Lemondás
A vén Hold ma is csak egy sárga köménymag,
emlékköves úton hosszan elkísér,
felveszem az estét csillogó páncélnak,
mindig akad álom, mely újat ígér.
Ablakodból a fény kifolyik a földre,
elmosódott szélű, amorf pocsolya,
rácsuktad az ajtót a ringató csöndre,
mosolyod mostmár a győztes mosolya.
Tudom, jobb neked, ha hazudsz önmagadnak,
emléked csak ködös képek halmaza,
szavaim a közöny ágán fönnakadnak,
nélküled, mondd, hová mehetnék haza?
Elátkozott
Elátkozott
kertben régi vágyban égő
zavart
féltékenység páraként lebeg,
utálat
láncain következetlenség
kerítése
mögött győzni nem lehet.
Sasok fent,
mindegyik Nap szeretne lenni
felszakadt
alkonyat fejükre feszül ,
elítél
mindenki, az is, ki nem ismer,
remény
nincs, inkább az átok teljesül.
Hogyha most
eltűnnék, vajon ki siratna?
Ki jönne
utánam, ki tudja, hova?
A múlt oly
fárasztó, a jövő meg satnya,
Köröttem sok
rideg, fukar pléhpofa.
Tejfölös
hegytetők fölé az tud szállni
kit nem
bénít szégyen, nem zavar a harc,
s úgy tud
földre esni, hogy tán meg se nyekken,
hazugságból
élni neki nem kudarc.
Minden választásunk
veszteség is egyben,
csak még nem
hisszük el az út elején,
olvadozunk
az új boldogság-elegyben,
később jön a
káosz, fájón, feketén...
Kilépek a
fényre feltépett lapokból
nevetséges
hírnök, szófolyam vagyok,
végigfolyva
félszeg kérődző imákon
mélyről néha
fénylő halpikkely ragyog.
Megszentelt
csalás a rend előszobája,
kihímzett
hazugság, tánc a színeken,
nem muszáj
belépni, leülhetünk kint is,
ami másnak
érték, nekem idegen...
Megjegyzés küldése