Alakváltó
Szeretőre
lelt ím a lány! S benne
rég halott
apját fogja kézen. Bár
öntudatlanul:
ösztöne vitte, hiszen
emlék és
illat már rég nem él,
az ujj, az
arc, az alak nem dereng,
nincs
fénykép, mi őt őrizné,
csupán egy
árny dereng az idők ködén át sután,
s egy palló,
mi csúszós volt s mohás.
A tó pangó
hal-illata lágyan lebegett
a kert
alatt, ahol dús jegenyék ágai közt esett
magas dombok
szántásai mögé ékelődve esténként a nap,
úgy
piroslott s pislogott, akár a ribizke.
Galacsint
gyúrtam, éppen ahogyan most
férfim kezét
fogom. Mikor e pallón átvisz, az olyan,
mintha
megébredne gyerekkorom, s átlépné ő velem
ugyanazt a
tavat, amit már oly sok élet óta ismerek.
Megyünk,
megyünk, kéz a kézben, én nem tudom, mióta már.
Néha én
vagyok a lány, néha ő a férfi, máskor
cserélünk, ő
az anyám, én az apja,
volt hogy
testvér, jóbarát. Mindegy is!
Megyünk át a
pallón, ide s tova, olykor
összefúrva
homlokot és orrbegyet,
hajunk közös
sátrában érnek titokzatos lehelletű reggelek,
tartunk
valahova egy misztikus nagy ölelésben,
hiába
morognak körülöttünk a vad hegyek.
Megjegyzés küldése