Körülöttem omlik ez is, az is.
Ez nyomorba dönti a másik
amúgy is semmibe hulló tárgyat.
Testem hullik a semmibe,
de a lelkem feltör az égbe.
Ráncos vakolat, mely pattog a földre,
s az alatta rejlő őszinte valót keresem.
Nincsen sehol. Mire megnéztem volna,
elhullott szemem elől.
Az árnyék is elbotlik,
a pénz felgyullad,
a könyv megsárgul,
az ember elkorhad,
az élet szertefoszlik.
Az univerzumok arasznyi rései között keresem,
Minek a csonka 365 nap fénye,
Ha úgyis minden perc a semmibe vezet,
az én 5267 évem is …csak semmiség…
java mihaszna lidércség.
De sosem találtam meg azt az egy piciny varázst,
amiért test és szellem nélkül is csak zuhanás,
romlás, omlás, félelem az életem.
Reményem ez: ’talán egyszer meglelem…’
áldj meg
lélek! - magam akarom temetni!
Megjegyzés küldése