A hétköznapi alkonyban teljesen
kihaltnak tűnt a hegytető. Betolattam a garázsba, és kezdtem kirámolni a
dolgaimat. Megborzongtam, ebben a magasságban gyorsan hűlt a levegő. Közben
gondoskodtam az áramellátásról. Életre kelt a bekapcsolt tévé képernyője, így
hallhattam, nézhettem a rendkívüli híreket. Bárhová váltottam, minden csatorna
a földhöz közelítő égitestről tudósított, melyet a csillagászok még jó időben
észleltek. (Azzal teltek a hetek, hogy az embereket előbb elfogta a pánik,
azután persze erősödött a kétkedők és közönyösök tábora is.) Ki–bejárva
végeztem a halaszthatatlan feladatokat, végül begyújtottam a nappali
kandallójába. Eléggé fáradt voltam. Amint ledőltem a pamlagra, már el is
nyomott az álom.
Alig fél óra
telhetett el, amikor fölriadtam. Őrült rázkódás közepette, ágyastól
nekirepültem a szemközti falnak. Minden ingó és vadul hullámzó mozgásban volt,
eleinte föl sem tudtam állni. Üvegcserepek vágásaitól vérezve, két kézzel
kapaszkodva jutottam ki a szabadba.
Hitetlenkedve
konstatáltam, hogy autóm tehetetlen mozgásában kitörte a garázsajtót olyan
elánnal, hogy csak a masszív kerítés tudta megfogni. A háztető rögzítései
elpattantak, a szerkezet egyben odébb csúszott és elfordult. Törmelékek
szóródtak szerteszét. Távoli önmagam lettem ezekben a sokkos pillanatokban,
amint kábán figyeltem egy koronaszerű, lomhán emelkedő fölfénylésre és a
feltámadó heves széllökésekre. Ezek szerint a kisebb égitest földbecsapódása
megtörtént.
E koraesti,
sűrűsödő homályban gyújtót és gyertyát kerestem a fészerben, mely a csodával
határos módon kibírta a megpróbáltatásokat. A leborult kacatok
összevisszaságában megkerestem viseltes, ódivatú fotelemet. Beleültem, hogy
lelkierőt gyűjtsek. Ekkor vettem észre, mennyire reszketek. Majd félelmetes
zúgás és morajlás hangja töltötte be a teret. Hajtott a rettenet kíváncsisága,
megint kitámolyogtam az udvarra. Távolból egy irdatlan kiterjedésű és magasságú
vízfal sebesen közeledett. Átrohant a vidéken úgy, hogy a hegyünket — mint azt
később földerítettem — kicsiny szigetté változtatta.
Teljesen
leblokkoltam, időtlenségben bámultam magam elé. Aztán minden másképp lett. Mert
semmi sem volt többé. Üres sötétséggel borult rám az este.
Az órám még járt.
Így szembesültem azzal, hogy jóval hamarabb kelt föl a nap. Ráadásul egészen
más pályán! Eszelősen téptem föl a kocsi ajtaját, és bekapcsoltam a rádiót.
Bárhová tekertem a keresőt, illetve váltottam a hullámhosszt, konok némasága
jelezte: az égvilágon senki sincs az éterben.
Délelőtt úgy-ahogy
megnyugodott az újonnan keletkezett tenger. Az út aszfaltcsíkja tőlem mintegy
nyolcvan méter távolságban tűnt el zavaros, matt, élettelen tócsában. Sürgősen
iható víz és élelem után kellett néznem.
Az első napon
kiderítettem, hogy újdonsült szigetemen egyedül maradtam. Az elárvult, súlyosan
megrongálódott hétvégi házakba csak nagy kínlódások, erőfeszítések árán
jutottam be. (A betöréshez nem volt tehetségem.) Konzervek, tészták, liszt,
cukor, só, bármi érdekelt. Mindent hazahordtam, amit meg lehet enni, vagy ami a
főzésnél számításba jöhetett. Legértékesebb zsákmányom azonban egy igen jó
állapotú vadászpuska volt, pár doboz lőszerrel.
Nehézségekkel
járt megszokni az új időt és magát az időjárást. Rövidebbek lettek a nappalok
és az éjszakák. Az órám legfeljebb arra volt jó, hogy a különbségeket lássam. A
viharok és az esőzések gyakoribbak, intenzívebbek lettek. Bár egyre ritkábban,
de előfordultak földmozgások, erős rengések.
Néhány nap telt
el így, amikor a sorsfordító történésben közre játszott az életmentő véletlen.
Éppen kint az út szélén ülve, egykedvűen szemléltem a kanyargó csíkot, amit a
szárazföld köré rajzolt a nagy víz. A fények játékos csillámlásaiban hirtelen
felsejlett egy közeledő ladik kontúrja. Hárman voltak benne, minden
valószínűség szerint végletekig elcsigázott állapotban. Egy férfi, egy asszony
és vélhetően közös gyermekük. Az evező erőtlenül csobbant, bár a szárazföld
közelsége a bent ülők számára az életet jelentette.
Megmerevedtem,
jeges rémület kerített hatalmába. Az idegen rögtön észrevett. Innen is jól
érzékeltem, amint szeme feketén villan. Gyorsan partra vonszolta a ladikot,
hogy mielőbb üldözőbe vehessen. Ütőbotja elég erősnek tűnt, amit kezében fogva,
utolsó energiáit mozgósítva futni kezdett felém. Tehetetlenséget éreztem
magamban, csak az ösztöneimre hagyatkoztam. Menekülőre fogtam a dolgot,
miközben minden jelenet néma, lassított filmfelvételként pörgött. „Valaki” —
aki én voltam — magára zárta a fészert, és kapkodó kutatásba kezdett. Miközben
kintről rúgások, ütések záporoztak a gyönge lécekre, csőre töltöttem a nemrég
szerzett vadászfegyvert. A föltépett ajtón beözönlő fény setét férfialakban
kontúrozta gyilkolni kész végzetemet, amint felém sújt. Céloztam. A hatalmas
dörrenés megsüketített. Semmit sem hallottam az asszony jajveszékeléséből, ki
minden erejét összeszedve késsel vágott felém, majd ájultan esett össze.
Körülbelül
négyéves lehetett a fiúcska. Tágra nyílt szemekkel nézte, amint letakartam apja
élettelen testét. Alélt anyját felkarolva bevittem a heverőre. Magas láza volt,
állapotát válságosnak gondoltam. Később friss vízzel és aszalt gyümölccsel
kínáltam. Nedves ruhákkal borogattam, hogy csökkentsem a beteg test hevét.
„Minél több vizet kell neki adni”, ez járt a fejemben. A gyermek nagyon félt,
de a neki odakészített ételt, italt mohón elfogyasztotta. Állandóan az anyja
közelében maradt. Fejét átölelve vele aludt, még azután is, hogy a nő végleg
elcsendesedett.
A gyermek és én.
Nem gondoltam, hogy valaha összeszokunk. Persze rendszerré alakultak a napi
feladataink és szokásaink. Az autót időnként beindítottam, hogy töltse az
akkumulátort. Ilyenkor ő ült a volánnál és vezetett a maga játékos fantáziája
szerint. Figyeltük a tengert, mert ez a tájék sosem volt lefolyástalan terület.
Naponta ellenőriztük a visszahúzódást, az úton a jelöléseink egyre szaporodtak
és távolodtak.
Amikor a
szárazulat elérte az első szomszédos települést, a keskeny út mentén —
többnyire falak tövében — bomló tetemeket kerülgettünk. Nagy volt a
fertőzésveszély, de föl kellett derítenünk minden létfontosságú dolgot. A
vízálló csomagolásnak köszönhetően rengeteg palackozott italt, gyógyszert és
dobozolt élelmet gyűjtöttünk, sőt lezárt kannákban találtunk használható
üzemanyagot is.
Egyre messzebb
jutottunk el így, követve az apadást. Ugyanakkor minden állomáshelyen
kialakítottunk ellátó depókat a magunk számára. Türelmetlen várakozásban
éltünk, különösen én. Gyakran gondoltam arra, hogy a fiúcskát mielőbb
biztonságba kell helyezni. Mi nem élhetünk együtt… Szüleire mindig emlékezni
fog, és arra a körülményre pláne, hogyan veszítette el őket.
Egy napon
leértünk az eredeti tengerpartra, ahol már kilátszottak a parti építmények, a
móló, a kiszolgáló épületek roncsai. Mindenütt elviselhetetlen bűz terjengett,
így másfelé kellett kanyarodnunk. Nyílt mezőn köszöntött ránk az este, ő a
hátsó ülésen elvackolva aludt csendesen. Szórakozottan tekergettem a rádió
keresőgombját. A sercegésben emberi hangokra lettem figyelmes, szívem nagyot
dobbant! Az idegen akcentusú angol beszédből kiderült, hogy egy
tengeralattjáróról érkezik a túlélőket kereső üzenet. Innen nem messze, az
öbölből!
Kicsit följebb,
lankák oldalán kitaposott földúton zötykölődve, kitartóan követtem a kikötő
iszappal borított alsó útját, mire a parttól távoli vizeken végre
megpillantottam a fényjelzéseiket. Irányukba fordulva az autóm lámpáival
folyamatosan villogtattam nekik mindaddig, míg megvirradt új életünk napja.
Bekövetkezett a vágyott fordulat, amit egy óvatosan felénk navigáló, matrózok
által vezetett motorcsónak hozott el a számunkra.
Megjegyzés küldése