több hangsúly a szereplőkön, úgy érzem sokkal több van ebben a történetben, mint amit kaptam, de ahhoz képest, hogy első szerzős könyvről van szó nem is rossz. Egyetlen egy dolog zavart csak az pedig az, hogy az írónő a karakterét számtalanszor „vörös”-ként emlegette. Ez számomra nem volt igazán megnyerő, de minden más igen. Örülök, hogy olvashattam és az írónőnek csak annyit üzennék, hogy írjon még, hiszen a gyakorlás teszi a mestert és nem mellesleg tudnom kell, hogy mik azok az apró részletek, amiket még kihagyott és az is érdekel, hogy mi lesz ezekután a szereplőkkel és hogyan fognak folytatódni az események.

„Peter összerezzent, kirohant a teremből, és a kinti sötétségbe bámult. Próbálta összeszedni a gondolatait, és lenyugtatni az érzékeit.”

„– Én már akkor lélek voltam, amikor ő még élt, de nem ismertem személyesen. A képeket viszont én is láttam. Minden bizonnyal a képek a férfi szerelmét ábrázolták, aki valami miatt az öngyilkosság mellett döntött. Talán azok a férfiak tehettek róla, akiket később lemészárolt. Ezért értett szót Aaronnal, hiszen mindkettejükben a düh hatalmasodott el.”

„– Ilyet ne mondj! Ennyire nem lehet gáz a szerelmi életem, hogy egy halottal randizzak. – vágott vissza a fiú, szépen elcsendesítve a folyamatosan kérdező énjét.”

„– Már mondtam, hogy egyedi a képességed – próbált célozni Scarlett a legutóbbi ittlétükre. – Az érintés magában nem fegyver, de az ősök, amint látod – mutatott magára –, a természetes rend ellen használták. Ehhez az adottsághoz viszont olyan tisztaság kell, mint a tiéd.”
„– Nekem a törpehörcsögöm volt ilyen, Jónás. Mintha megértette volna a világ összes fájdalmát.”

Köszönöm az Ábránd könyveknek és V. E. Gabrielnek a lehetőséget, hogy elolvashattam a Lélekbéklyót. Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 30%-os kedvezménnyel!

Marosán Bence - A történeti élet fenomenológiája

Toronyai Gábor: Tudományos életfilozófia. Tanulmány Edmund Husserl késői gondolkodásáról

Budapest, Osiris kiadó kiadó, 2002. 233 oldal

Visszatekintő. Egy csaknem 16 éve megjelent, Edmund Husserl idős kori filozófiájáról szóló könyvről van szó, joggal vetődik fel tehát a kérdés, hogy mi igazolja egy ilyen, viszonylag régen megjelent mű recenzálását.  Úgy gondolom, hogy azok a kérdések, amelyeket felvetett, mind hazai, mind nemzetközi színtéren aktuális, máig vitatott problémák; a szerző a nemzetközi vitákban megfogalmazódó álláspontokkal is összevethető, magas színvonalon kidolgozott megoldási javaslatokkal állt elő; a hazai színtéren zajló vitákat a szóban forgó könyv mindenképpen termékenyen, alapvető pontokon mozdította tovább; és speciálisan a hazai kontextusban olyan témákat emelt be a köztudatba, amelyek nem hogy a mű megjelenésének időpontjában, de még ma sem számítanak a szakmai közönség soraiban széles körben elterjedt, ismert toposzoknak Husserl filozófiájával kapcsolatban. Edmund Husserl kései filozófiájáról mindmáig az egyik legjobb, legkorszerűbb és legaktuálisabb mű itt Magyarországon – de nem csak erről van szó. Nem pusztán másodlagos irodalmat nyújt a szerző, nem egyszerűen Husserl-kommentárról van szó, hanem egy önálló filozófiai pozíciót is felvillantó szövegről, amely Husserl, és az utolsó fejezetben Michel Henry alapján a mindannyiunkban benne működő történeti élet fenomenológiai megragadhatóságának feltételeit szeretné tisztázni. Az azóta eltelt években Toronyai ezt a vonalat vitte tovább; a kulturális élet különböző területeire és jelenségeire összpontosító konkrét fenomenológiai, filozófiai leírásokkal szolgálva.

A hazai közegben művének máig tartó sajátos jelentőségét és aktualitását – önálló filozófiai erényei, állásfoglalásai mellett – az adja, hogy olyan, a Husserl-irodalomban meggyökeresedett előítéletekkel száll szembe, amelyeket egyébként a nemzetközi irodalom némely szerzőjének sem sikerült meghaladnia; illetve olyan vitákba kapcsolódik bele, amelyek még ma is nyitottaknak, eleveneknek tekinthetők. Az egyik ilyen elterjedt előítélet az érett Husserl idealizmusára, illetve idealista fordulatára vonatkozik. Eszerint Husserl, miután a Logikai vizsgálódásokban (1900/1901) végrehajtott a „fenomenológiai áttörést”, melynek révén visszatért „magukhoz a dolgokhoz”, és első főművében kidolgozott egy alapvetően realista irányultságú filozófiát, pár évvel később (1906/07 körül) áttért egy spekulatív jellegű, szubjektum-orientált idealista álláspontra. A fenomenológia transzcendentális idealista fordulatáról van szó, melyet már Husserl tanítványai közül is sokan kétkedve, gyanakvással fogadtak. A transzcendentális fenomenológia középpontjába a tiszta tudat (1906/07-től kezdve),[1] illetve a konstituáló tiszta én (legkésőbb 1912-től kezdve)[2] került; és a tiszta én, mint végső konstituáló forrás koncepciójához Husserl haláláig hű maradt. Ennek megfelelően minden értelem és érvényesség forrása a tiszta, illetve transzcendentális én.

Ez az a felfogás, amelyet nem árt kellő körültekintéssel kezelni. Ezt a megközelítést Husserl követői, tanítványai közül legismertebb módon Scheler és Heidegger úgy értelmezték, mint visszatérést egyfajta kanti típusú idealizmushoz; a Logikai vizsgálódások utáni művekre úgy tekintettek, mint amelyek mindenképpen visszaesést jelentenek az első főmű realista pozíciójához képest. Ez az értékelés, egyes filozófusoknál, értelmezőknél, mind a mai napig jelen van; olyan interpretációról van szó, amelyet távolról sem vehetünk teljesen meghaladottnak; noha a kéziratos hagyaték egyre gyarapodó publikálásának tükrében ennek a képnek az egyoldalúsága nyilvánvaló kellene, hogy legyen. Toronyai könyve részben ezekhez a vitákhoz kapcsolódik, illetve az itt vázolt, bizonyos mértékig torz és előítéletekkel terhelt képnek a felülvizsgálatát célozza. Teszi ezt az elsődleges és másodlagos forrásoknak a könyv megírásának idejében több mint elégséges ismeretének a birtokában; a Husserl-összkiadás dokumentumait alaposan ismerte, és értő módon használta; ahogy a hazai és nemzetközi, Husserl gondolataival és munkásságával kapcsolatos vitákban is otthon volt, ismerte a főbb álláspontokat, értelmezési irányokat, és ezekhez maga is kreatívan és produktívan kapcsolódott.

A szóban forgó előítélet szerint Husserl, transzcendentális (és egológiai) fordulata után, egy szubsztanciális, metafizikai ént tett meg filozófiája középpontjának;[3] egy időfeletti létezőt, mely enyhébb olvasatban minden értelem és érvényesség forrása,[4] egy erősebb értelmezés szerint azonban egyenesen lét- és világteremtő erővel rendelkezik.[5] Ez azonban, ebben a formában, soha nem volt Husserl véleménye, és utolsó korszakában kifejezett erőfeszítéseket tett azért, hogy filozófiáját biztosítsa a fentebbi félreértésekkel szemben. Ennek utolsó, nagyszabású dokumentuma Husserl befejezetlenül maradt műve, Az európai tudományok válsága és a transzcendentális fenomenológia c. könyv (1936), valamint az azt kísérő, tetemes mennyiségű kutatási kézirat (melyek jelentős részét az összkiadás Toronyai által is használt 15-ös és 29-es kötetében, illetve utóbb a 39-es kötetben adták közre). Husserl munkásságának utolsó szakasza (és Toronyai főként erre összpontosít) a történelmet helyezi a centrumba, és mindent a történelem felől ért meg: a transzcendentális ént vagy egót, illetve a transzcendentális egók alkotta közösséget is; ők is alá vannak vetve a történelemnek. A történelem pedig itt mindenekelőtt történelmi élet. Husserl utolsó korszakát tekintve − úgy gondolom – mindenképpen helyes azt állítani, hogy nem a szubjektum az, aki az életet konstituálja, hanem az élet az, aki a szubjektumot, és a szubjektumon keresztül önmagát konstituálja.

Ebben a fogalmi keretben döntő jelentőséggel bír az élet fogalma, és Toronyai annak szenteli művének egy jelentős részét, hogy érthetővé tegye Husserl élet-fogalmát. Könyvében azt próbálja megmutatni, hogy Husserl teljes filozófiai koncepciójának meghatározó, sőt, bizonyos szempontból központi mozzanata volt az élet fogalma; és hogy egyes visszatérő bírálatokkal szemben Husserlnél az intencionalitás nem pusztán egy formális viszony volt (a tudat vonatkozása tárgyára), és szubjektum-fogalma nem egy elvont, világon kívüli, metafizikai entitást jelölt, hanem ezeket a fogalmakat nála csak az élet gondolata révén érthetjük meg adekvátan. Vagyis szeretné megmutatni, hogy intencionalitás, szubjektum (ego) fogalmai nagyon is konkrét és tartalmas fogalmak nála, amelyek magukkal vonják világban való létünket, a világ forgatagában való egész mozgalmas részvételünket, implikáltságunkat. Intencionalitás és szubjektum teljes egészében belemerülnek a világba; ezek a fogalmak végső soron interszubjektív és történeti létezést jelölnek. Ebben az értelemben egy interszubjektív és történeti lét kifejezésére szolgálnak. Egyúttal Toronyai a Husserl-koncepciójában rejlő transzcendentális motívumot is hangsúlyozza; azt tehát, hogy a szubjektum (illetve a szubjektum intencionalitása) minden értelem és érvényesség végső forrása. Az életet a szubjektív oldal felől érti meg, fejti ki; az élet, ebben az értelmezésben (Husserl szándékaival és eszmefuttatásaival maradéktalan összhangban), értelem- és érvényességadó élet. Ezt azonban kellő óvatossággal kell érteni: az élet az érvényesség és az értelem szubjektív forrásaként sem válik azonban függetlenné a világtól, hanem az szervesen mindig világi összefüggések közé illeszkedik. Felfedi a világi összefüggéseket, nem pedig megteremti őket, mint valamifajta demiurgosz. Ezt a felfedő, értelmező munkát pedig a szubjektív élet történelmileg és társadalmilag meghatározott, artikulált módon viszi végbe.

Mi a speciális jelentősége annak, hogy Toronyai Husserl filozófiáját mindenekelőtt életfilozófiaként próbálja értelmezni, olyan filozófiai koncepcióként tehát, melynek központi fogalma az élet? Toronyai törekvéseiben mindenekelőtt a Husserl filozófiájával kapcsolatos bizonyos általános előítéletekkel szembeni harcot kell látni. Az egyik legfontosabb ilyen előítélet, amelyre már fentebb is utaltunk, hogy Husserl tudatfilozófiát művelt, melynek ágense a világon kívüli metafizikai szubjektum. Ezt a fajta tudat- vagy szubjektumfilozófiát jellemezte a Husserl-korabeli életfilozófia egyik klasszikus szerzője, Wilhelm Dilthey, a következő, híressé vált szavakkal: „A Locke, Hume és Kant konstituálta megismerő szubjektum ereiben nem valódi vér folyik, hanem a puszta gondolkodási tevékenységnek tekintett ész híg leve”.[6] A tét tehát az volna, hogy kimutassuk, hogy ez a kép Husserllel kapcsolatban hamis, hogy nem egy absztrakt szubjektum, világtalan, elvont gondolkodási tevékenysége az, ami nála a világot, a létet bármiféle értelemben is megteremti, hanem éppen ellenkezőleg: a husserli szubjektum, illetve tudat létét a világba való bevontság alkotja; léte az ő tényleges életfolyamata, világban való részvétele. Ilyen módon Husserl filozófiája nagyon is közel áll az általa egyébként sokat bírált, de egyúttal mégis tisztelt Dilthey gondolkodásához; (akivel kapcsolatban Husserl a transzcendentális motívum elmaradását tartotta az egyik legnagyobb fogyatékosságnak. Husserl életfogalma egy sajátosan transzcendentálisan értelmezett életfogalom volt).

Egy átfogó monográfiáról van szó, mely szisztematikusan végighalad a husserli filozófia legfontosabb fogalmain és belátásain, és módszeresen feltárja a köztük lévő lényegi összefüggéseket. Ilyen módon végighalad többek között az intencionalitás, a fenomenológiai redukció, az „ego cogito”, a tiszta én, a transzcendentális, az eleven jelen, az időtudat, a konkrét monadikus én, a monászközösség, az interszubjektív konstitúció, a noézis-noéma korreláció, stb. fogalmain, és részletesen vizsgálja a köztük fennálló belső, tartalmi-logikai viszonyokat. Ezeket a fogalmi elemzéseket elhelyezi a husserli életmű fejlődésében, melyet egy koherens, korábbi gondolati tendenciákat kibontakoztató, logikailag jól összefüggő egységet mutató folyamatnak állít be. Ennek a fejlődési folyamatnak az eredménye, hogy Husserl eljut a konkrét, történetileg megragadott, interszubjektív életig; és a fenomenológia olyan határproblémáihoz, mint a fenomenológiai metafizika gondolatához, illetve a történelemben ható teleológia eszméjéhez, melyekre Toronyai szintén kitekint, (ld. pl. 228. o., 166-os jegyzet).

Noha rekonstrukciója során Toronyai visszanyúl az érett Husserl első főművéhez, a Logikai vizsgálódásokhoz, tehát Husserl úgynevezett „realista” korszakához, és az ott megjelenő élet-fogalomhoz (az „intencionális élmény” fogalmához) figyelmének középpontjában mégis Husserl transzcendentális filozófiája áll, melynek első szisztematikus, emblematikus műve, a röviden Eszmék címen emlegetett munka (1912). Toronyai érdeklődése mindenekelőtt a transzcendentális fenomenológia élet-fogalmára irányul. Ily módon a könyvben kiemelt szerephez jut a transzcendentális szférát megnyitó fenomenológiai redukció husserli módszerének bemutatása. Egy bevettnek számító[7] felosztással Toronyai a fenomenológiai redukció három fő útját emeli ki: a transzcendentális fenomenológia első korszakának úgynevezett kartéziánus útját, mely a „leggyorsabb”, és amely egyből a tiszta tudat szférájához visz bennünket, a húszas években kialakult pszichológiai utat, amely az intencionális aktust mint olyat állítja a középpontba, és végül a harmincas évek ontológiai útját, amely az „életvilágon” halad keresztül. Ezek az utak egyre lassabbak, egyre óvatosabbak – de mindegyik végállomása ugyanaz: a transzcendentális, konstituáló tudat szférája, és az e szféra felől értelmezett élet.

A redukcióknak ettől a módszertanától nem független a szisztematikus elemzések husserli módszere, amelynek egyes rétegeit Toronyai egymással való rendszeres összefüggésükben tárgyalja. Négy, egymással szervesen összekapcsolódó, egymást időrendben követő és logikailag is egymásra épülő elemzési módszer van Husserlnél: statikus, genetikus, generatív és konstruktív fenomenológia. Az első három a tiszta szemléleti adottság közegében mozog; a negyedik azt próbálja meg fenomenológiailag hozzáférhetővé tenni, ami elvileg nem lehet adva szemléletileg. A statikus módszer a kész tárgyiságokra, a szilárd, befejezettnek tekinthető összefüggésekre irányul. A genetikus megközelítés a minden tárgyisághoz és adottsághoz, és éppígy az egóhoz és az interszubjektív közösséghez is szükségszerűen hozzátartozó időbeli keletkezés apriori struktúráját vizsgálja. A Husserl utolsó korszakában kidolgozott generatív fenomenológia már az egymást követő történelmi generációkban konkrétan munkálkodó élet fenoménjét hivatott feltárni (Toronyainál: „interszubjektív [intermonadikus] konstitúció mint módszer”, 18sk).[8] Ez utóbbi módszertani úttal szoros összefüggésben jelenik meg Toronyainál a mindenekelőtt Eugen Fink által írt VI. Kartéziánus elmélkedésben[9] felvetett, de maga Husserl által is ismert, tárgyalt és alkalmazott konstruktív fenomenológia, illetve fenomenológiai konstrukció eljárása, amely a szemléletileg közvetlenül nem hozzáférhető indirekt feltárását célozza. Ezeken a szisztematikus elemzési módszereken keresztül jut el Toronyai a „fenomenológiai abszolútumig”, „a történeti lét nagy faktumáig” (146skk, 228).[10]

A könyv gondolatmenete (mindenekelőtt a könyv legnagyobb részét kitevő második főszakasz)[11] úgy halad, hogy Toronyai körüljárja, hogyan válik a szubjektumpólus felől megvilágított transzcendentális élet fogalma Husserl munkásságában egyre konkrétabbá és tartalmasabbá. Kimutatja, hogy lényegi, elválaszthatatlan kapcsolat van Husserlnél a szubjektumpólus és az objektumpólus között, hogy az élet fogalma biztosítja a szoros kapcsolatot a kettő között, és hogy végső soron az élet konkretizálja és konstituálja önmagát szubjektív és objektív pólusként, mint öneszmélő és világképző, illetve világtapasztaló élet. A szubjektumpólus kezdetben egy absztrakt, logikai én, tiszta én, mely ilyenként vonatkozik az objektumra, illetve az objektív összefüggések horizontjára, mint a világra. Ez a statikus elemzési mód számára megmutatkozó tiszta én. Ezután az ego konkrétabban, mint monadikus ego konstituálja önmagát, mely már nem pusztán az élmények és aktusok elvont, logikai vonatkozási pontja, hanem egy habitusokkal, emlékekkel, különböző képességekkel bíró tartalmas, személyes én, csak transzcendentális nézőpontból tekintve. A monadikus egóhoz szükségképpen hozzátartozik egy individuális genezis; ezt a transzcendentális személyes ént a genetikus megközelítés tárja fel. Végül a szubjektív öneszmélő és világképző életet a maga teljes gazdagságában az interszubjektív (generatív) konstitúciós út fedi fel; ez mutatja meg, hogy az ego mindig is társegók, egy átfogó interszubjektív közösség tagja, és hogy lényegénél fogva elválaszthatatlan egy interszubjektív, történeti és kulturális közösségtől. A transzcendentális szubjektivitás, legkonkrétabb, abszolút formájában, transzcendentális interszubjektivitásként mutatja meg magát; méghozzá oly módon, hogy ahhoz a társadalom, sőt a természet története is strukturális módon hozzátartozik, (154-156).

Meg kell itt említeni, hogy a különböző konstitúciós szintek összekapcsolásában alapvető szerepe van Toronyainál (és, mint elemzései alapján világosan látható: magánál Husserlnél) az időtudat problémájának. Az idő a szubjektivitás lényegi médiumának bizonyul, és az idő, kezdetben individuálisnak tűnő konstitúciója és önkonstitúciója az, ami átvezet a történelmi és közösségi idő konstitúciójához. Ennek alapján megmutatkozik, hogy a szubjektum mindig is egy történetileg értett interszubjektivitás része, éppúgy, ahogy az individuális idő (az individuális élményfolyam ideje) mindig is egy átfogóbb, közösségi, interszubjektív időnek az önállótlan mozzanata, pontosabban: az individuális élményfolyam ez utóbbi, történelmi és kulturális interszubjektivitás (valamint a rá jellemző időbeliség) részeként konstituálja magát.[12] 

*

Toronyai Gábor könyve egy ma, 2018-ban is teljesen friss mű, aktuális értelmezésekkel és problémafelvetésekkel. Munkája szerencsés konstellációban született, a rendszerváltás utáni Magyarországnak abban az időszakában, amikor a hazai fenomenológiai és speciálisan Husserllel foglalkozó kutatás új erőre kapott, olyan hazai mesterek védőszárnyai és ösztönző segítsége alatt, mint Vajda Mihály, Munkácsy Gyula, Fehér M. István, Tengelyi László, illetve az akkor (a kétezres évek elején) még mindig szintén pályája relatív kezdetén álló Mezei Balázs. A könyv megjelenése óta eltelt 16 évben a Husserl-szövegkiadás jelentősen előrehaladt,[13] és az életművel, a Husserl által egykor felvázolt problémahorizonttal kapcsolatos viták is több jelentős, nemzetközi fordulóponton mentek keresztül. Mégis: A tudományos életfilozófia c. könyv máig nem vesztett aktualitásából, olyan kezdeményezéseket, megfontolásokat találunk benne, amelyek ma éppúgy relevánsak az említett viták szempontjából, mint a mű születésének idején. Toronyai intuíciója kiválóan működött: a 2002-es könyv olyan – egyébként alaposan körülbástyázott, alátámasztott – sejtésekkel szolgált, amelyeket az azóta zajló kutatások és szövegkiadások csak megerősítettek; és olyan filozófiai téziseket fogalmaz meg (többek között életfilozófia és tudományos filozófia összeegyeztethetőségét illetően), amelyek ma is további vitákra és vizsgálódásokra kell, hogy indítson bennünket.

---

[1] Melynek alapvető szövegei: Einleitung in die Logik und Erkenntnistheorie. Vorlesungen 1906/07. (Bevezetés a logikába és az ismeretelméletbe. Előadások 1906/07-ből). (Husserliana 24). Valamint: A fenomenológia ideája (Husserliana 2. Magyarul: In: Edmund Husserl válogatott tanulmányai. Budapest: Gondolat kiadó, 1972: 27-110).

[2] Ideen zu einer reinen Phänomenologie und phänomenologischen Philosophie I-III. (Eszmék egy tiszta fenomenológiához és fenomenológiai filozófiához I-III). Hua 3-5.

[3] Vö. pl. Martin Heidegger: Prolegomena zur Geschichte des Zeitbegriffs (1925), Frankfurt am Main: Verlag Vittorio Klostermann, 1994. Ld. még pl.: Jean-Luc Marion: Réduction et donation, Paris: P.U.F., 1989.

[4] Egy meglehetősen standardnak számító olvasatról van szó. Vö. pl. Tengelyi László: Őstények és világvázlatok, Budapest: Atlantisz kiadó, 2017: 167skk. (Az idézetben az értelemadás forrásaként a „tiszta tudat” van megjelölve, azonban a „tiszta tudat” az Eszmék [1912] korszakában már a strukturálisan a tiszta énhez tartozik).

[5] Vö. Tengelyi: Élettörténet és sorsesemény, Budapest: Atlantisz kiadó, 1997: 143sk. (Itt Tengelyi Fink Husserl-értelmezését elemzi). Egy újabb ilyen értelmezésért: Arthur David Smith: Husserl and the Cartesian Meditations, London & New York: Routledge, 2003.

[6] Wilhelm Dilthey: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Tanulmányok, Budapest: Gondolat kiadó, 1974: 66.

Toronyai könyvében: 227. oldal, 164-es jegyzet.

[7] Legkésőbb Iso Kern klasszikussá vált, 1962-es cikkje óta bevettnek számító felosztásról van szó. Kern: „Die Drei Wege zur transzendental-phänomenologischen Reduktion in der Philosophie Edmund Husserls”, in Tijdschrift voor Filosofie, 24ste Jaarg., Nr. 2 (Juni 1962), pp. 303-349.

[8] Ezekről a módszertani utakról részletesebben ld.: Marosán Bence: „Edmund Husserl és a filozófia határai”. In: Létünk folyóirat (2016/3): 71-89.

[9] Fink: Cartesianische Meditation. Teil I: Die Idee einer transzendentalen Methodelehre. The Hague, Netherlands: Kluwer Academic Publishers, 1988. (In: Husserliana Dokumente 2/1). (1932).

[10] Toronyai könyve előtt magyar nyelven ilyen átfogó igényű, szisztematikus, a végső husserli kérdésekig eljutni szándékozó monográfiával, tudomásom szerint, Mezei Balázsnál találkoztunk: Zárójelbe tett Isten. Edmund Husserl és egy fenomenológiai prototeológia vázlata. Budapest: Osiris kiadó, 1997.

[11] II. Transzcendentális élet. 54-174. oldalak.

[12] A tanulmány harmadik, kitekintő részében Toronyai Michel Henry radikális életfenomenológiáját elemzi, melyben az élet, tér- és időhorizontok nélkül, tiszta bensőségben, tiszta érzéki önaffekcióként tárul föl.

[13] Művében Toronyai a Husserliana 29. kötetéig bezárólag használja az életmű kritikai kiadásának dokumentumait; jelenleg a Husserliana a 42. kötetnél tart, a Husserliana Materialien (kiegészítő kötetek) pedig a 9. kötetnél. 

M. Kovács Melinda - Tisza Kata: akik nem sírnak rendesen (ajánló)

Tisza Kata akkoriban lett ismert és közkedvelt kortárs szerző, amikor én még csak álmodoztam arról, hogy egyszer majd író leszek. Mivel korban nagyon közel állunk egymáshoz, csodáltam mindazért, amit ilyen fiatalon sikerült elérnie, és irigyeltem, hogy átélheti, ami után én csak vágyakozom.

Jó pár kedvenc íróm akad, vannak, akikre felnézek, és sokak tehetségét csodálom, de példaképet soha nem állítottam magam elé. Tisza Katának a kétezres évek elején csaknem sikerült változtatnia ezen. Gyors egymásutánban tettem magamévá köteteit, s bár elfogulatlanságomat bizonyítja, hogy utolsó könyve, a Doktor Kleopátra már kevésbé tetszett, biztos voltam benne, hogy Kata minden könyvének ott a helye a polcomon. Csalódott voltam, amikor úgy döntött, kilép a kortárs irodalmi életből, s másutt, másban kiteljesedve kezd új fejezetet.

Furcsa módon az utóbbi időben Tisza Kata gyakran az eszembe jutott. Időnként elméláztam: vajon mi lehet azzal a tehetséges, vagány csajjal, akinek a stílusa olyannyira lenyűgözött? Aztán mit ad isten, egyszer csak szembejött a neten a hír: Tisza Kata visszatér. Mindegy volt miről írt, egyértelmű volt, hogy bizalmat szavazok neki, és megveszem a könyvét.

Ahogy a netet böngésztem, úgy tűnt, sokan olvassák és szeretik. Hogy Kata még mindig, vagy ismét, de ugyanolyan jó, mint azelőtt. A vélemények alapján mégsem volt teljesen világos, miről is szól ez a könyv. Hogy kik azok, akik nem sírnak rendesen. Adott volt viszont a lehetőség, hogy a végére járjak a rejtélynek.

Óvatosan közeledtünk egymáshoz, kóstolgatni kezdtem, cseppenként adagolni. Reméltem, hogy miként mások lelkének, úgy az enyémnek is jót tesz majd. Pár oldal után félretettem, emésztgettem, ahol tetszett, aláhúztam néhány mondatot. A szöveg sűrű volt és nehéz, aggódni kezdtem, hogy megüli a gyomromat. Úgy az ötvenedik oldalnál elszomorodtam: úgy tűnt, csalódnom kell Katában. Nem sok hasznosat kaptam, az az érzésem támadt: ez a csaj csak zsonglőrködni próbál a szavakkal. Mert ugyan érdekes a stílus, megvillan a tehetség, de nem jár át eléggé a mondanivaló, vagy ha mélyre is mártózik bennem, nem marad lent, azonnal a felszínre kéredzkedik. Hosszútávon bizony nem lakat jól. Pedig kiéhezetten ültem asztalhoz, és biztosra vettem, hogy elégedetten távozom.

Aztán a nyolcvanadik oldal körül kezdtem kényelmesebben érezni magam. Gyakrabban engedtem le a könyvet, de most már azért, hogy hosszabban élvezhessem ki az ízeit. Egyre több lett a fűszer, egyre kellemesebb a mondatok zamata. Egyre izgalmasabb és igazabb Kata mondandója. Már egész bekezdéseket húztam alá, majd teljes oldalak kaptak jelölést. A vége felé úgy tűnt, szinte mindenhová X kerül, mintegy jelzésképpen, hogy ezeket a részeket még okvetlenül olvassam végig párszor. Amikor elveszettnek érzem magam: nőként, emberként, a jövő hónapban, vagy majd az ötvenes éveim derekán.

Mindent összevetve jólesően nyugtázhatom, hogy Kata még mindig izgalmas szerző. A stílusa egyéni és kiforrott, a tapasztalatai pedig csak erősítik a szöveget, fokozzák az élményt. Úgy ír nekünk, hogy kétségünk nem lehet, amit olvasunk, rólunk (is) szól. Történetei kesernyésen életszagúak, döbbenetesen valósághűek, vakmerően őszinték.

Ennek ellenére azt gondolom, ez a könyv mégsem való mindenkinek. Tisza Kata írása azokban érik be igazán, akik felismerik magukat a betűk rájuk vetülő árnyéka mögött, és hajlandóak felvállalni gyengeségüket, tévedéseiket. Akik mernek sírni… úgy rendesen. Ehhez pedig szükség van bizonyos fokú érzelmi intelligenciára, és némi élettapasztalatra. Nekik sokat segíthet ez a könyv. Mindenki mást nagy eséllyel inkább csak elbizonytalanít.

Szöllősi Bernadett - Szív-garzon / kötetbemutató!

Szöllősi Bernadett Szív-garzon című kötetének bemutatóját ajánljuk az Olvasó figyelmébe!

A szezrő maga eképp invitálja az érdeklődő közönséget:

Ismét egy kötetlen beszélgetésre invitálok minden irodalomkedvelőt, a Szív-garzon megjelenésének apropóján. 

   Várlak szeretettel, ha szereted a kortárs irodalmat, ha szívesen megismerkednél a műveimmel, ha kezdő íróként kérdésed van, vagy akkor is, ha csak eltöltenél 2 órát egy családias hangulatú rendezvényen. A tavalyihoz hasonlóan lesz harapnivaló és üdítő is, sőt, idén a VIHÁNCOS DUÓ gondoskodik arról, hogy ének és zene is felcsendüljön a bemutatón. Találkozzunk ott! :)

A bemutatóról bővebb információ az esemény facebook oldalán található:

https://www.facebook.com/events/1933400396930912/?fref=ts

Ízelítőként Szöllősi Bernadett egyik szerzeménye:

Esőre áll

Szívem felett lassan szürkül az ég 

és szemem sarkában langy eső szitál.

És talán sírok is - de tudod, nem azért –

csak kicsit nagy nekem ez a világ.

Kerestem, de nincs benne helyem,

vagy ha van is, sehol nem találtam.

Talán egy eldugott, apró szegleten,

rezgő lécek közt, vagy a szél dalában.

Vagy a két karjában valakinek,

a mellkasán, egész a szíve fölött.

S ha nem valaki – hanem pont a tied –

álom lennék szemhéjad mögött.

Megint esőre áll az élet nekem,

karok helyett csak könnyes sár van.

Ha beborult nálad is az ég, csak keress.

Amíg meg nem találsz – én addig várlak.

KIVÁLASZTOTT SZEREP (ZENÉS DRÁMA) - AKKOR ÉS MOST

A darab bemutatása

60 percben és 4 verses-zenés blokkban, rövid történetbe ágyazva teszünk kísérletet arra, hogy bemutassuk Kardos M. Zsöte költészetének főbb irányvonalait. 

   Megtiszteltetés olyan költői munkássághoz nyúlni, mely mással össze nem hasonlítható módon élő, aktuális, emberi, mély, érzelem dús, tartalmas és sokak számára megnyerő hangon tud ma is megszólalni, akár ha a mindennapokról, az emberi kapcsolatokról, a szerelemről, vagy a spiritualitásról van szó, élve a költői lehetőségek klasszikus és modern eszköztárával. 

   A szövegezés gazdagsága, igényes kidolgozása sajátos esztétikai élményt nyújtva kalauzol a múlt, a jelen, vagy a jövő dimenzióiba, az üzenet pedig őszinte, átélhető, mellőzve az öncélú költészet bárminemű ízét: egyszerűen az emberről és az emberi lét legfontosabb kérdéseiről szól az embernek. 

   Az összeállítás – egyik lényeges szövege alapján – a Kiválasztott szerep címet kapta, hiszen milyen mottó is jellemezné jobban hétköznapjainkat és a minket körbeölelő világban való bolyongásunkat mint a címadó szerzemény zárósora „…Téged keres a Hang, kiválasztani szerepedet.”?

Kiválasztott szerep - 2015

Az előadás korábbi változatában az egyes versszemelvények prózai előadásával Illésy Éva személyesítette meg a költőnőt, míg énekhangját Földi Veronika keltette életre a felhangó versmegzenésítések alkalmával. A kétfajta előadói játékot Szinay Balázs gitárkísérete festette alá. Az összeállítás így nyerte el végül a triodráma műfaji meghatározás címkéjét.

   Az előadás inkább a prózai játék és a zene szoros egymásba kapcsolódására, az előadók összjátékára fókuszált, szemben a színészi játék aprólékos kidolgozásával. Az egyes blokkok nem váltak el szorosan egymástól, a történet férfialakjának megjelenítése nem kapott kiemelt hangsúlyt, csupán képzeletbeli elemként jelent meg az összeállításban.

Részletek az előadásból

Kiválasztott szerep - 2017

Szemben a korábbi változattal a darab prózai és énekes részét is Víg Orsolya oldaja meg, egy személyben. Az összképet kidolgozottabb, tudatosabb színészi játék jellemzi, míg a zenei aláfestések árnyaltabban igazodnak az egyes versszövegek tartalmához, a mondanivalót mégtöbb megzenésítt vers támogatja dal formájában. Az egyes blokkok képileg és zeneileg is elkülönülnek egymástól, a darab két színtéren játszódik.

  Bár a történetvezetés vezérfonalát változatlanul a költőnő alakjának bemutatása alkotja, Szinay Balázs játékával megjelenik a férfialak is, mely hol előtérbe kerül, hol háttérbe vonul attól függően, hogy az előadás térben és időben hol helyezkedik el, valamint, hogy a mondanivaló milyen intenzitású jelenlétet kíván. A történet drámai élét éppen a szerelmi szálra felfűzött magány, egyedüllét és társas együttlét kettősségének vetületei adják ki, hiszen a történet férfialakja a valós időben zajló események alkalmával már csak emlékként lehet jelen.

Részletek az előadásból

 

Előadás fotók