Elfekvő. Kicsit jobb az előző államinál, de ezért borsos árat kell
fizetni, hogy a minimum ellátást megkapják a betegek, és ne állatként kezeljék
a haldoklókat. Közeli rokont látogatunk a családdal kétnaponta, sógornőmékkel felváltva, K. nénit.
Stroke. A karácsonyi ebéd közben kapta. Itt
legalább nem nekünk kell tisztába tenni, fürdetni. Hónapokig vártunk, hogy
legyen hely. És itt legalább nem lopják el a pelenkákat.
Jól kijön a szobatársakkal, sokat segítenek neki. Zs.
néni 94 éves. A napi tennivalók lekötik, táplálkozás, anyagcsere-problémák, elpepecsel
az ennivalóval, újságot nézeget, kissé beszűkült tudattal, de a tárgyakra fókuszál, a nap
rutin-tevékenységre. Némi zsörtölődés, de azért nyitott, figyel mindenre,
elfogadó, beletörődő. Kérdezi az ügyeletes orvost:
– Doktor úr, én miért vagyok bent? Mi a bajom? – Az
öregség, – mondja az orvos. – Az öregség az oka.
Zs . néni lassan befelé fordul, már nem mosolyog, csak
néz maga elé merev madártekintettel, egyre gyengül. Próbálom felültetni, etetni,
nem bír semmit. Olyan, mint egy kis madárcsontváz. Itatnám, de nem nyeli le. Szívószálat
hozok, azzal se nagyon megy. Legközelebb megyek, azzal fogadnak a többiek, hogy
Zs. néni napok óta nem eszik. Falnak fordul. Néha picit megmozdul, alig
emelkedik a paplan, még lélegzik, abból látni, hogy még él. Nem kommunikál
senkivel. Közelebb megyek, szólongatom. Hangtalanul mozog a szája, de nem nekem
mondja. Már félig odaát van, útra készül. Másnap befejezi. Csak egy mély sóhaj
és átlibben.
I. néni agilis, hatalmas lendülettel intézi minden
beteg apró-cseprő ügyeit, mindenkit felkarol, intézkedik, már négy éve ott van
az elfekvőben, hatalmas lapátfogaiból már csak három van a jobb oldalon, nagyokat
hahotázik, kimegy aranyesőt lopni a kerti bokrokról, hatalmas csokrokkal lepi
meg magát, mindig tele van virággal, télen faágat,fenyőt,örökzöldet,mikor mit
talál. Sétabotjával nyitja-csukja az ablakot, kicsi a szoba, nem lehet odaférni
az éjjeliszekrényektől. Minden helyzetben föltalálja magát. Amit K. néni nem
kér,neki adom. Örül a sajtnak, sonkának, zöldségnek. Később a levest is
megfelezik. Annyit viszek, hogy elég legyen kettőjüknek. Nem, mintha nem lenne
nekik elég a kórházi ebéd, de ez az összetartozás jele. Az önzetlen barátságé.
Sorsközösség. Ebben a beszűkült
élettérben megosztani, ami még megosztható. A levest, a madárcsicsergést, a kacagást, a
fájdalmat, a szenvedést. Ketten minden könnyebb.
Később tudom meg, senki nem látogatja. A nyugdíját
elhozzák havonta a rokonok, rá is megy az ápolásra, de az nem nevezhető
látogatásnak. Éjjeliszekrényén apró feszület, ráakasztva a rózsafüzér,
szentképek minden mennyiségben, egymásra halmozva. Többnyire Szűz Mária-képek.
Zs. nénit is rendezgeti, pátyolgatja, amíg lehet, de sokat ő se bír már, túl a
93. évén. K. nénit támogatja, tanítgatja beszélni, közvetít a nővérek, a logopédus
között, tolmácskodik, ő érti ezt a groteszk nyelvet, tökéletesen megértik
egymást, viháncolnak, mint két kamasz. Egy nap, mikor megérkezem, a kertben
üldögélnek a padon, hahotáznak valami viccen, süt a nap hétágra, körülöttük
heverésző kórházi macskák, hordják nekik a maradékot, virágillat és madárcsicsergés,
már amennyire hallatszik a két öreg kacagásától. Vidám percek, kicsit megállítják
az időt.
Pár nap múlva kapom a hírt, ha beérek, maradjak a
folyosón, haldokló van a szobában. Odafelé aggódva töprengek, ki lehet? Gy. néni? Olyan derűs mindig, nincs rossz
karban. Üldögél, mosolyog, állandóság
lengi körül, mint egy védőfal. Csaknem… I néni? Képtelenség, a kórház lelke nem
halhat meg, ki fogja intézni mindenki sorsát, ő a mindenes, a személyzetis, a
fullajtár, ügyvéd egyszemélyben, a nénik
támasza, lelkesítője, mókamestere... Beérek. I. néni ágya mellett egy fiatal
házaspár, rokonai. Eddig sose láttam őket. Nyilván őket értesítette a kórház, hogy baj
van. Ő mozdulatlan. Csövek között, lélegeztetőgépen. Kacagásának a hiánya
kimarja a kövezetet. Nem illik hozzá ez a csönd, ez az agresszív
mozdulatlanság. Kimegyünk. K. néni próbálja magyarázni a helyzetet, egyre
jobban beszél. Eladták a házát, kisemmizték. A háta mögött. Azért nem
látogatták a rokonok. Szívinfarktus. Nem a vagyont féltette, a csalódás ölte
meg. A hátmögöttiség. Ő csak az egyenes utat ismerte, nem tudta feldolgozni a
merényletet a testvéri kapcsolat, a családi összetartás ellen.
Másnap a
nővérke áthúzza az üres ágyat. Új beteg érkezik. B. néni. Új fejezet a szoba életben. Először azt
hiszem, haldoklik ő is. Nyitott szájjal alszik, a halál mélységes, fekete barlangja
premier planban. De másnap felkel, öltözködik, kiskocsival sétál, finom, választékos
a modora, tip-top úrinő. Szereti a verseket, beszélgetünk. Adok neki a legújabb
verseskötetemből.
Másik szobában is látogatok, E. néni 105 éves, már nem tud járni, de a kedélye töretlen, virágárus
volt, virágos a lelke is, mindig széles mosollyal fogad, nevet, tapsol,
integet, kínálgat,mit adhatnék, szentem, fogadd el ezt a banánt, vagy
narancsot, mikor mit. Majdnem sírva könyörög, fogadjak el valamit. Persze nem
fogadok el semmit, hogy hoznám el, amit mások visznek neki. Ha a szomszéd szoba betegeinek küld
gyümölcsöt,azt persze átviszem. Őt azért látogatják, mindenki szeretne
megmerítkezni abban a belső fényben, ami E. néniből árad. A mindenáron való
adni akarása miatt kialakult egy játék köztünk. Ő ad, én meg v szaadom. Múltkor
a piros mosdószivacsát adta ide nevetve, nem volt más kéznél. Örömmel
elfogadtam. Aztán kimentem az ajtón, és újra beléptem a szobába.
– E. néni, hoztam egy szivacsot. Jól lehet vele
mosakodni, szép piros. Megint nekem adta, és megint visszahoztam egy perc
múlva. Így mindig tud adni. Más tárgyakkal is eljátsszuk, pl. a fényképeivel. A
meghalt lánya fotójával, az egyetlen, féltve őrzött emlékkel, mikor fiatal
sportoló volt, a dédunokákéval, mindennel. Jó adni és kapni.
Néha azért megkérdezi: – Miért vagyok még itt, Klárikám? Nem tudok már
semmi hasznosat csinálni.
– Dehogynem, pl. lehet imádkozni a betegtársakért.
Itt mindenki vigasztalásra szorul, lehet beszélgetni velük, elmondani, hogy
mekkora távlat nyílik előttük, hogy Jézus átvette róluk is a terhet.
Egy idegbeteg nőt minden szobából kitúrtak, pár
hónapja figyelem, hogy a folyosó elejéről hogy jön egyre közelebb és közelebb
az ordítozása, szegénynek váratlan kitörései vannak, pedig nem is idős, hova
vigyék, mióta bezárták a Lipótmezőt? Végiglakta már az összes szobát, most végül
ide hozták, ebbe a folyosó végi szobába, és tényleg E. néni mindig lecsendesíti
az indulatokat. itt elfogadják, úgy,ahogy van, és sokkal nyugodtabb. Az áradó, krisztusi
szeretet mindenkit átmos. Pedig E. néni élete csupa küzdelem volt, többször
megözvegyült, minden gyerekét elveszítette, most az egyetlen unokája lett
súlyos beteg, aki Pesten élt, és naponta látogatta. Három éve kigyulladt a
lakása, zárlatos volt a kínai sólámpa, éjjel
mentették ki a tűzoltók, mentőhálóban emelték ki a hetedik emeleti lakásából, mindene
odalett, füstmérgezéssel megúszta, de annyira elgyengült, hogy nem tud már
járni, pedig 202 éves koráig kijárt a piacra virágot árulni, igaz, már csak
művirágot, de mindenki szerette, a mosolyáért álltak sorba… Eljött a templomba
busszal.
– A sétabot csak a lépcsőhöz kell, mondta és
vidáman meglengette csinos fekete botját az orrunk előtt. – Segítsek? Kérdeztem
a lépcső tetején, de azt mondta: köszönöm, de olyan erőben vagyok, hogy a
Gellért hegyet is át tudnám ugrani…
E.néni ereje most a lelkében van, az még megmaradt,
a tolókocsit maga irányítja, mikor megy a gyógytornára, emelgeti a karjait, törzsdöntés,
karhajlítás, ez még megy, utána vidáman beköszön minden szobába, szétosztogatja
a gyümölcseit, sütiket, amit kap, mindenkinek jut néhány falat, a szeretet napi
adagja.
Közben K. néni hazakerült, 90 évesen új életet
kezdeni, sose adja fel. Tele van
tervekkel. Mátraverebély-Szentkútra készül, megnézni a barokk oltárt, amit a
fiammal restauráltunk. És egy kis lelki megmártózásra, a Szentlélek galambjának
frissen aranyozott sugárkoszorúja fényében. Ráfér a hosszú kórházasdi után. Gy. nénit másik otthonba viszi a fia, ott
külön szobája lesz, mondja büszkén a férfi, kerül amibe kerül, nem spórolok az anyámon, de
Gy. néni szomorkásan néz a szobatársakra: Pedig olyan jól megvoltunk, ugye lányok? Ott
meg egyedül leszek…
Csak B. néni marad. – Milyenek lesznek az új
szobatársak? – Kérdezi, és aggódva tárja
szét áttetsző kezeit. Ti olyanok voltatok, mint a testvéreim!
A nővér ágyat húz, előkészíti az új betegeknek, B.
néni meg elkészíti a lelkét, hogy az új jövevényeknek továbbadja azt a
szeretetet, ami a távozók ráhagyományoztak.
Megjegyzés küldése