ÚJ TARTALMAK

Tóth-Baróta Adrienn - Pillanatok



Léptei zaját elnyelte az őszi avar. Komoran bámult maga elé, észre sem vette, hogy az ódon templomtorony harangja már négyet kondult. Elfáradt. A közelben lévő padra leült, s egészen mélyen gondolataiba merült. Fehér fürtjeibe kapott egy bolondozó szellő, majd tovasuhanva keringőbe kezdett a színpompás levelekkel. Összerezzent. Begombolta szürke kabátját. Reszkető ujjai megakadtak egy folton. Könnyek szöktek acélkék szemeibe.
Pár hete, egy napsütéses péntek délután kéz a kézben sétált feleségével a zajos forgatagban. Körülöttük rohanó emberek, roskadásig megtelt szatyrokkal egyensúlyozó asszonyok. Egy szőke kisfiú kakasnyalókát szopogatott, boldogan mutatta édesanyjának a mókás csemegét, aztán hirtelen megbotlott és elhasalt. Sírásra görbült a szája, de az imádott nő egy pillanat alatt ott termett mellette, felsegítette a pityergő gyermeket, gyengéden leporolta kockás nadrágocskáját, megsimogatta aranyló fejecskéjét, és csilingelő hangon így szólt: „– Nincs baj szentem, katonadolog!” A lurkó felkacagott, rémült anyja hálás pillantással köszönetet mondott, majd integetve tovább folytatták útjukat. Az asszony kedvesen visszaintett, s addig abba sem hagyta, míg szem elől nem tévesztette őket a tömegben. A férfi szíve összeszorult. Tudta, hogy hitvese mennyire vágyott rá, betegsége miatt mégsem élhette át az anyaság örömeit. Abban az időben sokat ostorozta magát miatta, aztán megegyeztek, hogy nem beszélnek róla többet. Ám valahol legbelül mégiscsak bántotta, hogy sosem látta igazán boldognak. Esténként, mikor meghitten üldögéltek a kandalló előtt, lopva figyelte újságolvasás közben, ahogy felesége bőszen kötöget a dédanyjától örökölt, ütött-kopott, de annál nagyobb becsben tartott kis hintaszékében. Fel-le ringatózott, valami ismeretlen eredetű dalocskát dudorászott, s néha-néha kikukucskált hatalmas szemüvege mögül. Olyankor gyönyörű volt a tekintete. Meleg, gesztenyebarna szemeiben visszatükröződött a ropogó tűz lángja, s ez a kis szikra elég volt ahhoz, hogy a férfiben leírhatatlan vágyat keltsen. Igen, rettenetesen vágyott arra, hogy boldoggá tegye, de belátta, hogy boldogság valójában nincsen, csak boldog pillanatok vannak. Ez is egy ilyen pillanat volt. Lágyan átkarolta, s elindultak a faviskók irányába. Ínycsiklandó illatok lengték körbe őket. Mindketten ugyanarra gondoltak, s egyszerre tették fel a kérdést: „– Eszünk egy finom lángost?” Összenéztek és elmosolyodtak. A férfi tejföllel és sajttal kérte, míg az asszony csak fokhagymával, mégis olyan élvezettel ette azt a csupasz lángost, hogy Ő teljesen belefeledkezett a látványába és viseltes felöltőjére cseppent a zsíros feltét, de ezen is csak hangosan nevettek. A túloldali kiskereskedésben vettek még két csomag eleséget, aztán a közeli tóig sétáltak. Ott hosszasan elidőztek, mert az asszony a természet szerelmese volt. Órákig bírt gyönyörködni a vadludakban, ahogy a vízre szálltak és megmártóztak a hűs habokban, kukoricával kedveskedett nekik, majd magvakat szórt a lábuk előtt felsorakozó, vidáman csicsergő madárkáknak is. Későre járt, fázni kezdtek. Szorosan összebújva, akárcsak a fiatal szerelmesek, ballagtak hazafelé. Otthon megvacsoráztak és lepihentek.
Azon az éjjelen hirtelen megváltozott minden. A férfi halk nyöszörgésre riadt fel, mintha valaki a nevén szólítgatta volna. Nem találta maga mellett kedvesét. Érezte, hogy itt valami nagyon nincs rendben. A hang irányába szaladt. A nő a fürdőszoba kövén reszketett. Törékeny teste szinte lángolt. Karjaiba kapta és a szobába vitte. Felrántotta az éjjeliszekrény fiókját és a hőmérőért nyúlt. 39,5°C! Tudta, hogy nem eshet pánikba, hogy most észnél kell lennie, mégis félelem fogta el. Az orvos számát tárcsázta. Az álmosan szólt a kagylóba, de biztosította arról, hogy húsz percen belül ott lesz, hiszen csak kétsaroknyira lakott tőlük. A férfi addig vizes ruhákkal borogatta párja végtagjait. A fiatal, elismert doktor valóban hamar odaért, megvizsgálta az asszonyt, ám vészjóslóan ingatta fejét: „– Ez bizony tüdőgyulladás! Nem is akármilyen.” Antibiotikumot és lázcsillapító injekciókat fecskendezett az elgyengült nő vénájába, mentőt hívott és kórházba szállíttatta. A férfi szótlan bepakolt pár szükséges dolgot egy kistáskába. Torkát a sírás fojtogatta, de erősnek mutatkozott.
Ott virrasztott ágya mellett, el nem engedte kezét. Egy nagylelkű ápolónő teával kínálta, jól esett figyelmessége. Az asszony láza csak nem szűnt. Barna szemeinek elhalványult lángja. Utolsó szavai erőtlenül hagyták el égő ajkát: „– Bocsáss meg nekem! Nagyon szerettelek!”
A temetés szívszorító volt. Talán csak akkor fogta fel igazán, hogy imádott felesége már nincs többé. Mikor magára maradt, átölelte a kis fejfát és hangos zokogás tört fel belőle. Fogalma sem volt mihez kezd most. Mégis hogyan tovább? Ötvenhét évig mindig ott volt vele, gondoskodott róla. És ezek után kihez fordul majd egy jó szóért, egy gyengéd ölelésért?
Kabátja zsebéből elővett egy kendőt. Letörölte fájó könnyeit. Éppen akkor érkezett egy csapat vadlúd a tóra. Olyan lármát csaptak, hogy a férfi felkapta fejét a szokatlan zajongásra, s ekkor megpillantott egy kivételesen gyönyörű példányt. Körülötte vidáman lubickoltak pelyhes fiókái. Különös borzongás futott végig a hátán. Hirtelen ráeszmélt, hogy kedvese talán így szeretne üzenni neki, hogy igenis van még miért élnie. Elmosolyodott. Most már tudta mi a dolga. Gondoskodni a vadludakról…






Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes