Toronyai
Gábor: Tudományos életfilozófia.
Tanulmány Edmund Husserl késői gondolkodásáról
Budapest,
Osiris kiadó kiadó, 2002. 233 oldal
Visszatekintő. Egy csaknem 16 éve megjelent, Edmund
Husserl idős kori filozófiájáról szóló könyvről van szó, joggal vetődik fel tehát
a kérdés, hogy mi igazolja egy ilyen, viszonylag régen megjelent mű
recenzálását. Úgy gondolom, hogy azok a
kérdések, amelyeket felvetett, mind hazai, mind nemzetközi színtéren aktuális,
máig vitatott problémák; a szerző a nemzetközi vitákban megfogalmazódó
álláspontokkal is összevethető, magas színvonalon kidolgozott megoldási
javaslatokkal állt elő; a hazai színtéren zajló vitákat a szóban forgó könyv
mindenképpen termékenyen, alapvető pontokon mozdította tovább; és speciálisan a
hazai kontextusban olyan témákat emelt be a köztudatba, amelyek nem hogy a mű
megjelenésének időpontjában, de még ma sem számítanak a szakmai közönség
soraiban széles körben elterjedt, ismert toposzoknak Husserl filozófiájával
kapcsolatban. Edmund Husserl kései filozófiájáról mindmáig az egyik legjobb,
legkorszerűbb és legaktuálisabb mű itt Magyarországon – de nem csak erről van
szó. Nem pusztán másodlagos irodalmat nyújt a szerző, nem egyszerűen
Husserl-kommentárról van szó, hanem egy önálló filozófiai pozíciót is
felvillantó szövegről, amely Husserl, és az utolsó fejezetben Michel Henry
alapján a mindannyiunkban benne működő
történeti élet fenomenológiai megragadhatóságának feltételeit szeretné
tisztázni. Az azóta eltelt években Toronyai ezt a vonalat vitte tovább; a
kulturális élet különböző területeire és jelenségeire összpontosító konkrét
fenomenológiai, filozófiai leírásokkal szolgálva.
A hazai közegben művének máig tartó
sajátos jelentőségét és aktualitását – önálló filozófiai erényei,
állásfoglalásai mellett – az adja, hogy olyan, a Husserl-irodalomban meggyökeresedett
előítéletekkel száll szembe, amelyeket egyébként a nemzetközi irodalom némely
szerzőjének sem sikerült meghaladnia; illetve olyan vitákba kapcsolódik bele,
amelyek még ma is nyitottaknak, eleveneknek tekinthetők. Az egyik ilyen elterjedt
előítélet az érett Husserl idealizmusára,
illetve idealista fordulatára
vonatkozik. Eszerint Husserl, miután a Logikai
vizsgálódásokban (1900/1901) végrehajtott a „fenomenológiai áttörést”,
melynek révén visszatért „magukhoz a dolgokhoz”, és első főművében kidolgozott
egy alapvetően realista irányultságú
filozófiát, pár évvel később (1906/07 körül) áttért egy spekulatív jellegű,
szubjektum-orientált idealista álláspontra. A fenomenológia transzcendentális idealista fordulatáról
van szó, melyet már Husserl tanítványai közül is sokan kétkedve, gyanakvással
fogadtak. A transzcendentális fenomenológia középpontjába a tiszta tudat (1906/07-től kezdve),[1]
illetve a konstituáló tiszta én
(legkésőbb 1912-től kezdve)[2]
került; és a tiszta én, mint végső konstituáló forrás koncepciójához Husserl
haláláig hű maradt. Ennek megfelelően minden értelem és érvényesség forrása a
tiszta, illetve transzcendentális én.
Ez az a felfogás, amelyet nem árt kellő
körültekintéssel kezelni. Ezt a megközelítést Husserl követői, tanítványai
közül legismertebb módon Scheler és Heidegger úgy értelmezték, mint visszatérést
egyfajta kanti típusú idealizmushoz; a Logikai
vizsgálódások utáni művekre úgy tekintettek, mint amelyek mindenképpen
visszaesést jelentenek az első főmű realista pozíciójához képest. Ez az
értékelés, egyes filozófusoknál, értelmezőknél, mind a mai napig jelen van;
olyan interpretációról van szó, amelyet távolról sem vehetünk teljesen meghaladottnak;
noha a kéziratos hagyaték egyre gyarapodó publikálásának tükrében ennek a
képnek az egyoldalúsága nyilvánvaló kellene, hogy legyen. Toronyai könyve
részben ezekhez a vitákhoz kapcsolódik, illetve az itt vázolt, bizonyos
mértékig torz és előítéletekkel terhelt képnek a felülvizsgálatát célozza.
Teszi ezt az elsődleges és másodlagos forrásoknak a könyv megírásának idejében
több mint elégséges ismeretének a birtokában; a Husserl-összkiadás
dokumentumait alaposan ismerte, és értő módon használta; ahogy a hazai és
nemzetközi, Husserl gondolataival és munkásságával kapcsolatos vitákban is
otthon volt, ismerte a főbb álláspontokat, értelmezési irányokat, és ezekhez
maga is kreatívan és produktívan kapcsolódott.
A szóban forgó előítélet szerint
Husserl, transzcendentális (és egológiai) fordulata után, egy szubsztanciális,
metafizikai ént tett meg filozófiája középpontjának;[3]
egy időfeletti létezőt, mely enyhébb olvasatban minden értelem és érvényesség
forrása,[4]
egy erősebb értelmezés szerint azonban egyenesen lét- és világteremtő erővel
rendelkezik.[5]
Ez azonban, ebben a formában, soha nem volt Husserl véleménye, és utolsó
korszakában kifejezett erőfeszítéseket tett azért, hogy filozófiáját biztosítsa
a fentebbi félreértésekkel szemben. Ennek utolsó, nagyszabású dokumentuma
Husserl befejezetlenül maradt műve, Az
európai tudományok válsága és a transzcendentális fenomenológia c. könyv
(1936), valamint az azt kísérő, tetemes mennyiségű kutatási kézirat (melyek
jelentős részét az összkiadás Toronyai által is használt 15-ös és 29-es
kötetében, illetve utóbb a 39-es kötetben adták közre). Husserl munkásságának
utolsó szakasza (és Toronyai főként erre összpontosít) a történelmet helyezi a centrumba, és mindent a történelem felől ért
meg: a transzcendentális ént vagy egót, illetve a transzcendentális egók
alkotta közösséget is; ők is alá vannak vetve a történelemnek. A történelem pedig itt mindenekelőtt
történelmi élet. Husserl utolsó korszakát tekintve − úgy gondolom – mindenképpen
helyes azt állítani, hogy nem a
szubjektum az, aki az életet konstituálja, hanem az élet az, aki a
szubjektumot, és a szubjektumon keresztül önmagát konstituálja.
Ebben a fogalmi keretben döntő
jelentőséggel bír az élet fogalma, és
Toronyai annak szenteli művének egy jelentős részét, hogy érthetővé tegye
Husserl élet-fogalmát. Könyvében azt próbálja megmutatni, hogy Husserl teljes
filozófiai koncepciójának meghatározó, sőt, bizonyos szempontból központi mozzanata volt az élet fogalma;
és hogy egyes visszatérő bírálatokkal szemben Husserlnél az intencionalitás nem
pusztán egy formális viszony volt (a tudat vonatkozása tárgyára), és
szubjektum-fogalma nem egy elvont, világon kívüli, metafizikai entitást jelölt,
hanem ezeket a fogalmakat nála csak az élet gondolata révén érthetjük meg
adekvátan. Vagyis szeretné megmutatni, hogy intencionalitás, szubjektum (ego)
fogalmai nagyon is konkrét és tartalmas fogalmak nála, amelyek magukkal vonják
világban való létünket, a világ forgatagában való egész mozgalmas
részvételünket, implikáltságunkat. Intencionalitás és szubjektum teljes
egészében belemerülnek a világba; ezek a fogalmak végső soron interszubjektív
és történeti létezést jelölnek. Ebben az értelemben egy interszubjektív és
történeti lét kifejezésére szolgálnak. Egyúttal Toronyai a
Husserl-koncepciójában rejlő transzcendentális motívumot is hangsúlyozza; azt
tehát, hogy a szubjektum (illetve a
szubjektum intencionalitása) minden értelem és érvényesség végső forrása.
Az életet a szubjektív oldal felől érti meg, fejti ki; az élet, ebben az értelmezésben (Husserl szándékaival és
eszmefuttatásaival maradéktalan összhangban), értelem- és érvényességadó élet. Ezt azonban kellő óvatossággal
kell érteni: az élet az érvényesség és az értelem szubjektív forrásaként sem
válik azonban függetlenné a világtól, hanem az szervesen mindig világi
összefüggések közé illeszkedik. Felfedi
a világi összefüggéseket, nem pedig
megteremti őket, mint valamifajta demiurgosz. Ezt a felfedő, értelmező
munkát pedig a szubjektív élet történelmileg
és társadalmilag meghatározott, artikulált módon viszi végbe.
Mi a speciális jelentősége annak, hogy
Toronyai Husserl filozófiáját mindenekelőtt életfilozófiaként
próbálja értelmezni, olyan filozófiai koncepcióként tehát, melynek központi fogalma
az élet? Toronyai törekvéseiben mindenekelőtt a Husserl filozófiájával
kapcsolatos bizonyos általános előítéletekkel szembeni harcot kell látni. Az
egyik legfontosabb ilyen előítélet, amelyre már fentebb is utaltunk, hogy
Husserl tudatfilozófiát művelt,
melynek ágense a világon kívüli metafizikai szubjektum. Ezt a fajta tudat- vagy
szubjektumfilozófiát jellemezte a Husserl-korabeli életfilozófia egyik
klasszikus szerzője, Wilhelm Dilthey, a következő, híressé vált szavakkal: „A
Locke, Hume és Kant konstituálta megismerő szubjektum ereiben nem valódi vér
folyik, hanem a puszta gondolkodási tevékenységnek tekintett ész híg leve”.[6] A
tét tehát az volna, hogy kimutassuk, hogy ez a kép Husserllel kapcsolatban
hamis, hogy nem egy absztrakt szubjektum, világtalan, elvont gondolkodási
tevékenysége az, ami nála a világot, a létet bármiféle értelemben is
megteremti, hanem éppen ellenkezőleg: a husserli szubjektum, illetve tudat
létét a világba való bevontság alkotja; léte az ő tényleges életfolyamata, világban való részvétele. Ilyen módon
Husserl filozófiája nagyon is közel áll az általa egyébként sokat bírált, de
egyúttal mégis tisztelt Dilthey gondolkodásához; (akivel kapcsolatban Husserl a
transzcendentális motívum elmaradását tartotta az egyik legnagyobb fogyatékosságnak.
Husserl életfogalma egy sajátosan transzcendentálisan értelmezett életfogalom
volt).
Egy átfogó monográfiáról van szó, mely
szisztematikusan végighalad a husserli filozófia legfontosabb fogalmain és
belátásain, és módszeresen feltárja a köztük lévő lényegi összefüggéseket.
Ilyen módon végighalad többek között az intencionalitás, a fenomenológiai
redukció, az „ego cogito”, a tiszta én, a transzcendentális, az eleven jelen,
az időtudat, a konkrét monadikus én, a monászközösség, az interszubjektív
konstitúció, a noézis-noéma korreláció, stb. fogalmain, és részletesen
vizsgálja a köztük fennálló belső, tartalmi-logikai viszonyokat. Ezeket a
fogalmi elemzéseket elhelyezi a husserli életmű fejlődésében, melyet egy
koherens, korábbi gondolati tendenciákat kibontakoztató, logikailag jól
összefüggő egységet mutató folyamatnak állít be. Ennek a fejlődési folyamatnak
az eredménye, hogy Husserl eljut a konkrét, történetileg megragadott,
interszubjektív életig; és a fenomenológia olyan határproblémáihoz, mint a
fenomenológiai metafizika gondolatához, illetve a történelemben ható teleológia
eszméjéhez, melyekre Toronyai szintén kitekint, (ld. pl. 228. o., 166-os
jegyzet).
Noha rekonstrukciója során Toronyai
visszanyúl az érett Husserl első főművéhez, a Logikai vizsgálódásokhoz, tehát Husserl úgynevezett „realista”
korszakához, és az ott megjelenő élet-fogalomhoz (az „intencionális élmény”
fogalmához) figyelmének középpontjában mégis Husserl transzcendentális
filozófiája áll, melynek első szisztematikus, emblematikus műve, a röviden Eszmék címen emlegetett munka (1912).
Toronyai érdeklődése mindenekelőtt a transzcendentális fenomenológia élet-fogalmára
irányul. Ily módon a könyvben kiemelt szerephez jut a transzcendentális szférát
megnyitó fenomenológiai redukció
husserli módszerének bemutatása. Egy bevettnek számító[7]
felosztással Toronyai a fenomenológiai redukció három fő útját emeli ki: a
transzcendentális fenomenológia első korszakának úgynevezett kartéziánus útját, mely a „leggyorsabb”,
és amely egyből a tiszta tudat szférájához visz bennünket, a húszas években
kialakult pszichológiai utat, amely
az intencionális aktust mint olyat állítja a középpontba, és végül a harmincas
évek ontológiai útját, amely az
„életvilágon” halad keresztül. Ezek az utak egyre lassabbak, egyre óvatosabbak
– de mindegyik végállomása ugyanaz: a transzcendentális, konstituáló tudat
szférája, és az e szféra felől értelmezett élet.
A redukcióknak ettől a módszertanától
nem független a szisztematikus elemzések husserli módszere, amelynek egyes
rétegeit Toronyai egymással való rendszeres összefüggésükben tárgyalja. Négy,
egymással szervesen összekapcsolódó, egymást időrendben követő és logikailag is
egymásra épülő elemzési módszer van Husserlnél: statikus, genetikus, generatív
és konstruktív fenomenológia. Az első három a tiszta szemléleti adottság
közegében mozog; a negyedik azt próbálja meg fenomenológiailag hozzáférhetővé
tenni, ami elvileg nem lehet adva szemléletileg. A statikus módszer a kész tárgyiságokra, a szilárd, befejezettnek
tekinthető összefüggésekre irányul. A genetikus
megközelítés a minden tárgyisághoz és adottsághoz, és éppígy az egóhoz és az
interszubjektív közösséghez is szükségszerűen hozzátartozó időbeli keletkezés
apriori struktúráját vizsgálja. A Husserl utolsó korszakában kidolgozott generatív fenomenológia már az egymást
követő történelmi generációkban konkrétan munkálkodó élet fenoménjét hivatott
feltárni (Toronyainál: „interszubjektív [intermonadikus] konstitúció mint
módszer”, 18sk).[8]
Ez utóbbi módszertani úttal szoros összefüggésben jelenik meg Toronyainál a
mindenekelőtt Eugen Fink által írt VI.
Kartéziánus elmélkedésben[9]
felvetett, de maga Husserl által is ismert, tárgyalt és alkalmazott konstruktív
fenomenológia, illetve fenomenológiai konstrukció eljárása, amely a
szemléletileg közvetlenül nem hozzáférhető indirekt feltárását célozza. Ezeken
a szisztematikus elemzési módszereken keresztül jut el Toronyai a „fenomenológiai
abszolútumig”, „a történeti lét nagy faktumáig” (146skk, 228).[10]
A könyv gondolatmenete (mindenekelőtt a
könyv legnagyobb részét kitevő második főszakasz)[11]
úgy halad, hogy Toronyai körüljárja, hogyan válik a szubjektumpólus felől megvilágított
transzcendentális élet fogalma Husserl munkásságában egyre konkrétabbá és
tartalmasabbá. Kimutatja, hogy lényegi, elválaszthatatlan kapcsolat van
Husserlnél a szubjektumpólus és az objektumpólus között, hogy az élet fogalma
biztosítja a szoros kapcsolatot a kettő között, és hogy végső soron az élet
konkretizálja és konstituálja önmagát szubjektív és objektív pólusként, mint öneszmélő és világképző, illetve
világtapasztaló élet. A szubjektumpólus kezdetben egy absztrakt, logikai
én, tiszta én, mely ilyenként vonatkozik az objektumra, illetve az objektív
összefüggések horizontjára, mint a világra.
Ez a statikus elemzési mód számára
megmutatkozó tiszta én. Ezután az ego konkrétabban, mint monadikus ego konstituálja önmagát, mely
már nem pusztán az élmények és aktusok elvont, logikai vonatkozási pontja,
hanem egy habitusokkal, emlékekkel, különböző képességekkel bíró tartalmas, személyes én, csak transzcendentális
nézőpontból tekintve. A monadikus egóhoz szükségképpen hozzátartozik egy
individuális genezis; ezt a transzcendentális személyes ént a genetikus megközelítés tárja fel. Végül
a szubjektív öneszmélő és világképző életet a maga teljes gazdagságában az interszubjektív (generatív) konstitúciós
út fedi fel; ez mutatja meg, hogy az ego mindig is társegók, egy átfogó
interszubjektív közösség tagja, és hogy lényegénél fogva elválaszthatatlan egy
interszubjektív, történeti és kulturális közösségtől. A transzcendentális
szubjektivitás, legkonkrétabb, abszolút formájában, transzcendentális
interszubjektivitásként mutatja meg magát; méghozzá oly módon, hogy ahhoz a társadalom, sőt a természet
története is strukturális módon hozzátartozik, (154-156).
Meg kell itt említeni, hogy a különböző
konstitúciós szintek összekapcsolásában alapvető szerepe van Toronyainál (és,
mint elemzései alapján világosan látható: magánál Husserlnél) az időtudat problémájának. Az idő a
szubjektivitás lényegi médiumának bizonyul, és az idő, kezdetben individuálisnak tűnő konstitúciója és
önkonstitúciója az, ami átvezet a történelmi és közösségi idő konstitúciójához.
Ennek alapján megmutatkozik, hogy a szubjektum mindig is egy történetileg
értett interszubjektivitás része, éppúgy, ahogy az individuális idő (az individuális
élményfolyam ideje) mindig is egy átfogóbb, közösségi, interszubjektív időnek
az önállótlan mozzanata, pontosabban: az individuális élményfolyam ez utóbbi,
történelmi és kulturális interszubjektivitás (valamint a rá jellemző
időbeliség) részeként konstituálja magát.[12]
*
Toronyai
Gábor könyve egy ma, 2018-ban is teljesen friss mű, aktuális értelmezésekkel és
problémafelvetésekkel. Munkája szerencsés konstellációban született, a
rendszerváltás utáni Magyarországnak abban az időszakában, amikor a hazai
fenomenológiai és speciálisan Husserllel foglalkozó kutatás új erőre kapott,
olyan hazai mesterek védőszárnyai és ösztönző segítsége alatt, mint Vajda
Mihály, Munkácsy Gyula, Fehér M. István, Tengelyi László, illetve az akkor (a
kétezres évek elején) még mindig szintén pályája relatív kezdetén álló Mezei Balázs.
A könyv megjelenése óta eltelt 16 évben a Husserl-szövegkiadás jelentősen
előrehaladt,[13]
és az életművel, a Husserl által egykor felvázolt problémahorizonttal
kapcsolatos viták is több jelentős, nemzetközi fordulóponton mentek keresztül. Mégis:
A tudományos életfilozófia c. könyv
máig nem vesztett aktualitásából, olyan kezdeményezéseket, megfontolásokat
találunk benne, amelyek ma éppúgy relevánsak az említett viták szempontjából,
mint a mű születésének idején. Toronyai intuíciója kiválóan működött: a 2002-es
könyv olyan – egyébként alaposan körülbástyázott, alátámasztott – sejtésekkel
szolgált, amelyeket az azóta zajló kutatások és szövegkiadások csak
megerősítettek; és olyan filozófiai téziseket fogalmaz meg (többek között
életfilozófia és tudományos filozófia összeegyeztethetőségét illetően), amelyek
ma is további vitákra és vizsgálódásokra kell, hogy indítson bennünket.
[1] Melynek alapvető szövegei: Einleitung in die Logik und
Erkenntnistheorie. Vorlesungen 1906/07. (Bevezetés a logikába és az ismeretelméletbe. Előadások 1906/07-ből).
(Husserliana 24). Valamint: A
fenomenológia ideája (Husserliana 2. Magyarul: In: Edmund Husserl válogatott tanulmányai. Budapest: Gondolat kiadó,
1972: 27-110).
[2] Ideen zu einer reinen Phänomenologie und phänomenologischen Philosophie
I-III. (Eszmék egy tiszta fenomenológiához
és fenomenológiai filozófiához I-III). Hua 3-5.
[3] Vö. pl. Martin Heidegger: Prolegomena zur Geschichte des Zeitbegriffs
(1925), Frankfurt am Main: Verlag Vittorio Klostermann, 1994. Ld. még pl.:
Jean-Luc Marion: Réduction et donation,
Paris: P.U.F., 1989.
[4] Egy meglehetősen standardnak
számító olvasatról van szó. Vö. pl. Tengelyi László: Őstények és világvázlatok, Budapest: Atlantisz kiadó, 2017: 167skk.
(Az idézetben az értelemadás forrásaként a „tiszta tudat” van megjelölve,
azonban a „tiszta tudat” az Eszmék
[1912] korszakában már a strukturálisan a tiszta énhez tartozik).
[5] Vö. Tengelyi: Élettörténet és
sorsesemény, Budapest: Atlantisz kiadó, 1997: 143sk. (Itt Tengelyi Fink
Husserl-értelmezését elemzi). Egy újabb ilyen értelmezésért: Arthur David
Smith: Husserl and the Cartesian
Meditations, London & New York: Routledge, 2003.
[6] Wilhelm Dilthey: A történelmi világ felépítése a
szellemtudományokban. Tanulmányok, Budapest: Gondolat kiadó, 1974: 66.
Toronyai könyvében: 227. oldal, 164-es jegyzet.
[7] Legkésőbb Iso Kern klasszikussá
vált, 1962-es cikkje óta bevettnek számító felosztásról van szó. Kern: „Die
Drei Wege zur transzendental-phänomenologischen Reduktion in der Philosophie
Edmund Husserls”, in Tijdschrift voor
Filosofie, 24ste Jaarg., Nr. 2 (Juni 1962), pp. 303-349.
[8] Ezekről a módszertani utakról
részletesebben ld.: Marosán Bence: „Edmund Husserl és a filozófia határai”. In:
Létünk folyóirat (2016/3): 71-89.
[9] Fink: Cartesianische Meditation. Teil I: Die Idee einer transzendentalen Methodelehre.
The Hague, Netherlands: Kluwer Academic Publishers, 1988. (In: Husserliana
Dokumente 2/1). (1932).
[10] Toronyai könyve előtt magyar
nyelven ilyen átfogó igényű, szisztematikus, a végső husserli kérdésekig
eljutni szándékozó monográfiával, tudomásom szerint, Mezei Balázsnál
találkoztunk: Zárójelbe tett Isten.
Edmund Husserl és egy fenomenológiai prototeológia vázlata. Budapest:
Osiris kiadó, 1997.
[11] II. Transzcendentális élet. 54-174. oldalak.
[12] A tanulmány harmadik, kitekintő
részében Toronyai Michel Henry radikális életfenomenológiáját elemzi, melyben
az élet, tér- és időhorizontok nélkül, tiszta bensőségben, tiszta érzéki
önaffekcióként tárul föl.
[13] Művében Toronyai a Husserliana
29. kötetéig bezárólag használja az életmű kritikai kiadásának dokumentumait;
jelenleg a Husserliana a 42. kötetnél tart, a Husserliana Materialien
(kiegészítő kötetek) pedig a 9. kötetnél.
Megjegyzés küldése